Mellékmondatban való tagadás

Egy élménybeszámolóban hallottam a következő mondatot: "Addig maradtunk ott, míg elfogyott az élelmünk." Az alábbit pedig az utcán szedtem fel: Kis híja, hogy a kombi elüti a kerékpárost! – mondta izgatottan egy járókelő a közelben beszélgető embereknek. "Nem múlik el nap anélkül, hogy meglátogatná beteg nagynénjét" – dicséri valaki a szomszédasszonyát a piacon.

Miért sántítanak ezek a mondatok? Azért mert hiányzik belőlük a tagadószó. Az ilyen típusú mondatokban a mellékmondat állítmányát hagyományosan tagadó alakban használjuk, erre szolgál a tagadószó: Addig maradtunk ott, míg el nem fogyott az élelmünk. (Miután elfogyott, elmentünk onnan – mondhatjuk a gondolatmenetet folytatva); Kis híja, hogy a kombi el nem üti kerékpárost. (A logika talán nem támogatja ezt a megoldást, de a nyelvhasználatban számtalanszor csődöt mond a logikus okfejtés); Nem múlik el nap anélkül, hogy meg ne látogatná beteg nagynénjét. (Azon kívül, hogy a tagadószós forma hagyományosabb, jobban is hangzik a tagadó alakú főmondat mellett az ilyen mellékmondat).

A mellékmondatban való tagadás régi sajátsága a magyar nyelvnek. Amikor a főmondat állítmánya folyamatos cselekvést fejez ki, a mellékmondaté pedig mozzanatost, akkor a nyelv igyekszik kiegyenlíteni a cselekvések jellegét, mégpedig úgy, hogy tagadószó alkalmazásával folyamatossá változtatja a mellékmondat állítmányával kifejezett cselekvést. Többnyire időhatározói mellékmondatban szokott erre sor kerülni. Az indoeurópai nyelvek szemlélete nem teszi szükségessé az efféle átalakítást. Szerintük nem addig az időpontig kell valami, amíg a másiknak a hiánya fennáll, hanem addig az időpontig, amíg a másik dolog létrejön, elkezdődik, megvalósul. A magyaros szemléletnek megfelelően a maradás feltétele az élelem megléte (míg el nem fogy), nem pedig elfogyása.

A második mondat voltaképpen azt fejezi ki, hogy szinte csodával határos a baleset be nem következése, ennek volt kisebb a valószínűsége. A kombi majdnem elütötte a kerékpárost. Ha tényleg elütötte volna, akkor a járókelő a következőképpen fakadt volna ki: Nem csoda, hogy a kombi elütötte a kerékpárost.

A harmadik mondatban azért van szükség a mellékmondat állítmányának tiltószóval való kiegészítésére, mert a magyar nyelvnek régi sajátsága, hogy a tagadást, tiltást, ellenkezést jelentő vagy más rokon értelmű szóval kifejezett főmondati állítmánynak megfelelően a mellékmondatban is tagadó vagy tiltó alakú igét használ. Például: Nem mulasztja el, hogy ne mondjon köszönetet.; Tiltotta nekik, hogy ne járjanak oda.; Számos akadálya van annak, hogy ez a tudományszak nálunk ki nem fejlődhetett.; Mindig ellenezte, hogy ne avatkozzanak bele. Simonyi Zsigmond szerint erre a jelenségre más nyelvekben is akad példa. Az olasz azt mondja: Egli nega, che la storia non si vera. Magyarul: Tagadja, hogy ez a történet nem igaz. Vagy egy latin példa Cicerótól: Impedior animi dolore, ne de huius miseria plura dicam (azaz: Szívem fájdalma gátol abban, hogy nyomorát tovább ne fessem.)

A magyar nyelv hagyományosan olyan esetben is kedveli a tagadószavak használatát, amikor látszólag nincs is rájuk szükség. Ha értelmi szempontból fölöslegesnek is bizonyul a tagadószó, stiláris szerepben még használható, ahogyan idézett mondatainkból is látszik. Nyelvünkben a kétszeres, sőt többszörös tagadás sem ritka. Az egyik tagadószó nem érvényteleníti a másik jelentését, hanem erősíti. Például: Senki sem volt ott.; Nem ment sehova sem.; Sehol sem találom.; Soha nem volt semmi baj vele stb.

Ne óvakodjunk túlzottan a tagadószók és a tiltószók használatától, színesíthetik stílusunkat!