Aulus Cornelius Celsus – az orvosok Cicerója

A cikksorozat első része itt olvasható

A cikksorozat második része itt olvasható

A cikksorozat harmadik része itt olvasható

A cikksorozat negyedik része itt olvasható

Celsus nagyszerű enciklopédikus munkája, az Artes, amelyet Tiberius császár uralkodása idején, Kr.u. 25 és 35 között írt, felölelte a mezőgazdaság, a retorika és az orvostudomány „művészetét és tudományát”, valószínűleg a hadviselés, a filozófia és a jogtudomány tárgykörét is. Az egész enciklopédiából csak a gyógyító művészetekről szóló rész (De Medicina) maradt meg teljes egészében az utókorra, a többi rész elveszett, vagy csak töredékesen ismert későbbi szerzők idézeteiből. Celsus az alexandriai orvosi iskola hagyományát követte. Ő volt az első, aki számos orvosi kifejezést fordított görögről latinra, ezért is ismert, mint medicorum Cicero (az orvosok Cicerója).

Az enciklopédia orvosi része nyolc könyvből áll. Ezek: az 1. könyv az orvostudomány történetét mutatja be. A 2. könyv az általános patológiát tárgyalja. A 3. könyv az egyes betegségeket sorolja föl. A 4. könyv a testrészek betegségeiről szól. Az 5. és 6. könyv a farmakológiáról, vagyis az akkori gyógyszereket ismerteti. A 7. könyv a műtététek könyve. A 8. könyv a csontkezelés tudományát ismerteti.

A nyolckötetes mű igazi fénypontja a hetedik és nyolcadik könyv, amelyekben különösen a korabeli sebészettel foglalkozik bővebben. A szerző pontosan megkülönbözteti azokat a műtéti betegségeket, amelyek elkerülhetetlenül halálhoz vezetnek, és azokat, amelyeket a sebész még sikeresen kezelhet. Leírja az égetővas használatát a vérzések elállításánál, leírja az amputáció módjait, a bemetszések módszerét. Szól a marószerek, a kábító hatású borogatások, a sebek elvarásának és a dupla öltés technikájának használatáról. De Celsus nemcsak sebészeti technikákkal foglalkozik, hanem egy passzusban arra is rátér, hogy milyen jellemzőkkel kell rendelkeznie egy sebésznek. Ezt ma is érdemes elolvasni: „A sebész virágkorában lévő ember legyen, vagy legalábbis nem túl messze ettől a kortól. Rugalmas, határozott kéz jellemezze, amely soha nem remeg meg, a bal keze legyen ugyanolyan mozgékony, mint a jobb. A látása legyen éles; [továbbá] rendíthetetlen elmében; éppen annyi együttérzéssel operáljon, hogy meggyógyítsa, aki hozzá kerül, de nem engedi meg azt, hogy a beteg sikoltozása eltántorítsa, jobban, mint amennyire a körülmények megkívánják. Dolgozzon gyorsan és a lehető legkisebb vágásokat alkalmazza.” (De Medicina, VII 4)

A lokális gyulladás ma is érvényes négy jelét, tünetét először Celsus írta le. Ezek: Tumor (duzzanat), Calor (túlmelegedés), Rubor (vörösödés), Dolor (fájdalom). Galenus volt az (Kr. u. 129–215), aki ezekhez ötödik jellemzőként hozzáadta még a functio laesát (funkcionális elváltozás). Celsus az orvostudományi munkáinak könyveiben a szemészettel is foglalkozik, például a szürke hályogműtéttel. A 7. könyvben Celsus többek között leírja egy Ammonios nevű orvos ismert találmányát is, aki a húgyhólyagban lévő hólyagkövet egy hólyagba szúrt horog segítségével zúzta szét.

Celsus különösen Hippokratészre támaszkodott a De Medicina megírásakor. Hippokratész és Celsus írásai között több mint 100 párhuzamos szövegrészletet találtak a kutatók. Számos görög orvost idézett, köztük néhányat, akik Rómában dolgoztak. A leggyakrabban Bithüniai Aszklépiadészt említette. Cassius római orvos, aki Celsus kortársa volt, de latin nyelven írt, szintén az egyik forrása. Ám nem csak orvosok tudására támaszkodott, a római parasztnép gyógyászattal kapcsolatos néhány ismerete is belekerült a gyógyító művészetekről szóló munkájába.

Művének nagy jelentősége volt a középkorban és a reneszánszban. Celsus teljes terjedelmű enciklopédiája a középkorban nagyjából elveszett, kivéve a De medicina részt, amelyik olyan témákkal foglalkozott, amelyekről Plinius a természetrajzában csak felületesen írt. Mivel Celsus műve e tekintetben bővebb volt a közkedvelt pliniusi műnél, így a nyolc könyv túlélte a feledésbe merülést. A kései középkorban mégis elfeledkeztek Celsus munkájáról. Viszont Guarino da Verona 1426-ban újra felfedezte a De Medicinát és 1478-ban Firenzében ki is nyomtatták a művet. Így a reneszánszban ismét közkedvelt és használt művé vált e mű.

Összességében elmondható, hogy Aulus Cornelius Celsus orvosi munkája, függetlenül attól, hogy gyakorló orvos volt-e vagy sem, felbecsülhetetlen értékű a korai, császárkori Római Birodalom orvostudományának megismerése szempontjából. A mű egy igen szép áttekintést nyújt a római, 1. századi orvoslás gyakorlatáról. Nyelvezete a klasszikus latin és az írás stílusa jól érthető. Ez a tény is hozzájárulhatott a mű széles körű fogadtatásához a humanizmus és reneszánsz korában.

wikipédia