A hadarás és a tempóváltás

Az emberek különbözőképpen beszélnek, az egyik tisztábban képezi a hangokat, a másik többé-kevésbé torzítva; van, aki lassabban beszél, van, aki gyorsabban; némelyek akadoznak beszédben, másoknak viszont folyamatos a hangadásuk. Az átlagembernek rendszerint fel sem tűnik, hogy a másiknak beszédhibája van, hacsak nem olyan feltűnő jelenségről van szó, mint a dadogás vagy az orrhangú beszéd. A hadarást például csak akkor veszi észre, ha kóros mértékűvé fokozódik, amikor már-már teljesen érthetetlenné teszi a beszédet. Súlyosabb változatában ideggyengeség is állhat a hadarás mögött, ilyenkor a szülő vagy a pedagógus nemigen szüntetheti meg, szakemberre, logopédusra és ideggyógyászra van szükség.

Beszédünk általában sajátos ritmusban pereg, összhangban van szervezetünk, légzésünk ritmusával, illetve a magyar nyelvnek történetileg kialakult, rá jellemző ütemével. Más nyelveknek a mienkénél gyorsabb vagy lassúbb is lehet a tempója. Az indoeurópai nyelvekben rendszerint nagyobb a beszédsebesség, mint a finnugor nyelvekben. A beszédritmust a hangképző működés dinamikus sztereotípiájának a rendszere rögzíti. Ez a rendszer rugalmas, de azért viszonylag állandó is, rendszerint meg van határozva, hogy egy-egy beszédhangnak a szabályosan, normálisan való kiejtéséhez mennyi időre van szükség. A magyar köznyelvi átlag 11–12 beszédhang, illetve 6–7 szótag másodpercenként. A hadarónak meg van sérülve a beszédmozgások dinamikus sztereotípiája, nem szabályozza kellőképpen a beszédritmust.

A hadaró beszédűek mindig gyorsan beszélnek, a normális sebességgel beszélők pedig csak bizonyos esetekben gyorsítják beszédtempójukat, mégpedig, ha felfokozott idegállapotba kerülnek, ha nagy indulat keríti őket hatalmába, ha hirtelen valamilyen érzelem támad bennük, vagy ha tudják, hogy hosszabb hangsort kell kimondaniuk. A beszédtempó gyorsulásával csökken a hangok időtartama. A hadarók ezt a gyorsulási tendenciát olyan mértékűre fokozzak, amilyent már hangképző szerveikkel képtelenek követni, Ezért gyakran megtörténik, hogy elnyelnek bizonyos beszédhangokat, szótagokat, sőt teljes szavakat is. Elsősorban az r-t és az l-t hagyják el a mássalhangzó-torlódásokból, de a hangsúlytalan magánhangzókkal is mostohán bánnak, röviden ejtik a hosszú mássalhangzókat, megcsonkítják a hosszabb szavakat stb.

A hadaró beszédet a mondanivalótól független tempó jellemzi, mind a lényegtelen, kevésbé fontos, mind a lényeges, fontosabbnak számító részek élénk iramban hangzanak el. A hangsúly mellékessé válik, eltorzul, vagy pedig el is tűnik. Ezzel a hadaró voltaképpen lemond arról, hogy a beszédhelyzethez, a műfajhoz és a hallgatóság érdeklődéséhez alkalmazkodva növelje beszédének hatékonyságát, kifejező erejét. Az úgynevezett intonációs beszédtempó viszonylag lassú a szavalatokban. A mesemondásban már valamivel gyorsabb. Ezt a prózai felolvasás irama követi. Ennél is gyorsabb szokott lenni a beszélgetés. Határozottan gyors tempót figyelhetünk meg a rádiós sportközvetítésekben.

A tempóváltás, azaz a beszédsebesség növelése vagy csökkentése lehetővé teszi a beszéd logikai és nyelvi viszonyainak a kifejezését. Ez a mondatfonetikai eszköz tagol és kiemel; növelésével jelezhetjük azt, ami kevésbé fontos, magától értetődő, már ismert, illetve azt, amit csupán közbevetünk, mellékesen jegyzünk meg. A sebesség csökkentésével kiemelhetjük a fontosat, az új mozzanatot, azt, ami továbbhaladást jelent a közlésben.