A félnyelvűség jelensége

Az emberek különböző mértékben sajátítanak el egy-egy nyelvet. A nyelvelsajátítás mértéke néhány szótól a művészi szintű kifejezőkészségig terjed. Ez természetes is. Nem ismerhetünk minden nyelvet annyira, mint anyanyelvünket. Ott kezdődik a probléma, amikor valaki egy nyelvet sem ismer anyanyelvi szinten. Így jár némelyik vendégmunkás-gyermek, aki sem szüleinek nyelvén nem beszél kielégítő módon, sem a munkaadó ország nyelvén. Az a nemzetiségi (vagy kisebbségi) sem számít valódi kétnyelvűek, aki anyanyelvének csupán familiáris változatát beszéli, és tágabb környezetének a nyelvét is csak felületesen sajátította el, tehát meglehetősen korlátozott a nyelvismerete. Az egynyelvűek közt szintén akad problematikus helyzetű, aki például kiszakadt szülőfalujának tájnyelvi környezetéből, a köznyelvet viszont nem sajátította el olyan mértékben, hogy zökkenőmentesen kommunikálhasson rajta.

Az imént említett személyek vonatkozásában a félnyelvűség meghatározást vagyunk kénytelenek alkalmazni. Ez a beszédlélektani és nyelvszociológiai jelenség voltaképpen elterjedtebb, mint gondolnánk, habár egzakt vizsgálatok még nemigen folynak irányában. Megfontolandó dolog, hogy az írástudatlanok a félnyelvűek közé sorolhatók-e, mindenesetre az analfabetizmus kommunikációs hátrányai nyilvánvalóak. Funkcionális szempontból nemcsak az számít írástudatlannak, aki egyáltalán nem ismeri a betűket, hanem az is, aki legfeljebb a nevét tudja leírni, de egy épkézláb mondatot már nem

Az olyan félnyelvűekre, akik két nyelvet ismernek félig, a kettős félnyelvűség megnevezés illik jobban, habár helyzetük nem sokban különbözik azokétól, aki csupán egy nyelvet ismernek félig (a másikat pedig sehogy sem). Az első csoportba tartozók kétnyelvűség helyett félnyelvűek, a második csoportbeliek pedig egynyelvűség helyett. A kettős vagy kétoldali félnyelvűség terminus már 1962-ben megjelent Skandináviában, Hansegord szerint „amikor az egyén teljesen elhagyja anyanyelvét egy másik nyelv javára, mindig lesz egy kettős félnyelvűségi időszak, amikor a két nyelv egymás útjában áll”. Amerikában Bratt Paulston vezette be a félnyelvűség (angolul semilingualism) fogalmát 1974-ben, hangsúlyozva, hogy a kérdéses jelenségről már Bloomfield is beszámolt az American Speech c. folyóiratban nem egészen ötven évvel korábban (1927-ben). Hymes is megfigyelt olyan indiánokat, akik elhagyták a kecsua nyelvet mielőtt megtanultak volna spanyolul.

A félnyelvűség meghatározását a legtöbben a nyelvelsajátítás fokára alapozzák, azonban olyan definíciók is vannak, amelyekben inkább a nyelvhasználat megosztottsága jut kifejezésre. Ebben az utóbbi értelemben a félnyelvűség diglossziára vonatkozik, amikor két nyelv szerepkörei kiegészítik egymást: a beszélő például az egyiken üzleti kérdésekről tud társalogni, a másikon pedig szórakozásról.

Nils Erik Hansegord több mennyiségi és minőségi eltérésre hívja fel a figyelmet, amikor párhuzamba állítja a kétnyelvűeket és a félnyelvűeket. A mennyiségi mutatók közé sorolja az aktív és a passzív szókészlet nagyságát, a nyelvhelyességet (vagyis, hogy milyen mértékben érti meg és alkalmazza a beszélő az egyes nyelvi elemeket) és az automatizálás fokát (hogy mennyire spontán és zavartalan az egyén nyelvi tevékenysége). A minőségi szempontokhoz tartozik a kreativitásra és az új szavak alkotásara való hajlam, a nyelv megismerő és akarati szerepben való felhasználása, valamint az egyéni jelentések elkülönítésének képessége. A félnyelvűek rendszerint minden szempontból elmaradnak a kétnyelvűektől.

A félnyelvűség jelenségének a leküzdése a nyelvoktatás szervezettségének és alaposságának a növelésével, valamint nyelvi ismeretterjesztéssel és felvilágosítással érhető el: anyanyelvoktatás a vendégmunkások gyerekei számára, anyanyelvápoló órák a nem anyanyelvi tagozatra járó tanulóknak, a köznyelvi rendszer tudatosítása, a beszéd- és íráskészség fejlesztése stb.