A waterlooi csata

Az esemény 200 éves évfordulója igencsak politikai töltetet kapott, ugyanis erődemonstráló üzenettel telítődött, hiszen az éppen aktuális EU és Oroszország közötti feszült viszonyt mélyítette tovább. Ám nem csak ez tette méltatlanná a megemlékezést, hanem az is, hogy az EU fényűző vásárrá változtatta az évfordulót. Maga a csata napja csütörtökre esett, de a megemlékezést az ezt követő hétvégére tették át, vagyis azt a látványos show műsort, amellyel jó mélyre túrhattak a fogyasztói társadalom által beetetett kíváncsiskodók zsebébe, mert egyértelműen eszem-iszomos, emléktárgy áruval (bóvlikkal) megrakott csatatérré változtatták Waterloo környékét.

A fenti kitérő után térjünk magára a csatára. Napóleon végső bukásának egyik korai előzménye az 1813-ban bekövetkezett lipcsei vereség volt. A népek csatájaként emlegetett összeütközés után Napóleon helyzete igen szorulttá vált. Seregével visszavonult Franciaország határai mögé. 1814 elején elkezdődött a Franciaország elleni csata. A koalíciós erők több irányban bevonultak Franciaországba, így Napóleon kénytelen volt feldarabolással tovább gyengíteni amúgy is kis, és harci kedvét vesztett seregét. 1814 április 4-én Napóleon lemondott francia császári címéről, és a fontainebleu-i békeszerződés értelmében Elba szigetére száműzték, majd visszaültették a Bourbonokat a francia trónra, azaz XVIII. Lajost, amivel visszaállították nem csak a királyságot, hanem a feudalizmust is franciaföldön és Európában

1815. március 1-jén, az Elba szigetéről elszökött Napóleon partra szállt Franciaországban, és már március 20-án diadalmenetben bevonult Párizsba. Sok régi híve csatlakozott hozzá, de sokan kételkedtek benne. A belpolitikai helyzet nem volt stabil, ám meglepő módon a nemrég hatalomra került XVIII. Lajos elmenekült a fővárosból. Napóleon „100” nap erejéig visszaszerezte a Franciaország feletti uralmat, de a Bécsben összegyűlt szövetségesek ezt nem nézték tétlenül, így Napóleon visszatérése újra háborús konfliktust teremtett. Az újonnan megalakult napóleoni hatalom számára a legnagyobb veszélyt a francia határ közelében (Belgiumban) állomásozó, Wellington által irányított angol és holland erők, valamint Blücher marsall porosz seregei jelentették.

Napóleon ellen 1815. március 25-én megszerveződött a hetedik, egyben utolsó koalíció, melynek hadvezérei Belgium területén akarták egyesíteni erőiket. A zseniális hadvezér tudatában volt ennek a veszélynek, de ő ezt csak lehetőségnek tekintette. Napóleonnak szüksége volt egy gyors és döntő csata megnyerésére, hogy saját országában újra maga mellé állíthassa az ingadozókat, meg egy győztes csata ellentéteket teremtett volna a szövetségesek között, ami még inkább a franciáknak kedvezett volna. Napóleon ezért csapataival észak felé indult, hogy Brüsszel környékén éket verjen a gyülekező brit és az érkező porosz erők közé, majd ezt követően külön-külön legyőzhesse őket. A támadás már 1815. június 16-án megkezdődött. Napóleon szándéka az volt, hogy villámtámadással lerohanja a poroszokat, majd Wellington ellen fordul és bevonul Brüsszelbe. A hadjárat első napja Napóleon várakozásai szerint alakult, mert legyőzte Blüchert, miközben Ney francia marsall visszavonulásra kényszerítette Wellington herceget. Csakhogy a kapkodással összeállított francia hadsereg nem úgy működött már, mint Napóleon korábbi seregei a hadvezér fénykorában, hiszen tábornokaiból hiányzott a lendület, a francia hadsereg irányítása nem volt egyértelmű, maga Napóleon is betegeskedett, valamint az időjárás sem kedvezett a franciáknak. Ez utóbbi esetében azt kell érteni, hogy a waterlooi csata előtti éjjelen felhőszakadás tette sártengerré a helyszínt, ami nagyban gátolta a francia tüzérség hatékonyságát.

A szövetségesek nem arattak fényes győzelmet a franciák felett, ahogy azt maga Wellington is állította: „elképzelhetetlenül kevésen múlott”, hiszen a csatának voltak pillanatai, amikor a franciák is győzhettek volna, de az angol-holland sereg végül is a porosz Friedrich Wilhelm von Bülow tábornok parancsnoksága alatt vezetett erők által megkapta azt a segítséget, ami eldöntötte a csata menetét. Napóleon ekkor az addig verhetetlennek bizonyuló Császári Gárdát küldte ki a csata leghevesebb pontjára, de amikor azok is megtorpantak, akkor Napóleon már nem tudta végrehajtani haditervét, sőt a Gárda visszavonulása pánikot, káoszt váltott ki a franciák körében, ami teljesen megpecsételte a híres hadvezér helyzetét.

A csatát követően Napóleon újabb „100” napos hatalma összeomlott, így végül megadta magát az angoloknak, akik az Atlanti-óceán egy igen távoli szigetére, Szent Ilonára száműzték a zseniális hadvezért. Napóleon bukása átmenetileg a feudális viszonyok visszaállítását eredményezte. A tőkés viszonyok térnyerését a reakciós erők azonban csak lassítani tudták, megállítani már nem.

Napoleon Bonaparte

Wellington herceg