Tudta-e?
...hogy Svédországban, Izlandon és Norvégiában teljesen tiltják a mesterséges élelmiszer-színezékeket?

179. szám - 2019. augusztus

Kerpel-Fronius Ödön, „a csecsemők megmentője”

A gyermekgyógyászat önállósodása óta a magyar gyermekorvosok nemzetközileg is jelentős szerepet játszottak a szakma fejlesztésében.
Dr. CELLER Tibor | a szerző cikkei

3

A sok kitűnő szakember közül a nagyvilágban különösen Schöpf-Merei Ágoston, idősebb és ifjabb Bókay János, Heim Pál nevét ismerik, és az orvostörténelem nagyjai között tartják őket számon. Méltán sorolható melléjük Kerpel-Fronius Ödön is, aki a 20. század harmincas éveitől ötven éven át külföldön az egyik legsikeresebb és legismertebb, hallatlanul népszerű magyar klinikai kutató volt, aki munkásságával jelentősen hozzájárult a csecsemőkori só- és vízháztartás zavarainak korszerű kezelésének kidolgozásához és ezzel a halálozás csökkentéséhez.

Kerpel-Fronius Ödön 1906. január 14-én Vajdaságban, a bánáti Versecen született. Apja a városka főügyésze, majd megbecsült ügyvédje volt. Anyja régi erdélyi szász családból, a Froniusoktól származott, amelyben a fiúk több nemzedéken át hagyományosan orvosok vagy evangélikus lelkészek voltak. Kerpel két fivérével a szintén verseci Herczeg Ferenc által „megénekelt” Várhegy alatt töltötte gyermekkorát; mások visszaemlékezései szerint ugyancsak „eleven” kamaszok voltak.

A többnyelvű városkában négy gimnáziumi osztályt magyarul, hármat németül végzett, és szerbül érettségizett. Otthon viszont a francia kisasszonytól 10 éves korára megtanult franciául, majd apja engedélyével a szokásos zongoraleckék helyett angolórákat vett, a latint pedig természetesen szigorúan vették az iskolában. A sokoldalú nyelvtudásnak később nagy szerepe lett karrierjében: felnőtt korában hat európai nyelvet kiválóan beszélve tudományos és köznapi kérdésekben egyaránt könnyen szót értett kollégáival és mindenkori környezetével. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a legkülönbözőbb nemzetközi kongresszusoknak, tanfolyamoknak, társasági rendezvényeknek szinte haláláig közkedvelt előadója, elnöke, közreműködője volt.

Az iskolában kedvenc tárgya a kémia volt, otthon saját laboratóriumot rendezett be. Még csak 10 éves volt, amikor eldöntötte, hogy orvos lesz.

A gimnázium hetedik osztályában szerzett kitűnő bizonyítvány jutalmaképpen apja lehetővé tette számára, hogy a vakációt Olaszországban töltse. Ez döntő élménynek bizonyult: az idegen tájak, azok történelme és főleg művészete iránti lelkesedése élete végéig elkísérte.

Kerpel-Fronius 1923-ban beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Vidám, sőt bohém diák volt, de tanulmányait komolyan vette. Medikus évei alatt több szemesztert külföldön, Münchenben, Bécsben és Párizsban tölthetett.

A fiatal Kerpel-Froniusból hamarosan ügyes és népszerű gyakorló gyermekorvos lett, aki emellett egyre nagyobb érdeklődéssel vett részt a csecsemőkori só- és vízforgalom kutatásában.

1932-ben megnősült. Felesége, az ugyancsak verseci, okos és művelt Zoffmann Sára (1908–1971), kitűnő társa és támasza lett későbbi pályáján. Így 1933-ban a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjával már együtt töltöttek egy évet Amerikában, ahol Kerpel a bostoni Harvard Egyetem Gyermekklinikáján és azon belül James L. Gamble laboratóriumában dolgozhatott. Gamble a vízháztartás világhírű szakértője volt. Az amerikai tapasztalatok komoly szerepet játszottak abban, hogy Kerpel a következő években, immár újból Budapestről, több cikkben és két nagyobb, monografikus tanulmányban élesen elkülönítette a szervezet kiszáradásának két fő formáját, a só- és a vízhiányos állapotot, aminek figyelembevétele ma is döntő szempont a kezelésben.

Amerikából hazatérve a díjtalan gyakornokból fizetett tanársegéd, később adjunktus lett, akinek klinikai és tudományos tevékenysége mellett komoly magánpraxisa is volt, a követségi gyermekek többségének ő lett a „háziorvosa”. Ezek a kapcsolatok hamarosan szakmai és magánéletében is hasznosnak bizonyultak.

1944-45-ben néhány hónapig katonai szolgálatot teljesített. Az egyetemre visszatérve szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a romba dőlt fővárosban a gyermekek között milyen óriási pusztítást végzett a nyomor és az éhínség. Megdöbbenéssel észlelte, hogy a rossz higiénés viszonyok, az élelmiszerek és főleg a tej hiánya miatt tömeges méreteket ölt a csecsemőkori sorvadás, amit csak fokozott, hogy az éhező anyák nem tudtak szoptatni, nem volt fűtés, nem voltak gyógyszerek. Gyakori volt, hogy addig megfelelő állapotban lévő csecsemők és kisgyermekek bélhurut vagy megfoghatatlan, ismeretlen eredetű fertőzés, láz folytán 24–36 óra alatt életveszélyes állapotba kerültek. Ezzel, a „toxicosis"-nak nevezett állapottal szemben az orvosok akkor még tehetetlenek voltak, ezért Kerpel a megelőzést szem előtt tartva, korábbi diplomatakapcsolatait kihasználva igyekezett enyhíteni a helyzeten. A több szálon futó akciók közül a leginkább eredményesnek Dr. Richard L. Shackelforddal való együttműködése bizonyult. A baltimore-i Johns Hopkins Egyetem munkatársa, későbbi professzora az amerikai hadsereg önkénteseként egyfajta katonai attasé szerepében részt vett a segélyek elosztásában Magyarországon és Romániában. Kerpel-Froniussal mindenekelőtt anyatejgyűjtést szerveztek; a magyar gyermekorvos tanácsára élelmiszercsomaggal jutalmazva összegyűjtötték a jól szoptató asszonyok felesleges tejét, és ezzel táplálták a szoptatásra képtelen anyák gyermekeit, illetve egyes kórházba került csecsemőket. Ugyancsak együttműködtek egyes életmentő gyógyszerek, így a nem kapható inzulin és a Magyarországon akkor még ismeretlen, első penicillinszállítmányok célszerű elosztásában.

Az egészében tragikus helyzetet Kerpel-Fronius megpróbálta arra is felhasználni, hogy megfigyeléseit összehangolja a csecsemő életműködéséről és sorvadásáról végzett kutatásaival. 1945-ben a romok között éledező tudományos élet egyik eseménye volt Kerpel-Fronius magántanári habilitációja a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Témája „A csecsemő élettana” volt. mely tanulmány formájában az Egyesült Államokban is megjelent, és megrázó hatással volt az amerikai és nemzetközi szakmai közvéleményre.

A világháború utáni évek, az előre nem látható, de sejthető politikai változások nem sok jót jósoltak a konzervatív szemléletű, de egyben világpolgár, liberális gondolkozású Kerpelnek. Nyugati barátai és saját maga előtt is világos volt, hogy két választása lehet: vagy elhagyja az országot, vagy megpróbálja magát vidéken meghúzni. Az utóbbi mellett döntött, és megpályázta a pécsi gyermekklinika megüresedett igazgatói állását.

A klinikán a fiatal professzort lelkes és jól képzett szakembergárda, de szegényes felszerelés fogadta. A műszerek többségét és a könyvek egy részét Nyugatra szállították. Külföldi összeköttetései révén Kerpelnek néhány hónap alatt sikerült a legszükségesebb eszközöket pótolni, egyben új gyógyszereket, modern folyóiratokat is sikerült beszereznie. Rövid időn belül a klinika kedvelt és népszerű vezetője lett.

A sikerek elismerése sem maradt el. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett (az erről szóló oklevelet Kodály Zoltán elnök írta alá), 1951-ben Kossuth-díjjal, majd ugyanebben az évben a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával tüntették ki. Pedig ezekben a „személyi kultusszal” jellemzett években a mindenkitől elvárt politikai buzgólkodásban nem vett részt, semmilyen pártnak soha tagja nem volt.

A hidegháború az átlagosnál jobban sújtotta, 1948 után az utazási lehetőségek több évig tartó teljes hiánya az őt mindig is éltető, ösztönző külföldi szakmai és magánkapcsolatok szüneteltetésére kárhoztatta. A klinika vezetésében az „üzemi háromszög” egyik tagjává degradálták; elképzeléseit a párt és a szakszervezet írni, olvasni alig tudó képviselőivel kellett egyeztesse. Ezt a terhet ugyan többnyire bölcs derűvel viselte, de azért sok bosszúsága is volt, különösen néhány tehetséges, de politikai szempontból „rossz káder”-nek számító munkatársának az akarata ellenére történt eltávolítása bántotta.

1956 októbere természetesen a pécsi gyermekklinikán is izgalmakat keltett, de Kerpel igyekezett a munkára összpontosítani, és a diákokat is óvta a meggondolatlan akcióktól. Ugyanakkor egyik tanársegédje az ő tudtával vitt fel gyógyszereket és kötszereket a Mecsekben rejtőző nemzetőröknek.

1958–59-től lassan újjáéledtek a nemzetközi kapcsolatok. Személyes szereplései és újabb közleményei, valamint 1959-ben megjelent „Pathologie und Klinik des Salz- und Wasserhaushaltes” című, nagy sikerű összefoglaló könyve alapján a hatvanas években pályája zenitjén állt. Bel- és külföldi kollégái versengtek a lehetőségért, hogy klinikáját meglátogathassák, ott néhány hetet eltölthessenek. A Német Természettudósok Leopoldina Akadémiája 1962-ben fogadta tagjai közé; a hallei irattárban ma már hozzáférhető az elnökségnek a szavazásról szóló jegyzőkönyve, amely Kerpelt az európai tudományos élet egyik legkiválóbb, legszínesebb és legszellemesebb egyéniségeként jellemzi.

A szakmai sikerek mellett magánemberként is elégedettnek látszott. Szerette a mecseki sétákat, a kedélyes vacsorákat, tartotta a kapcsolatot régi pesti, majd pécsi művész barátaival. 1966-ban mégis váratlanul megpályázta a budapesti II. számú Gyermekklinika megüresedett igazgatói állását. Erről később csak annyit mondott, hogy szeretett feleségét kívánta megajándékozni a „pesti nyugdíjas évekkel”.

Tudása, műveltsége, közvetlen és kedves egyénisége Pesten is meghódította az őt tisztelő és hamar megkedvelő munkatársain túl a „hivatalos embereket” is. Tehetséges munkatársait itt is a legjobb külföldi klinikákra és laboratóriumokba „utaztatta”, irányításával a klinika néhány év alatt több területen is a hazai és nemzetközi élvonalba került. Javaslatára hozta létre az Egészségügyi Minisztérium a perinatalis intenzív centrumok országos hálózatát.

Hosszú évek előkészületei után 1969-ben jelent meg a „Gyermekgyógyászat” című tankönyve. Ez az egyszerzős mű egyszerű szerkezete, világos és logikus fogalmazása folytán hallatlanul népszerűvé vált, magyar változata három kiadást ért meg, de kiadták oroszul is, óriási, 180 ezres példányszámban.

A hetvenes években sem szűkölködött személyes sikerekben. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett, 1975-ben Semmelweis Emlékérmet kapott. Külföldön is számos elismerésben részesült, többek között az Egészségügyi Világszervezet táplálkozási referensévé, a Rostocki Egyetem díszdoktorává, az Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Magánéletét beárnyékolta felesége betegeskedése, majd 1971-ben bekövetkezett halála. Vigaszt sikeres lányában és fiában, unokáiban talált. Egyre gyötrőbb asztmás nehézlégzése miatt abba kellett hagynia a szertartásosan, élvezettel űzött cigarettázást és a vadászatot, amit némileg pótolt mindenkori tacskó kutyájának sétáltatása.

Megér egy kis kitérőt, egyik tanítványanyának, Méhes Károly (1936‒2007) akadémikusnak, gyermekgyógyásznak a visszaemlékezése mesterére: „Egyébként vadászember volt, de gyakorlatilag ritkán lőtt valamit. Az erdőt szerette, a sétákat, a vadakat, a beszélgetéseket az egyszerű emberekkel. Ha valaki bejelentés nélkül jött hozzá, vagy nagyvizit alatt megsúgták, hogy a minisztériumból keresik, mindig azt mondta, nem baj, most beteggel foglalkozom. De ha egy bizonyos Sanyi bácsi, egy viharkabátos, sáros gumicsizmás falusi ember jött, akkor elnézést kért, és öt perc szünetet rendelt el. Mert Sanyi bácsi a vadásztársa volt.”

Egy másik tanítványa, Fekete György (1944) gyermekgyógyász professzor emlékeiből: „Életre szóló élményt jelentettek munkatársai és tanítványai számára kórtermi vizitjei, melyeken hosszú orvosi tapasztalata, éleslátása, bölcsessége, szellemessége, és humora mindig újat és útbaigazítást adott, eseményt jelentett. A beteg gyermekek iránti szeretete és kedvessége is felejthetetlen marad. Tantermi előadásai mindig „telt házat” vonzottak. Ma is legenda, ahogyan magas, erőteljes alakja féltő szeretettel emelkedett a karján tartott kis csecsemő fölé, akit végigvitt a Tűzoltó utcai tanterem hallgatókkal teli padsorai között.”

Az özvegyen maradt, idősödő professzor 1973-ban újra megnősült. A régi családi ismerős, zagorjai és zichi Rubido-Zichy Johanna bárónő (1922–2003) kedélye és temperamentuma felvidította, de az öregedéssel reálisan szembenézett, és 1976-ban minden rossz érzés nélkül ment nyugdíjba. Mivel a klinika igazgatásával járó hivatali terheket, adminisztrációt sohasem szerette, és utóda nagylelkűsége folytán eredeti irodáját, titkárnőjét megtarthatta, a következő években fel-szabadultan csak a szakmával foglalkozhatott. Bár egészsége fokozatosan romlott, ha itthon vagy külföldön meghívták, ami gyakran megesett, még mindig elegáns jelenségként hatott egy-egy ülésen, kongresszuson.

Örömmel töltötte el, hogy volt pécsi és budapesti tanítványaiból számos egyetemi tanár és jó nevű kórházi főorvos lett, akik gyakran keresték fel tanácsért, vagy egy-egy dolgozatuk átnézését kérve. Közben a festői rendetlenségben heverő iratok között még egy nagy munkára készült: áttekintő és összegző munkát írt a csecsemőkori sorvadás kórélettanáról. A saját hattyúdalaként aposztrofált, angol nyelvű könyv 1983-ban jelent meg, és jelentős nemzetközi sikert aratott, a recenziók egyértelműen a világ nagyobbik részén még mindig égető kérdés kitűnő és előremutató összefoglalásaként értékelték. A vélemények kimondva vagy kimondatlanul egyben azt is kifejezték: az előrehaladott specializálódás korában Kerpel egyike volt az utolsó hagyományos értelemben vett, az egész embert, az egész kérdést értékelni tudó, szintetizáló klinikai kutatóknak.

A „hattyúdal” kedvező fogadtatásának örült ugyan, de ereje fogytán volt, állapotán az adriai nyaralások és a soproni gyógykúrák is alig segítettek. 1984. április 22-én, húsvét vasárnapján halt meg Berlinben.

A budapesti Farkasréti Temetőben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2004-ben védetté nyilvánította.

A csecsemőkori sorvadás betegség kutatásában elért nemzetközi eredményei miatt, Semmelweis nyomán, többen „a csecsemők megmentőjének” tartották. Születésének századik évfordulóján ünnepi tudományos ülést rendeztek tiszteletére a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében. Emlékére a Magyar Gyermekorvosok Társasága Kerpel-Fronius Ödön-emlékérmet alapított (kétévente adják át, először 2000-ben került sor). A Semmelweis Egyetem Kerpel-Fronius Ödön-díjat alapított fiatal gyermekorvosok támogatására, továbbá nevét vette fel a Semmelweis Egyetem Kerpel-Fronius Ödön Tehetséggondozó Programja is (2007-től). Emlékét őrzi a pécsi Baranya Megyei Kerpel-Fronius Ödön Gyermekkórház és Egészségügyi Központ (1993-tól) is.


Kerpel-Fronius Ödön a bánáti Versecen született


Ötven éven át külföldön az egyik legismertebb magyar klinikai kutatónak számított



Az előrehaladott specializálódás korában Kerpel egyike volt az utolsó, az egész embert, az egész kérdést értékelni tudó kutatóknak


A híres gyermekgyógyász professzor időskori portréja

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2019 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor