Helyesírás a számítógépek korában

Mintegy száznyolcvan évve1 ezelőtt foglalták először össze a magyar írás szabályait, 1832-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szabályzatának első kiadása, a „Magyar helyesírás' és szóragasztás' főbb szabályai". Ebben és további kiadásaiban főleg a kézírásra vonatkozó útmutatások szerepelnek. A géppel való írás eleinte nem is lehetett volna tárgya a szabályzatnak, hiszen az írógép használata a tizenkilencedik század második felében kezdett elterjedni. Nyomdai helyesírás csupán a huszadik században született, Balassa József ismert magyar nyelvész adta ki 1929-ben Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai címmel.

Számítógépes helyesírásunk még nincs, de lehetne, pontosabban szükség lenne rá. Akkor jelentkezett az első probléma a helyesírásnak számítógépes használatában, amikor szóelválasztó programot szerettek volna készíteni a tördelés automatizálásához. Kiderült, hogy az erre vonatkozó szabályokat nem lehet maradéktalanul megfogalmazni a gép számára, nem sikerült olyan algoritmust kidolgozni, amely eleget tenne ennek az igénynek. A kudarcért azonban nem a számítástechnikai szakemberek okolhatók, hanem a helyesírás. A magyar elválasztási szabályok ugyanis nem alkotnak egységes logikai rendszert. Bizonyos részeik nem formális szempontokon alapulnak, hanem tartalmi megfontolásokat követnek, a számítógép viszont formális utasítások alapján működik, a tartalmat közvetlenül nem érzékeli. A magyar írásgyakorlatban az elválasztás a szótagoláson alapul, a szavakat rendszerint szótaghatáron választjuk el. 

Ez így rendjén is volna, mivel a szótagolásnak egységes a szabályrendszere: szótagot egy magánhangzó alkot önmagában vagy mássalhangzóval együtt, ha a magánhangzóhoz egy mássalhangzó kapcsolódik, akkor rendszerint megelőzi, bizonyos esetekben pedig követi (egytagú szóban, magánhangzóval végződő szótag után), a két mássalhangzós szótagokban a mássalhangzók többnyire közrefogják a magánhangzót, vagy pedig követik, magyar szótagot egynél több mássalhangzó általában nem kezdhet (néhány olyan eset kivételével, amikor egytagú a szó, vagy az ilyen szótag a szó elején van, pl. drót, pla-ti-na). Mindezeket a szabályokat be lehet építeni egy számítógépes programba, formális utasításokká lehet őket átalakítani.

Sajnos a magyar szótagolásban jelentéstani szempontok is kifejezésre jutnak a hangtaniakon kívül, az összetett szavakat ugyanis nem egységes szóként bontják szótagokra, hanem úgy, mintha tagjaik különálló szók lennének. És ez az, amit a géppel nem egykönnyen lehet megértetni. Formálisan ugyanis az a szó, ami egybe van írva, egy ilyen hangsorról a számítógép nem tudja megállapítani, hogy összetétel-e vagy nem (hacsak nem ismeri a lehetséges szavak teljes listáját és a kivételeket, mint amilyen a jobbágy főnév).

Bizonyos esetekben problémát jelenthet a kétjegyű mássalhangzóknak és külön betűként is használatos elemeik kapcsolatának a felismerése, hogy például sz-ről vagy s-ről és z-ről, cs-ről vagy c-ről és s-ről van-e szó. Tudja-e a gép, hogy a pácsó nem lehet pá-csó (ugyanis itt cével és s-sel van dolgunk), hogy a mozgásszervi szónak miért nem mozgász-szervi az elválasztása (hiszen az ssz a hosszú sz hangnak a jele), hogy a hússzószokat is hús-szószoknak kell érteni, nem pedig húsz-szószoknak stb.?

A megoldás nemcsak a program tökéletesítésében, finomításában van, hanem a helyesírási szabályoknak a korszerű igényekhez való igazításában is. Figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy ma már nemcsak kézzel írunk, hanem géppel is (manapság nem írógéppel, hanem számítógéppel), és hogy nemcsak a gondolkodó ember ír, hanem a gondolkodást jól-rosszul utánzó gép is. Az ő részére is kell nyitni néhány pontot a helyesírási szabályzatban!