Gondolatok Andrej Platonov Csevengur című művéről

A kérdésre nem adható egyértelmű válasz. A regényt ugyanaz az ellentmondásosság hatja át, ami szerzője viszonyulását jellemezte a nagy társadalmi kísérlet, a kommunizmus megteremtésének a célkitűzése iránt. Ebben a furcsa érzelmi elegyben az eszme iránti korlátlan lelkesedés elválaszthatatlanul összekapcsolódott a megvalósítás tapasztalatai nyomán leülepedett csalódottsággal. Lelkes kiábrándultság és a megtört belefáradás céltudatos tettrekészsége uralta Platonov viszonyulását, és ezt a bolsevik korszakra és törekvésekre jellemző önellentmondásosságot zseniális kifejezőkészséggel örökítette meg halhatatlan regényében.

A szerző nem élhette meg műve kiadását Az 1929-re elkészült regény Nyugaton 1972-ben, hazájában pedig csak a szocializmus végnapjaiban, 1988-ben jelenhetett meg. A kiadó elutasító válasza után az elkeseredett író Gorkijhoz fordult segítségért. „Engem egészen más érzések töltöttek el, amikor írtam, most nem tudom mit tegyek…Olvassa el a kéziratot, és ha igazat ad nekem, mondja meg nekik, hogy a szerzőnek igaza van, és regényében a kommunista társadalom kezdeteit igyekszik ábrázolni.” – írta a szovjet írófejedelemnek. A mű tökéletesen alátámasztja Platonov félreérthetetlen kijelentését, szerzője a kommunista társadalom kezdeteinek a leírásárát célozta meg, és nem ellenséges szándékkal, a kifejezés kétértelműsége mögé búvó, rejtőzködő ellenforradalmárként tette ezt. Csakhogy a mű megjelenését pontosan emiatt utasíthatták el a mindenható döntnökök: túlságosan is hűségesen ábrázolta a bolsevik rendszer kialakulásának az időszakát.

A forradalom atyjai a marxi filozófiát végletesen leegyszerűsítve, már-már primitívvé téve, kiragadva azt a bölcseleti kontextusból, hangzatos, boldog jövőt ígérő jelszavakba átfolyatva tárták az emberek elé. A Csevengur ezt mutatja be döbbenetes írói erővel. Az itteni tizenegy bolsevik, és nemcsak ők, hanem az egész vidék összes bolsevikja mást sem próbál tenni, minthogy megvalósítsa, realizálja a Moszkva által kiírt, jelszavakba átültetett új irányvonalat: a kommunizmust. S miközben ezen mesterkednek, föltárul a meztelen valóság: hogy nincs reális kapcsolat a népet boldogítani szándékozó eszmegyártók és a „boldoggá tett” nép között. Az eszme reménytelenül elszakadt a gyakorlattól, a moszkvai pártapparátus a néptől. Hiába próbálja a vidék kétségbeesett igyekezettel Moszkva és a bolsevik vezér (Lenin) ukázaiként értelmezett jelszavakat megvalósítani. A kísérletek lemeztelenítik a pompázatos, vonzó külsőbe öltöztetett jelszavakat, és föltárul a mögöttük lévő filozófiai mondanivaló üressége és ráutaltsága a vallási tartalmakra.

Ha antiutópiának látták volna a Csevengurt azok, akik elzárkóztak a megjelentetésétől, akkor azt olvasták volna ki a műből, hogy a kommunizmus megteremtésének kudarcra ítélt, téves, utópikus módszereit ábrázolja. Ezzel az értelmezéssel, szocialista antiutópiaként olvasva a regényt nem lett volna okuk akadályt állítani a közlés elé, talán még a sztálini irodalompolitika keretein belül is beilleszthető lett volna a mű a szovjet kánonba.

Mást olvastak ki a regényből. Egy az abszurditásig fölnagyított és egy a groteszkig elvitt realista ábrázolást láthattak benne, ami lerombolja a múltról, a dicsőséges forradalomról alkotott idealizált képet, és ami a szocializmus mindenkori jelenkoráról is kemény ítéletet mond. Írója elköveti a legnagyobb ideológiai eretnekséget, megkérdőjelezi a kommunista „üdvtant”, a Pártot pedig néptől elidegenedett erőszakszervezetnek ábrázolja. Épp olyannak, amilyennek a bolsevikok szerették bemutatni a mélységesen elítélt cári hatalomgyakorló apparátust és a burzsoá rendszer állami szerveit.

A szocializmus eszmeiségétől eltávolodott, új alapállásból kiindulva a jelszavakba folyatott marxista ideológia ürességének a bemutatása és a párt erőszakkal telt, emberidegen működésének az ábrázolása a mű nagy erényei közé tartozik. Arra vetnek fényt, hogy mennyire utópikus volt ez a szocializmusnak nevezett hatalmas össztársadalmi projektum, és hogy mennyire erőszakra épülő és intoleránsan totalitárius a rendszer, amely az utópikus célú tervezetet működtette. Minden eszme utópikus és minden törekvés erőszakba fullad, ami a jogegyenlőségen túli összemberi egyenlőség és a jogigazságon túli összemberi igazságosság megvalósítását tűzi ki célul. Ebből az alapállásból értelmezve a Csevengur a rivális berendezkedés, a tőkés rendszer apológiájaként hat.

A Csevengur szerzői alapállása egyikkel sem azonosítható: nem szocialista, de nem is kommunizmusellenes antiutópia. Platonov a mű megírásakor túljutott már az új rendszer iránti korlátlan lelkesedésen, kritikusan szemlélte a bolsevik törekvéseket, mégsem vált a szocializmus ellenzőjévé. A szerző elbeszélői hangja (de nem a személye is!) azonosul főszereplőinek a hangjával, ezek a főszereplők pedig a maguk módján mind a kommunizmus megteremtésén munkálkodnak elvhű bolsevikokként. Nemhogy ellenszenvet nem érzékelhetünk az ostobaságot tükröző és véres következményekhez vezető törekvésekkel szemben, hanem sokkal inkább érzelmi azonosulás, mélységes szimpátia érzékelhető a cselekvők (de nem a személyüket körvonalazó cselekedeteik és jellembeli hiányosságaik!) iránt. A bűntetteknek minősülő tettekkel és a jellembeli hiányossággal nem érez rokonszenvet a szerző, ám erkölcsi ítéletet sem mond fölöttük. Semmilyen formában nem mond ítéletet fölöttük, pusztán csak ábrázolja azokat. Ebből a szempontból sem tekinthető antiutópiának a mű, hiszen az utópia-ellenesség eleve ítéletalkotási pozíció: elutasító magatartás.

A kiábrándultság bágyadt és szomorú antiutópiája a mű? Szerzője csalódottságában már csak legyint mindenre? A szertefoszlott álmok nyomasztó súlya alatt többé nincs ereje az ítéletalkotásra? Ez a föltételezés már sokkal közelebb áll a mű szövegformáló alapélményéhez, és Platonov személyes élettapasztalatával is összecseng, aki fiatalként lelkes forradalmár volt, de idővel kijózanodott és megtört emberré vált. A letargiát, a valóság elviselhetetlenségének a tudatát a jól ismert emberi módszerrel, a humorral hozza élhető egyensúlyba Platonov a műben, melyben „a komikum egyenlíti ki a világrend aránytalanságát, s teremt új, megélhető világot.”[1] Ha antiutópiának tekintjük a Csevengurt, akkor ebben az értelemben vélekedhetünk így róla.

A kiábrándultság humorral egyensúlyba hozott látképe nem antiutópia, hanem kétoldalú valóságábrázolás: egyrészt a szerző lelki élményének – földolgozott csalódásának – a bemutatása a tanúskodó emlékek tükrében, másrészt a forradalom és a kialakulófélben lévő bolsevik rendszer igazi arcának az ábrázolása saját lelki élményének – földolgozott csalódásának – a tükrében. (Az utóbbira hivatkozott, amikor Gorkij támogatását kérte, mondván, hogy a szerző „regényében a kommunista társadalom kezdeteit igyekszik ábrázolni.”) A műben világosan fölismerhető a tudatos törekvés, hogy a „dicsőséges” forradalmat meztelen valóságában ábrázolja. Ebből a tudatos írói szándékból két konzekvencia adódik: egy realista és egy antiutópikus. A realista bemutatja, hogy a forradalom inkább szörnyűséges volt, mint dicsőséges; a hőskorszak, a bolsevik rendszer megszilárdulásának a korszaka pedig tragikus és szégyenteljes, nem pedig szépséges és heroikus. Az antiutópikus konzekvencia arra világít rá, hogy a bolsevik eszmeiség igazi vezérelvei a keresztény vallás elvilágiasított tartalmai voltak: a szekulárisban „fölszívódott” szakrális elem, amely utópikus törekvésként és gondolkodásként nyert formát. A vallás totalizáló vonásából eredeztette rendkívüli mozgósító erejét, ami mint a forradalmárok fanatikus hite vált megtapasztalhatóvá.

A Csevengur antiutópikussága lemeztelenítés: Platonov az utópikus szerkezetet tárja föl, megvilágítja, hogy nincs többről szó, mint a keresztény tartalmak elvilágiasításáról, olyan szerepkörbe való áthelyezéséről, ahol azok idegenül hatnak. Kivetülve, rendeltetésüktől elidegenítve nagyon veszélyesekké válhatnak az eltérített vallási tartalmak: megvalósítási kísérletük tragédiához vezethet. A hiteles vallásos törekvés célja az ember belső átalakítása, a bensőleg megváltozott valláskövetők egyéni és erőszakmentes ráhatásán keresztül utólag és fokozatosan az egész társadalom arculatot válthat. A vallási tartalmakat elvilágiasító kommunista utópia fordított úton járt. A társadalmi berendezkedés erőszakos átalakításától remélte, hogy az emberek bensőleg is megváltoznak majd: hogy megszületik az új, „kommunista” embertípus. Ehelyett csak a rendszer neve és arculata változott meg, az ember ugyanaz az osztályérdekeit védelmező, önző lény maradt, aki előtte is volt a sokat kárhoztatott osztálytársadalmakban.

[1] Horváth Béla: Csevengur. In Huszonöt fontos orosz regény. Maecenas-Lord, 1996. 223.

  Andrej Platonov