A megengedő "is" hagyományos és analógiás szórendje

A magyarul beszélők többsége általában meg tudja állapítani, hogy a következő mondatok közül melyik a helyes: Elvittétek-e neki a csomagot?, El-e vittétek neki a csomagot? Igen, az első mondat a köznyelvi, a helyes, a második pedig a köznyelven kívüli, a helytelen. Az utóbbi változat csupán a nyelvjárásban beszélőktől fogadható el nyelvjárási sajátságként, aki igényes akar lenni a köznyelv használatában, nem él vele. Egészen más a helyzet az alábbi mondatok megkülönböztetésében: Ha nem mondták is, akkor is tudja. Ha nem is mondták, akkor is tudja. Itt már bizonytalanná válik a beszélők nyelvérzéke, van, aki mindkettőt helyesnek véli, van, aki csak a másodikat. Pedig éppen az első felel meg a megengedő szerepű is szokásos, hagyományos szórendjének.

Furcsának látszik ez az eltérő hozzáállás, hiszen a megengedő is szórendjére ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az -e kérdőszócskáéra: mindkettő mindig a teljes állítmány után áll, ha pedig az állítmány ragozott része (az úgynevezett segédigéje) nem tapad szorosan a többi részhez, akkor a ragozott rész után van a helye. Például: Ha fáradt is, akkor sem állhat meg.; Ha fáradt volt is, akkor sem állhatott meg.; Ha fáradt lett volna is, akkor sem állhatott volna meg.; Ha fáradt nem akart volna is lenni, akkor sem szólhatott. Illetve: Nem tudom, fáradt-e.; Nem tudom, fáradt volt-e.; Nem tudom, fáradt lett volna-e.; Nem tudom, fáradt akart volna-e maradni.

A hozzátoldó is-nek a szórendje más, mint a megengedőé: ebben az esetben a kapcsolt fogalom jelölője után van a helye. Lássunk néhány példát: Elment hozzájuk, és ott is maradt vacsorára.; Nemcsak gondolták, meg is tették.; Ha félreteszünk belőle, nektek is marad, nekünk is jut.; Alávetette magát a gyógykezelésnek, és meg is gyógyult hamarosan.; Jut is, marad is.; Benevezett a versenyre, és győzött is. Mint utóbbi példáinkból látjuk, a hozzátoldó is az állítmány után is állhat, de nem ez a tipikus.

A hagyományos elveket követő nyelvművelők általában helytelenítik azt, hogy a megengedő mondatokban szereplő is szócskát az igekötő, a tagadószó vagy más szó után tegyük, ha ige is van a mondatban. Ilyenkor ugyanis hagyományosan az ige után kell állnia. Tehát: Ha megtalálod is, akkor se vidd magaddal!; Úgy érezte, meg kell tennie, ha nem várhat is eredményt.; Akármit mondtak is neki, nem hagyott fel káros szokásával.

Manapság semmi szokatlant nem látunk a mondatoknak ettől eltérő szórendjében: Ha meg is találod, akkor se vidd magaddal!; Úgy érezte, meg kell tennie, ha nem is várhat eredményt.; Akármit is mondtak neki, nem hagyott fel káros szokásával. A megengedő is hagyományos szórendjét védők eleinte németesnek bélyegezték az efféle szórendet, majd pedig (miután ezt nem sikerült igazolni) nyelvjárásiasság miatt marasztalták el. Ebben sem volt igazuk, mert a magyar irodalomból és az értekező prózából rengeteg példát lehet idézni a szabálytalannak tartott szórend használatára. Zrínyitől kezdve Németh Lászlóig.

Simonyi Zsigmond már több mint száz éve kimutatta, hogy a megengedő is szórendjének a módosulása egészen szabályos folyamatnak tekinthető, mégpedig egyéb is-es mondatok analógiájának a fejleménye. Például az El is felejtettem, hogy (ma délután zárva van az üzlet) mondat hatására a megengedő kötőszós mondat szórendje Bár el is felejtettem, de… lesz, nem pedig Bár elfelejtettem is, de…

A megengedő is szórendje évszázadok alatt fokozatosan eltávolodott a hagyományostól, ma mar az analógiás forma az általános, és a hagyományos számít kivételnek a nyelvhasználatban. Persze ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy most esetleg az analógiás szórendet vegyük egyedüli helyesnek. Az egyik is és a másik is elfogadható.