A nyelvérzék

A lélektan szerint a nyelvérzék nem egyéb, mint annak az érzelemnek a megnyilatkozása, amely a beszéd helyességét, a megfelelő szófűzést és mondatszerkesztést irányítja. Akinek jó a nyelvérzéke, az gyorsabban elsajátítja a helyes szóalakot, és ügyesebben alkotja a mondatokat. Nála élénk és erős asszociációk fejlődtek ki az objektív képzet, a képzetérzelem és a motorikus képzetek közt. Eggert német pszichológus szerint "nyelvérzéken a szó alap- és vonatkozó érzelmeinek általános jelentésében rejlő értelmi érzelmeket” értjük, mégpedig azokat, amelyek a szóhasználatot, az alak-meghatározást és a mondatalkotást irányítják. Ez a kombinatorikus és az alkotó nyelvi tevékenység alapja. Ennek értelmében, amit valamely nyelven való gondolkodásnak mondanak, az inkább valamely nyelven való érzés.

A beszédvizsgálatok kiderítették, hogy a beszélők gyakran nem is fordítanak különösebb figyelmet az egyes szók értelmére, hanem csak az egész mondat lebeg tudatuk előtt. A beszédfolyamatban a beszélőszervek általában automatikusan végzik tevékenységüket, a beszélő csak a közlendő tartalomra ügyel. Bizonyos esetekben ez az automatizmus az egész szövegre kiterjed, például olyan személyek beszédtevékenységében, akik kénytelenek sokszor megismételni ugyanazokat a közléseket: az anyagot újra meg újra előadó tanító, a szokványos betegségeket kezelő orvos, a meghatározott útbaigazításokat adó hivatalnok stb. Hogy ez tényleg így van, azok a példák tanúsítják, amikor a beszélőt agybetegsége gátolta abban, hogy hivatásának kérdéseire gondoljon, mégis meggyőzően tudott beszélni róluk.

Mi az, ami a beszédben akcióba hozza a képzeteket? Mivel a szó kiejtéséhez, fizikai létrehozásához nem feltétlenül szükséges tudatosság, helyettük az érzelmek jutnak szerephez. A lélektani kísérletek szerint már az érzetek is igen változatos képzettartalom kíséretében jutnak a tudatba. Ez az érzelmekre fokozottan érvényes. A képzetekhez társuló összetett érzelmek egyik csoportját értelmi érzelmeknek nevezi a pszichológia. Azokról az érzelmekről van szó, amelyek az érzeteknek képzetté válása közben járulnak az érzelmekhez. A képzetekkel kapcsolatos érzelmek izommozgásokban jutnak kifejezésre, mégpedig szinte teljesen öntudatlanul, mintegy automatikusan.

Különösen szembetűnő az érzelmek beszédbeli szerepe az objektív képzet nélküli nyelvelemek esetében, mint a ragok, a névutók, a kötőszók, a szórend. Hogy valaki helyesen használja-e az egyes szóalakokat és viszonyító eszközöket, az nem függ attól, mennyire ismeri a nyelvtani szabályokat, hanem annak megérzésétől, hogy mi a helyes. Ha egy-egy mondatunk kimondása előtt a nyelvtani szabályokon gondolkoznánk, szinte lehetetlenné válna a folyamatos beszéd.

A nyelvérzék voltaképpen analógia-érzék, annak megérzése, hogy bizonyos formák hasonlóságuk folytán együvé tartoznak. A szóalakoknak és a szerkezeteknek nagy részét nem tanulással sajátítja el, és a rájuk való emlékezés útján használja fel beszédében az ember, hanem saját maga alkotja meg analógiásan, a hasonlóság alapján. Ha az egyes szóalakokat és szerkezeteket külön-külön kellene megtanulnunk, és minden egyes használatukkor emlékezetünkben felidéznünk, akkor jóval nehezebb lenne a beszéd, sokkal több szellemi munkát igényelne. Kérdés, hogy lehetséges volna-e akkora nyelvi anyagnak a megszerzése, mint amekkorának egy átlagos beszélő birtokában van. Az analógia révén a nyelv rendszere viszonylag egységes marad, a nyelvváltozások hatására sem válik zavarossá.