Az ember tragédiája és Madách filozófiája

Ez a bölcselet azonban „nem végiggondoltsága, kimunkáltsága miatt becses igazában, hanem a mögötte rejlő tépelődés, szenvedély és útkeresés miatt.” (Sőtér István: Álom a történelemről. Akadémiai Kiadó, Bp. 8 ) Egy tapintatosan megfogalmazott lekicsinylő véleményt mond ki ezzel a kritikus a tragédia filozófiai értékéről, amely abból a megfontolásból ered, hogy „Az ember tragédiája ... költői mű, nem pedig bölcseleti értekezés.” Vagy itt nem is egy előzetes megfontolásnak (a kimondás aktusával) ítéletté való átalakulásáról, hanem Madách jóindulatú fölmentéséről van szó? Arról tehát, hogy egy elismert költőnek megbocsátható, ha belekontárkodik a filozófusok dolgába? Sőtér szerint ugyanis Madách „műveltsége jogi, állambölcseleti, illetve filozófiai téren (...) úgyszólván sohasem tud levetkezni bizonyos amatőr jelleget.” Magyarán a tragédia írója filozófiai téren dilettáns volt. Fölvetődik azonban a kérdés, hogy fönti véleményekben talán csak az esztétikus művészi értékre hangolt, elferdült ítélete szólal meg, amely az esztétikailag minősíthetőt fürkészve nem vagy alig látja a mű sajátos bölcseleti értékeit. Erre a kérdésre a válasz kifejezetten madáchias lehet: igen is, meg nem is.

A nem mellett érvel Madách szemtelen hozzáállása a filozófiai tekintélyekhez. A tragédiából világosan kitetszik e módszerré érlelt szemtelenség két alapvonása: az író a filozófiai tekintélyek gondolatait nem-szakfilozófusi megértése hermeneutikai szűrőjén engedi át, majd a világképéhez idomított, megszelídített idegen gondolatokat az ellentétes, vitázó véleményével kiegészítve egy hatalmas, szinkretista eleggyé gyúrja össze a végső gondolati szintézis létrehozása céljából. A szakfilozófia mércéjével ez a filozófiai dilettantizmus tipikus esete. Csakhogy alaptalan Madáchot a szakfilozófia kritériumaival mérni, hiszen ő sem tekintette magát, és mások sem tekintették őt szakfilozófusnak. Ha tehát annak tartjuk, ami volt, s amiként írói személyiségében elénk tárul a tragédiát olvasva, költőnek és gondolkodónak, akkor a dilettantizmus vádja teljesen az érvényét veszti vele szemben. Sőt, a módszeréről kifejtettek már nem hiányosságaként, hanem dicséretként hangzanak, a gondolkodó ugyanis éppen akkor számít dilettánsnak és epigonnak, ha képtelen kiszabadulni a filozófiai tekintélyek árnyékából. Mindennemű tekintélyelvűséget elvetve látszólagos filozófiai ellentmondások megoldására törekedni, s ezt tette Madách a tragédiában, a vérbeli gondolkodók jellemvonása. Természetesen nem lehetetlen egyszerre jó szakfilozófusnak és jó gondolkodónak lenni, hiszen a két követelményrendszer összeegyeztethető. Madách viszont nem törekedett erre: ő nem szakfilozófiai módszerekkel élő gondolkodó ember volt. Mégpedig az egyik a legnagyobb magyar gondolkodó.

A föntiekből kiindulva a tragédia bölcseletek után kutató olvasatának is egészen másmilyennek kell lennie. A szakfilozófiai módszerekkel olvasva ismét ugyanazokra a nézetekre jutnánk, mint amelyeket a föntiekben Sőtér István elmondott. Ha azt tennénk, hogy figyelmesen beazonosítjuk az egyes gondolat származási helyét, majd megállapítjuk, hogy azt Madách miként értelmezte át, mivel nem értett egyet abban, és hogyan próbálta az ellentétes gondolati nézettel szintézisbe hozni, akkor ezzel a szakfilozófiai olvasattal a tragédia bölcseletéből mindössze a jéghegy csúcsát mutatnánk be, s a tévesen alkalmazott módszer e csúcs látványa alapján jogosan mondatná velünk, hogy csupán a művészi nagysága miatti elfogultság tárja elénk az írót jelentős magyar gondolkodóként. A módszer tévességbe annak a figyelmen kívül hagyásából származik, hogy a tragédia nem egy filozófiai értekezés, hanem egy drámai költemény.

A megválasztott műfaj jellege nagyon nehéz feladat elé állította az írót: a gondolatait, a bölcseletét egy drámai költemény keretein belül kellett kifejtenie, méghozzá úgy, hogy a bölcselet súlyossága és nehézkessége ne állja útját a drámai költemény műfaji elvárásainak, a szárnyaló lendületességnek és a cselekmény gördülékenységének. A nehezen megvalósítható célkitűzést Az ember tragédiájában siker koronázta, a többi kísérletében nem igazán. Kritikusai – köztük Arany is a Csákkal kapcsolatban, részben pedig a tragédiával kapcsolatban is – azt róják föl neki, hogy a műve nem elég drámai vagy nem elég költői. Méltán világhírűvé vált alkotásával a két egymást kizárni látszó szempontrendszer kibékítését a rendkívül összetett, kibontva mégis zseniálisan egyszerűnek ható szerkezettel érte el: a tizenöt színnel és a hármas tagolással. E szerkezet az alapja a mű bölcseleti minősítésének: ami gondolatilag a felszín alatt van, azt belőle kibontva láthatjuk meg, a mű formai fölosztása ugyanis bölcseleti elgondolásokra vezethető vissza. Megpróbálkoztak ugyan már a drámai szerkesztésmód keretein belül értelmezni azt, a mű azonban makacsul ellenállt a dráma formaruhájába való belekényszerítésnek.

Sokan fölfigyeltek már a szembeötlő hármasságra a tragédián belül. Sőtér István a három főszereplő által képviselt tartalmakban fedezte föl: szerinte Ádám az eszmeiséget, Éva az életet, a természetet, Lucifer az anyagot képviseli. S. Varga Pál a bahtyini polifonikus szerkesztésmód alapján vizsgálta meg a művet, Ádám, Éva és Lucifer szerepét ezért ő három elkülönülő szólamként közelíti meg. Pap Gábor megpróbálkozott a tragédia asztrológiai elemzésével is, akinek a kifejtése egy értékes adalékkal járul hozzá a mű hármasságának a megértéséhez: fölhívja a figyelmet az első színben bemutatott isteni hármasságra, aki itt az Eszme, az Erő és a Jóság egységeként szerepel. Az istennek ez a hegeli-platóni szellemű értelmezése az egész mű szerkezetének a kiindulási alapja.

Sőtér István nagyszerű munkájában rámutat, hogy a kor központi gondolati problémagóca az ideál és a reál, vagyis az idealista és a materialista-realista gondolkodásmód egymást kizárni látszó ellentmondása volt. A korabeli magyar értelmiségi rétegben kifejezett törekvés volt e kettő összeegyeztetése A nagyszabású terv gondolati gyermekének tekinthető Az ember tragédiája. Sőtér a kor másik nagy kérdésére, az egyén és a tömeg közt feszülő ellentétre is fölhívja a figyelmet. E témának a gyökerét ő abban látja, hogy Madách átvette a romantika fölfogását a történelmet teremtő titáni egyéniségről.

Sőtér szerint Az ember tragédiájának a központi célkitűzése a korszak magyar értelmiségének a nagy álma, az idealista és a realista gondolkodásmód összeegyeztetése. Mivel Madách megsemmisítette a tragédia jegyzeteit, ezért valószínűleg már sohasem fogunk megnyugtató választ adni a kérdésre, hogy művéből kiolvasható szintetizáló bölcselet létrejöttében mekkora szerepet játszott a tudatos, filozófiai átgondoltság, és mekkorát a művészekre jellemző ösztönös bölcselői hajlam. Több tény is arra utal viszont, hogy Madáchnál a tudatos, átgondolt szerkesztésmód túlnő a művészi alkotásokban megengedhető mértéken. Ez teszi műveit darabossá, esztétikailag kevésbé élvezhetővé. A tragédiában azzal a zseniális ötlettel kerülte ki ezt a problémát – holott az is kétségtelenül darabos szerkezetű –, hogy polifonikus, háromszólamú szerkesztésmódot alkalmazott benne. A többszólamúság változatossága így ellensúlyozni tudja a tudatos szerkesztésből származó mesterkéltséget és a filozófiai tartalom túlsúlyából jövő nehézkességet.

A kétszáz éve született Madách Imre