A nyelv és a közösség

A nyelvnek abban van a jelentősége, értéke, alapvető szerepe, hogy lehetővé teszi az emberek közt a gondolatok, az érzelmek, a vágyak cseréjét, továbbítását. Mivel csak az emberi társadalomban fordul elő, nyilván társadalmi jelenségnek számít. Voltaképpen a beszéd az, amely kifejezésre jut (akár szóban, akár írásos formában rögzítve), maga a nyelv elvonatkoztatás, az emberek tudatában él. Sorsa, alakulása az egyénektől függ, attól, hogyan használják, milyen beszédformákat tesznek közösségivé, nyelvivé.

A nyelvnek a társadalomtól való függősége számos példával szemléltethető, elsősorban szókészletbeliekkel. Bizonyos szavak meghatározott társadalmi helyzetet, állapotot tükröznek, amely ma már nincs közvetlen összefüggésben az illető szavakkal. Ki gondolná például, hogy a pénz latin eredetije, a pecunia voltaképpen jószágra vonatkozott, a katasztrófát jelentő calamitas eredetileg a búza szárának megbetegedésére utalt, vagy hogy az ügyes ember, a callidus kezdetben az volt, akinek kérges lett a keze.

Azok az adatok is az életmódnak a nyelv szóállományára, kifejezéskészletére való hatásáról tanúskodnak melyek szerint a tengerparti övezetben élő baszkok és nutka indiánok számos tengeri halat és növényt tartanak külön névvel számon, vagy amelyek az eszkimóknak a hóféleségek megnevezésében való szógazdagságáról szólnak.

A társadalmi környezeten kívül a különféle közösségi megnyilvánulások is hatást gyakorolnak a nyelvre, mint amilyen a politika, a vallás, a művészet stb. Éppen azért érvényesül ez a hatás, mert a szóban forgó jelenségek a nyelv által jutnak kifejezésre, és a nyelv miattuk alkalmazkodik a társadalmi szükségletekhez. A közösségi szellem, a kultúra formálja ezt a kommunikációs eszközt, amelynek segítségével az emberek beszédtevékenységet végeznek. A nyelv olyanná válik, amilyenné az őt használó közösség alakítja. A nyelv sajátságai határozzák meg az embereknek a kifejezőkészségét, hogy elvont vagy konkrét módon közöljenek valamit, hogy benyomásaikat egységesen vagy részekre tagoltan fejezzék ki. Nem a nyelv fejleszti ki bennük a hajlamokat, hogy filozófiával vagy vallással, költészettel vagy joggal foglalkozzanak. Az ógörögök körében a filozófiának, a zsidóknál a vallásnak, a rómaiak társadalmában a jognak a virágzása minden bizonnyal nem az illető nép nyelvének sajátságaival magyarázható. A klasszikus görög nyelv rugalmassága és tapadó képessége, a héber szimbolikusnak tetsző felépítése (egy szó három jelentéshordozó mássalhangzóból áll), a latin szilárd magvassága azért jött létre, azért fejlődött ki, hogy ezek a nyelvek alkalmasak legyenek meghatározott tartalmak kifejezésére: az ógörög a filozófiai árnyalásra, a héber a szenvedélyes imádásra és a latin a precíz jogalkotásra.

Voltaképpen a nyelvben összpontosul, akkumulálódik a közösség szelleme, kultúrája, szokásrendszere, gondolatvilága. A nyelv fokozatosan azonosul azzal a társadalmi légkörrel, amely lehetővé tette a gondolkodásnak meghatározott irányban való fejlődését. Az eredeti gondolkodásmódnak egy-egy nyelvre jellemző formái születnek, és ezek gyakran lefordíthatatlannak bizonyulnak. A nyelv így a nemzeti sajátságok tükrévé válik, annak kifejezőjévé, amiben az egyik nép a másiktól különbözik.

Azok a társadalmi folyamatok, amelyek emberi közösségeket hoznak létre, a nyelv alakításához is hozzájárulnak. A közösséggé szerveződött társadalmi csoport a saját szükségleteinek és elképzeléseinek megfelelően formálja a nyelvét. A nyelv elősegíti a közösség fennmaradását, beszélőinek a közösséghez való tartozás érzését nyújtja. A nyelv hozzásegíti az egyént ahhoz, hogy azonosulhasson a nyelvet használó népcsoporttal, törzzsel, nemzettel.