A bennünk élő Arany János (1817-1882)

Ellentétek keresésekor szeretünk párosítani: a XIX. században a magyar történelemből két szembetűnő példa is akad erre, az egyik a Széchenyi – Kossuth kettős, a másik a Petőfi – Arany páros. Érdemes számba venni megosztottságunkban: nem csupán kívülről, de belülről is sikerült egymással szembe állítani két jeles férfiút Széchenyi és Kossuth személyében (nem csupán az utókor szemében), Petőfi és Arany esetében viszont az alkatbeli ellentétek párosítása áll fenn a kölcsönös vonzás jegyében. Petőfi a lobogó lángolás, Arany a csendes szomorkás tűnődés, természetesen hozzágondolva, hogy míg Petőfinek 26 évesen nem állt módjában a „váltás”, addig Aranynak még krisztusi kor állt rendelkezésére, hogy Segesvár – Világos – Arad tragédiájából kiérlelődjön benne a szinte nemzeti betegségként emlegetett búskomorság. Végül ugyan leánya halála meg egész sor testi nyavalya is ebbe a zsákutcába kényszerítette, mégis maradt benne eredeti kettősségéből adódóan a szerény élcelődéstől egészen a maró gúnyolódásig vígkedélyűségből fakadó, feloldódó bölcsesség. 

A teljes írás itt olvasható.