A határon túli magyar nyelvi nehézségei

Más közegben él a magyar nyelv az utódállamokban, mint az anyaországban, eltérőek a társadalmi és a gazdasági viszonyok, a nyelvhasználat feltételei, a szokások.

Nyilván nem kell különösebben bizonygatnom, hogy egy magyar nyelv van, és hogy számos más nyelvtől eltérően a magyarnak a nyelvjárásai nem különböznek annyira a köznyelvtől, hogy akár egyiküket is külön nyelvnek lehetne vélni. Ennek ellenére kijelentem, hogy a Magyarország határain kívülről (Erdélyből, Vajdaságból, Szlovákiából, Kárpátaljáról, a Muravidékről, az Őrvidékről és máshonnan) odaérkező magyarnak mégis gyakran vannak nyelvi nehézségei (különösen, ha nem néhány napig tartózkodik Magyarországon, hanem hosszabb ideig). Bizonyos szavakat nem ismer a határon túli magyar, másokat nem ugyanabban a jelentésben használ, olykor más stílusértéket tulajdonít egy-egy szónak vagy kifejezésnek, és egyáltalán a nyelvi viselkedése nem mindig olyan, mint az anyaországié. Ami az egyik helyen illetlenségnek számít, az a másik helyen csupán furcsaság, ami otthon különös, az itt megszokott stb.

Egy Erdélyből Magyarországra, Marosvásárhelyről Szolnokra települt író számol be többek között nyelvi nehézségeiről "Levelek a hazából a honba" című könyvében. Sorait olvasva magunkra ismerhetünk. A Magyarországon turistaként, látogatóként, üzletelőként, tanulóként, dolgozóként vagy menekültként tartózkodó vajdasági magyarnak is hasonló problémákkal kell szembenéznie.

Molnár H. Lajos, az író, aki 1987 nyarán menekültként érkezett Magyarországra, egyáltalán nem számított arra, hogy nyelvi nehézségei lesznek abban az országban, amelyben az ő anyanyelve a hivatalos nyelv. Mégis lépten-nyomon nyelvhasználati problémákba ütközik. Az üzletben sárgarépát szeretne venni, és murkot kér, otthoni beidegződés szerint, de elutasítják, hogy nincs. Gyökér van. Másutt a sárgarépa változattal kísérletezik, de az eredmény ugyanaz. Étteremben flekkent kér szalmakrumplival. Kap helyette sertéssültet hasábburgonyával, illetve éppen azt, amit eredetileg is akart, ugyanis a pincér ezen a néven tartja számon az ételt. Meglepődik azon, hogy a Magyar Rádióban színes előjegyzési naptár helyett kolor agendákat reklámoznak, hiszen románul majdnem pontosan így mondják. Azt is különösnek tartja, hogy nemcsak azt hívják komának, aki valakinek a gyermekét keresztelte, hanem a teljesen ismeretlen embert is.

A vajdasági magyarnak is lehetnek efféle élményei, meglepetései és csalódásai Magyarországon. Az még csak hagyján, hogy a műszaki boltban hiába kér szajlát, ott fékvonókötélnek ismerik (egyébként is a szajla szerb szó); akkor is csodálkozva néznek rá, ha a központot keresi, odaát ugyanis a centrum járja. Ha gyereke nyiratkozni akar, a fodrász nem azt kérdezi tőle, hogy siskára vágja-e a haját, hanem hogy szeretne-e frufrut. Nem kell a szülőnek meglepődnie azon, ha a gyerek nem apunak, illetve anyunak szólítja, hanem papát és mamát mond (hiszen a többiek is ezt mondják szüleiknek). A pesti gyerekek télen nem szánkóznak, hanem ródliznak, úgyhogy ezt is tudomásul kell vennie a magunkfajtának. Azt az átlátszó műanyag ragasztószalagot, amelyet gyermekkoromban pénzragasztóként ismertem, és amelyet szerb mintára szelotejp néven emlegetünk (angolosan), Magyarországon celluxnak nevezik. Amit mi fehérítőnek ismerünk, az odaát hipó. Nálunk a gyerekek köszönnek csókolomot a felnőtteknek, az anyaországban idős férfiak is fiatal és kevésbé fiatal hölgyeknek.

Az efféle példák sorát tovább lehetne folytatni. Bizonyos nyelvi nehézségek tehát vannak, de ez nem is lenne különösebb baj, ha gyakran nem járna együtt fölényeskedő kioktatással, megvető pillantásokkal, gyűlölködő magatartással. Hiába beszél magyarul folyékonyan az ember, egy-két szó mégis elárulja róla, hogy külföldi, sőt némelyek szemében idegen.