Tudta-e?
A rágógumit egy fogorvos, bizonyos William Semple találta fel állkapocs erősítési céllal.

133. szám - 2015. október

Az idők árját ismerő

Bodnár Zsigmondról, Oswald Spengler magyar elődjéről
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

7

„A nyolczvanas évek vége felé egy irodalmi testület egy pár előkelő tagjának jubilaeumát ünnepelte, a fényes banketten jó kedvvel folytak a szebbnél-szebb felköszöntések, míg föl nem áll egy kitűnő publicista és államférfiú, a ki sivárnak jellemezte korát. De rögtön felszólalt a testület egyik tekintélyes tagja és lelkes szavakkal utasította vissza a méltatlan vádat, dicső jelzőkkel illette korunkat, magasztalta az ország ragyogó sikereit a politika, a tudomány, a művészet, a nemzeti élet terén, lelkesedéssel szólott az irodalom és az anyagi élet bámulatos gazdagságáról. Természetesen neki adott igazat a díszes társaság. A siváran látó politikus pedig néhány év múlva önként vetett véget sivár életének.” Bodnár Zsigmond írta ezeket a kivételes stilisztikai érzékről árulkodó sorokat.

A fönt idézett, az Erkölcsi kérdések című könyve bevezetőjében olvasható szövegrész nemcsak a pusztulásába lakodalmas menettel vonuló társadalom – a közösségi vakság – zseniálisan ábrázolt korrajza, a szerző a sorokba belefoglalta saját keserű élettapasztalatát is, a méltatlanul félreállított, sőt a lépten-nyomon kigúnyolt tudósember fájdalmát.

Kigúnyolásáért maga is hibáztatható. Bodnár Zsigmond prófétai hittel hirdette új tanát a történelmi hullámelméletről, és nevetség tárgyaként találni sem lehetne jobb alanyt annál, mint „aki izzó szenvedéllyel akarja rátuszkolni a maga igazát a sötét tudatlanságban lévő többi emberre” gyűlölettel telve azon „buta realisták iránt, akik nem képesek az általa fölfedezett törvényt megérteni”. Ezekkel a szavakkal jellemezte őt Halasy-Nagy József, aki pesti egyetemistaként részt vett egy magántanári előadásán. A karikírozásra csábító emberi hiányosság mégsem igazolhatja a semmibe vételt, a maga korában sem, nem hogy több mint száz év távlatában.

Az utókor az ismeretlenség homályába száműzte Bodnár Zsigmondot, a kiegyezés korának legeredetibb magyar gondolkodóját, aki történelmi cikluselméletével három évtizeddel megelőzte Oswald Spengler organikus történelemfilozófiáját. Spenglerről és fő művéről, az első világháború után megjelent Nyugat alkonyáról minden filozófiatörténetben járatosabb magyar ember tud. Hányan hallottak a magyar elődről, Bodnár Zsigmondról és az 1892-ben kiadott Szellemi haladásunk törvénye című munkájáról, amelyben összefoglalta elméletét? (Hozzátehetjük: az irodalomtudósok kivételével, mivelhogy Bodnár magyar irodalomtörténetet is írt.)

Bodnár Zsigmond fölöttébb büszke volt arra, hogy magyarként ő lehetett az első, aki törvényekbe foglaltan tudta ábrázolta a történelem hullámfolyamát, az idők árját, ahogyan ő nevezte, és azon belül minden szellemi megnyilatkozást. Ezekkel a sorokkal zárta Szellemi haladásunk törvénye című könyve előszavát: „Pedig én most is csak azt állitom, hogy fölfedezésemmel én emeltem tartós emléket a magyar hazának.”

A szavakból kiérződik, hogy kimondójuk az el nem ismertség lelket rágó keserűségét az önérzetes felsőbbségtudat törékeny vázával igyekszik leplezni. Azt is megérthetjük ebből a meghökkentő kijelentésből, hogy miért nem lehetett népszerű tudóskörökben, aki ilyen magát és munkáját éltető mondatokat írt le.

Kevesen ismerik Oswald Spengler magyar elődjének az életművét. Bodnár Zsigmond 1839-ben született Nagykárolyban. Élete pedagógusi és kettétört lelkipásztori pálya. 1855-59-ben a kalocsai érseki papnevelő-intézetben tanult. 1861-ban szentelték pappá, 1865-ig különböző helyeken káplánként tevékenykedett, 1865-71-ig gimnáziumi tanár volt Nagyszombatban. 1870-ben tanári vizsgát tett a magyar nyelv és irodalomból, valamint latin filológiából. Szegeden majd Budapesten tanított főreáliskolai rendes tanárként. 1874-ben kilépett az egyházi rendből, 1875 óta egyetemi magántanár.

Fölöttébb vágyott rá, de nem élhette meg elismerését, amely halála után sem úgy következett be, ahogyan ő azt megálmodta. Bodnár úgy vélte, hogy a természettudományi törvények mintájára sikerült fölfedeznie a társadalmat irányító törvényszerűséget. Elmélete szerint a társadalom, az emberi kultúra, gondolkodás életét a ciklikusság irányítja, az ideál(is) és a reál(is) beállítódású korszakok, valamint közöttük a két attitűd ideiglenes egyensúlyát jelentő ideál-reál és reál-ideál átvezető korszakok szabályszerű váltakozása a civilizációk története. A törvény felfedezése után egész további életét annak szentelte, hogy bebizonyítsa állítása igazát az emberi műveltség minden területén a vallási gondolkodásmódtól az irodalomig. Az emberi személyiséget is besorolta az egyik vagy a másik táborba. Ennek a szemléletmódnak a jegyében írta méltán híressé vált irodalomtörténetét. Az ideál(is)t vagy a reál(is)t, illetve kettejük ideiglenes egyensúlyát keresve minden egyes emberi megnyilatkozásban – ugyanúgy ahogy az organikus szemlélet szemszögéből Spenglernél – jellegüknél fogva olyan időben egymástól távol eső korok kerültek látásmódjában közeli rokonságba, amelyeket több száz év választott el egymástól. Egy jelentős különbséggel: Bodnár a 19. század gyermekeként hitt a fejlődésben, így az egymásra következő korokat úgy szemlélte mint az előrehaladás útját. Spenglernél a civilizációk sorsa olyan mint a növényeké: kisarjadás, növekedés, megöregedés és pusztulás.

Bodnár magát idealista alkatnak tekintette, bölcseletét pedig idealista bölcseletnek, a kort viszont, amelyben élt, realista kornak. Elmélete szerint az idealista alkatú emberek szenvednek a realista korokban (és megfordítva), az ellentétesség miatt jellemüket, tevékenységüket nem övezheti megbecsülés. De egy eljövendő idealista korban elérheti őket is hőn vágyott megértés. Ez nyújtott vigaszt az el nem ismertsége miatt kétségtelenül szenvedő Bodnár Zsigmondnak, és reményét közeli célként vetítette elé, hogy elmélete szerint közel van már az új idealista kor hajnalhasadása.

Ebben igaza is volt, de az aligha úgy következett be, ahogyan ő elképzelte. Az I. világháború után valóban a szellemtudomány – Bodnár besorolási módszere szerint – idealista látásmódja vált az uralkodó gondolkodásmóddá, ez azonban nem járt munkásságának az elismerésével. A szellemtudomány nem az ő társadalmat irányító törvénye alapján szemlélte a világot. A ciklikusság történelemszemléletének voltak ugyan jeles magyar követői is, de ők is csak eszmetörténeti érdekesség maradtak a magyar filozófiatörténetben, hatásukat a II. világháború után teljesen eltörölte az egyedüliként elfogadott marxista és materialista gondolkodásmód.

Érdekes olvasmányok Bodnár művei, és élvezetesek. Széleskörű műveltsége, melyhez filozófia lényeglátás és kifejlett irodalmi érzék párosult – novellákat is írt – kora legkiválóbb esszéírójává emelte őt.

 

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor