Az anyanyelv

Az anyanyelv egyszerűen csak van, ez az a jelrendszer, amelyen gondolkodunk, amelyen álmodunk, amelyen számolunk. Ezt a nyelvet sajátítottuk el édesanyánktól és családunk többi tagjától.

Az írónak az anyanyelv azt jelenti, amit a szín a festőnek, a hang a zeneszerzőnek, a gép a munkásnak, a föld a parasztnak. Eszközt, amellyel dolgozik, alkot, termel, amelynek segítségével betölti küldetését, nyomot hagy maga után, megvalósítja céljait, elképzeléseit, vagy legalábbis egzisztenciát teremt magának, biztosítja fennmaradását, megélhetését.

Az emberek rendszerint érzelmi síkon közelítik meg az anyanyelv fogalmát, szubjektív módon viszonyulnak hozzá. A mindennapi életben meg is felel az anyanyelvnek efféle meghatározása és kezelése. A tudomány azonban nem elégedhet meg szubjektív értékelésekkel, érzelmi alapú definíciókkal. Neki a fogalmaknak tárgyilagos körvonalazására van szüksége.

Az anyanyelv fogalmának a gondolkodás, az álmodás és a számolás funkciójához való kapcsolása nem eléggé megbízható kritérium, ugyanis a kutatások szerint némelyek ezeket a funkciókat is átviszik egy új nyelvre, ha személyiségjegyeik ezt lehetővé teszik (olykor még a nyelvtudástól is függetlenül). Másrészt viszont a nyelvi környezet tartós megváltozása nem feltétlenül vezet az említett funkcióknak a másik nyelvbe való áthelyezéséhez (még akkor sem, ha az illető személy tökéletesebb tudást szerez a második nyelvben, mint az elsőben).

Az is vitatható tézis, hogy az anyanyelv mindenképpen az a nyelv, amelyet a kérdéses személy anyja beszél. Persze olyan esetek is vannak, amikor csecsemő korától kezdve nem az anyja neveli a gyereket. Ezért egyesek úgy módosítják az említett meghatározást, hogy az anyanyelv az a nyelv, amelyet a gyerek elsőnek tanul meg. Az afáziás beszédzavarok vizsgálata során gyakran megmutatkozott az a jelenség, hogy az afázia legkevésbé az első nyelvet károsítja, és ez regenerálódik a leggyorsabban. Voltak viszont olyan esetek is, amikor az anyanyelv sem mentesült kevésbé az afáziától, mint az illető által használt többi nyelv.

Úgy is definiálható az anyanyelv, hogy ez az a nyelv, amelyet a legjobban ismer az ember. Bizonyos esetekben azonban ez sem egyértelmű dolog. Azoknak például, akik idegen nyelven végezték tanulmányaikat (az általános iskolától kezdve az egyetemig), nagyobb lehet az ezen a második nyelven való kompetenciájuk, mint azon, amelyet a szülői házból vittek magukkal. Ez a kritérium különösen akkor vitatható, ha csupán a szókészletre alapoz, a szófűzést, a mondatszerkesztést, és általában a kifejezőkészséget pedig figyelmen kívül hagyja.

A szociolingvisztika inkább a nyelv használatának szempontjait helyezi előtérbe, mondván, hogy az egyénnek az anyanyelve az, amelyet a leggyakrabban használ. A nemzetiségi helyzetben, különösen a szórványban élők gyakran kényszerülnek arra, hogy idegen nyelven kommunikáljanak (munkahelyükön, nyilvános helyen stb.), de ettől még az illető nyelv nem feltétlenül válik anyanyelvükké.

Megbízható mércének látszik az egyén azonosulása valamely nyelvvel. Ez társadalomlélektani szempontú megközelítés, azt a nyelvet emeli ki, amelyen az egyén szocializációja során közösségének, csoportjának a normáit, értékrendjét elsajátította. Eszményi körülmények között az egyénnek a belső azonosulása összhangban van azzal, ahogyan őt a kívülállók azonosítják.