Tudta-e?
A világ oxigénkészletének 60%-át a világóceánban élő növényi planktonok szolgáltatják.

134. szám - 2015. november

Hogyan beszélhetünk a hallgatásról?

A kommunikáció során információk birtokába jutunk, és azokat megosztjuk másokkal. De ha a beszélgetőpartnerünkkel egyetlen szót sem váltunk, akkor is számtalan üzenetet küldhetünk, különböző jeleket továbbíthatunk egymásnak.
Agnieszka Barátka, PhD hallgató, Varsói Tudományegyetem, Magyar Tanszék, Lengyelország

13

Nem kell mindig megszólalni ahhoz, hogy beszéljen az ember.
L. I. Lázár 

Ha a nyelv ‘az emberi közlésnek hangokból, szavakból, mondatokból álló eszköze’, vagyis ha a nyelvet a beszéddel azonosítjuk, akkor a hallgatásról azt állíthatjuk, hogy a beszéd vége. De az, hogy valaki nem beszél, nem jelenti azt, hogy nem kommunikál másokkal. Gyakran szándékosan hallgatunk, hogy ne kelljen beszélnünk valamiről vagy hogy ne mondjunk valamit, amit majd sajnálni fogunk. Tehát az adott nyelven nem csak beszélni, hanem hallgatni is lehet. Hogyan is hallgatunk magyarul?

Elsőre azt hihetjük, nem nehéz definiálni a hallgatást. A hallgat igével kifejezett magatartás, állapot az a tény, hogy valaki nem szólal meg, nem válaszol valamire, nem beszél, titkol valamit. Így a hallgatás a beszéd alternatívájaként jelenik meg: vagy használjuk a nyelvet és beszélünk, vagy nem használjuk, azaz hallgatunk. Ennek következtében semmiféle hang sem hallatszik, bekövetkezik a csend, némaság, hangnélküliség, vagyis egy pisszenés se hallatszik. Ebből a szempontból szemantikai paradoxonnak tűnik az „Én hallgatom” mondat. A hallgatás pedig nem a nyelvhasználat ellentéte, hanem az a jelenség, amely állandóan kíséri a beszédet. A nyelv alkotja a hallgatást, a hallgatás pedig megindítja a nyelvet (Rokoszowa: 129).

A hallgatás szüntelenül jelen van a nyelvhasználatban. Egy kommunikációs esemény, párbeszéd során vannak, akik beszélnek és azok, akik hallgatnak. A hallgatókat közé tartoznak azok, akik vételen vannak (szleng), azaz azért hallgatnak, mert ‘odafigyelnek, hallgatóznak’, és azok, akik szándékosan tartózkodnak a beszédtől.

Előfordulhat, hogy mi magunk sokféle ok miatt felszólíthatjuk a beszélgetőpartnerünket az elhallgatásra: psszt!, hallgass!, csönd legyen!, pissz se legyen!, egy hangot se halljak!, tégy lakatot [zablát] a szádra!, azaz ‘fékezd a nyelvedet!’, vége legyen a szóból!, azaz ‘elég volt a sok beszédből’, kihűl a gyomrod!, azaz ‘hallgass!’,  kuss (legyen)!, pofa be!, stb.

Egy pillantással megsemmisít <valakit> az, aki ‘dühös, parancsoló tekintettel hallgatásra késztet valakit’, lakatot tesz <valakinek> a szájára,  azaz ‘elhallgattat valakit, nem engedi, hogy elmondjon valamit’, lelakatolja <valakinek> a száját, azaz ‘hallgatásra int vagy kényszerít valakit’,  betapasztalja <valakinek> a csőrét [száját], befogja <valakinek> a pofáját, azaz ‘elhallgattat valakit’, belefojtja a szót [szuszt] <valakibe>, azaz ‘(durván) félbeszakít, elhallgattat valakit’, valamint bedugja [betömi] <valakinek> a száját, azaz ‘(ajándékkal vagy vesztegetéssel) hallgatásra bír valakit, aki kellemetlen dolgokat mondhatna el róla’. Különleges esetben hallgatásra ítél <valakit>, azaz ‘(írót, művészt, politikust) nem enged megszólalni, publikálni’. Annak, akinek ‘nincs joga szólni, véleményt nyilvánítani’, hallgass a neve.

Természetes, hogy amikor a beszélgetésünket valaki megzavarja, hirtelen elhallgatunk. Ilyen helyzetekben kínos csend állhat be, ami azt jelentheti, hogy éppen arról a személyről beszéltünk, aki megjelent, illetve olyan témája volt a társalgásnak, amelyet nem akarunk vele megosztani (Simigné: 216). Ha ‘véletlenül mindenki egyszerre hallgat el a társaságban és kínos csend következik be’, akkor azt mondják, hogy angyal repül [száll] (el) a ház fölött [fölöttünk vagy a szobában].

Számtalan oka lehet annak, hogy valaki hallgat. Elszorul <valakinek> a hangja [torka], összeszorul <valakinek> a torka, nem jön ki szó <valakinek> a torkán, a torkában [torkán] akad [reked] a hang [a szó], <valakinek> az ajkára fagy a szó, elhal <valakinek> az ajkán a szó, ha ‘izgalmában, félelmében, meghatottságában, elérzékenyülésében, izgatottságában, illetve megdöbbenéstől, zavarodottságtól, rémülettől nem tud megszólalni, elhallgat’. Ha valaki ‘szégyenében hallgat valamiről, nem dicsekszik valamivel’, az nem tesz (ki az) ablak(á)ba <valamit>.  Megfagy <valakinek> az ajkán a szó, ha az ‘a döbbenettől vagy ijedtében hirtelen elhallgatt’. Se köpni, se nyelni nem tud az, aki ‘meglepetésében, szégyenében vagy zavarában egy szót sem tud szólni, megyszégyenűlten hallgat’ (még a se kép, se hang (helyzetmondat, bizalmas) ‘annak kifejezése, hogy valaki zavarában hirtelen elhallgat’). Összeszorítja a fogát [a száját vagy az ajkát], aki ‘fájdalmát vagy haragját eltitkolva vagy dacból hallgat’.

Van, aki ‘hallgatást erőltet magára’, vagyis görcsöt [csomót] köt a nyelvére. Azért hallgat, mert ‘nem meri kimondani a véleményét’, azaz felteszi a szájkosarat. Lakatot tesz a szájára vagy lakat van annak a száján, aki ‘elhatározza, hogy nem fog beszélni, titkot fog tartani’. Hallgat, mint a sír az, aki ‘valamit titokban tart, nem mond el senkinek’. Harapófogóval sem lehet kihúzni [kiszedni] <valakiből> <valamit>, ha az ‘semmiképpen nem hajlandó megszólalni, elárulni valamit’. Az is lehet, hogy valaki ‘nem mer szólni, gyáván meghúzza magát’, vagyis hallgat [lapít vagy lapul], mint dinnye a fűben, illetve hallgat [meglapul], mint tetű a var alatt (népnyelvi). Ha valaki ‘azért hallgat vagy nem jön elő, nem jelentkezik, mert érzi vagy tudja, hogy ő a hibás, a bűnös’, akkor hallgat, mint a (süket) disznó a búzában [a rozsban], illetve hallgat, mint szar a fűben. Arról a gyerekről, aki ‘nem szól egy szót sem, mert tudja, hogy olyat tett, amiért büntetést érdemel’, azt mondjuk, hogy hallgat, mint aki nadrágjába csinált [tett] (népnyelvi) vagy hallgat, mint aki beszart.

Előfordul, hogy valaki hallgat, mert ‘áhítattal, érdeklődéssel hallgatja valakinek minden szavát, nagy figyelemmel, tisztelettel hallgatja valakinek a beszédét’, azaz csügg <valakinek> az ajkán [szaván], lesi <valakinek> a szavát. Ilyenkor általában ‘szótlanul, mozdulatlanul hallgatva áll’, vagyis áll, mint egy faszent [bálvány]. De ha ő beszél, az is lehet, hogy azért (el)hallgat, mert ‘nincs több mondanivalója’, vagyis kifogy a szóból.

Nem mindenki bőbeszédű, a mindennapi témákról szóló, könnyed társalgásnak (small talk) a híve. Vannak, akik nagyon takarékosan bánnak a szavakkal. Arról, aki ‘szótlan, hallgatag, lassan, kínosan, sok faggatásra ad csak a kérdésekre feleletet’, azt szoktuk mondani, hogy harapófogóval kell kihúzni [kiszedni] belőle <valamit>. Az, aki ‘nagyon keveset beszél, hallgatag’, kevés beszédű, szűkszavú, kevés szavú, szófukar, zárkózott, szótlan, tartózkodó, csendes, valamint kettőt sem szól egy nap, illetve pianóban nyomja (szleng). Ha valaki ‘nagyon hallgatag’, azt mondjuk róla, hogy ki nem vehetünk egy szót belőle. A gyerekről pedig azt szokás mondani, hogy elvitte a cica a nyelvét. Az, aki ‘nem szól egy szót sem, hallgat’, egy kukkot [hangot vagy mukkot] sem szól, néma, hallgat [lapít vagy lapul], mint a (sült) hal [a csuka vagy a néma harang], valamint befogja a bagólesőjét [a csipogóját vagy a lepénylesőjét vagy a pofáját vagy a száját], illetve bőrt húz a fogára vagy cipzár van a száján. Ha valaki ‘sokáig nem szólal meg’, az (mély) hallgatásba merül [burkoló(d)zik]. Előfordulhat, hogy valakit nem érdekel a téma vagy a számára kellemetlennek, kényesnek tűnő témákról (pl. tabutémákról) van szó, ezért ‘egy szót sem szól, nem foglal állást’, azaz se bűt, se bát nem mond illetve azt sem mondja, bű vagy bá.

A kommunikáció során információk birtokába jutunk, és azokat megosztjuk másokkal. De ha a beszélgetőpartnerünkkel egyetlen szót sem váltunk, akkor is számtalan üzenetet küldhetünk, különböző jeleket továbbíthatunk egymásnak. Így a hallgatás a külvilággal való kapcsolatunknak része. Tehát az, hogy valaki hallgat, nem jelenti azt, hogy nem mond semmit: ha a hallgatás valamilyen információ helyett áll, jelentést hordoz. (Simigné: 209, 213) Mit is mondunk, amikor hallgatunk?

Azt szoktuk mondani, hogy a hallgatás beleegyezés, vagyis ‘aki nem mond ellent valamely javaslatnak, arról feltehető, hogy egyetért vele’. De a hallgatás jelenthet mást is, sokszor ellentétes dolgokat: a tiszteletadást, az udvariasságot, a jólneveltséget, az engedelmességet, a közömbösséget, a kételkedést abban, amit a másik mond, a nyugalomra való vágyat, az elégedettséget vagy az elégedetlenséget, az információ eltitkolását, a konfliktuskerülést, a konfrontáció vagy a kellemetlenség elkerülését (ne szólj szám, nem fáj fejem (közmondás)), a megfontoltságot, a félelmet, a csalódottságot, az együttérzést, a részvétet, stb. Hallgathatunk, amikor nem akarunk bántani valakit, fájdalmat okozni a beszélgetőpartnerünknek, de a hallgatásunkkal kifejezhetjük ennek ellenkezőjét is: haragszunk, ezért nem beszélünk. A hallgatás lehet a tudatlanság jele is, például az iskolában amikor a diák azért hallgat, mert nem készült az órára, attól fél, nem tudja a helyes választ, nem tudja megfelelően kifejezni magát. Gyakran azért hallgatunk, mert úgy érezzük, nem vagyunk jártasak, nem vagyunk biztosak az adott témában, ezért nem akarunk nevetségessé válni, hiszen nem tanácsos nyilatkozni, ha nincs mondanivalónk vagy nem ismerjük a témát. Annak, aki ‘butaságokat beszél, és jobb, ha meg sem szólalt volna’, a következőt szoktuk mondani: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, hiszen a bolond is bölcsnek látszik, míg hallgat. ‘Sokszor hasznosabb, bölcsebb hallgatni, mint beszélni’, vagyis hallgatni arany (, beszélni ezüst), hallgatni ötvenkilenc (, beszélni hatvan). Általában ‘az embernek nem szokott baja származni abból, hogy hallgat’: a hallgatás senkinek be nem töri a fejét, hiszen ‘aki nem beszél, az nem mond olyat, amiért felelnie kellene’ (hallgatva meg nem botlasz). A hallgatás lehet a kommunikációs stratégia eszköze is, mert ‘kellő időben és kellő helyen a hallgatás sokat érhet’, azaz hallgatással az ördögöt is le lehet győzni. A hallgatás pozitív és negatív érzelmeket tükrözhet, de az, hogy milyen megítélés alá esik, mindig az adott szituációtól, a beszédhelyzet körülményeitől függ.

A hallgatásról beszélve, nem szabad arról sem elfelejtkezni, hogy az a kultúrához kötött viselkedésforma is. Egy nyelv megfelelő használatához nem elegendő a lexikai és a nyelvtani rendszerének elsajátítása, szükség van kulturális ismeretekre és a kommunikáció egyéb összetevőinek, pl. a hallgatásra vonatkozó viselkedési normáknak az ismeretére is. (Simigné: 210) Már gyermekkorban elkezdjük tanulni, hogy hol hogyan kell viselkedni, hol mit és hogyan lehet / kell vagy nem szabad mondani, vagyis hol lehet, hol kell hallgatni, ki kivel, hol, hogyan és miért kommunikál (Kukorelli: 133), mert aki nem tud hallgatni, szólni sem tud. Tudjuk, hogy bizonyos helyeken (pl. templomban, könyvtárban, múzeumban) és helyzetekben (pl. vallási események és ceremóniák alkalmával, hivatalos rendezvényeken) csendben illik maradni. Ahogy az evés közben is, mert magyar ember evés közben nem beszél [magyar ember hallgat, mikor eszik].

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Bárdosi Vilmos (2012): Magyar szólások, közmondások adatbázisa. 14000 szólás, közmondás, helyzetmondat magyarázata stilisztikai jelzéssel, a típus feltüntetésével, fogalomköri szómutatóval, Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Bárdosi Vilmos (főszerk.) (2003): Magyar szólástár. Szólások, helyzetmondatok, közmondások értelmező és fogalomköri szótára, Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Eőry Vilma (főszerk.) (2007): Értelmező szótár+, Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Kukorelli Katalin (2011): A hallgatás szerepe és funkciói. Az aktív hallgatás mint kommunikációs stratégia. In. „Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények”, VI. évfolyam, 1. szám, 133-146.

Jolanta Rokoszowa (1983): Język a milczenie.In. „Biuletyn Polskiego Towarzystwa Językoznawczego” XL, 129-137.

Simigné Fenyő Sarolta (2010): A hallgatás, a csend szerepe a különböző kultúrákban és a kommunikációban. In. „Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények”, V. évfolyam, 1. szám, 209-220.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor