Fölöslegesnek látszó összetételek

Egy alkalommal arra figyeltem fel az egyik televízió-műsorban, hogy valaki azt mondta: "Csak egy fadeszka kell hozzá." Mintha egyébként a deszka nem fából készülne, hanem, mondjuk, vasból, alumíniumból vagy valami más anyagból, és az lenne a különleges, hogy fát használnak fel hozzá. Tudvalevő viszont, hogy a deszka jellegzetesen faipari termék, amelyet fatörzsből fűrészelnek a rostok irányában; illetve olyan használati tárgy vagy alkatrész, amelyet belőle készítenek. Ezért fölöslegesnek látszik a fadeszka szó.

A fadeszkához hasonlóan az üvegpalack szó is fölöslegesen tartalmaz anyagra utaló előtagot, hiszen a palack elsősorban olyan hosszú nyakú üvegre vonatkozik, a melyben folyadékot, italt szoktak tartani. Valamilyen oknál fogva az üvegpalack megnevezés mégis jobban el van terjedve, mint a fadeszka. Ennek az lehet a magyarázata, hogy régen a palack kulacsot, csutorát is jelentett, ahogyan az átadó szláv nyelvekben is volt efféle értelme, tehát nem feltétlenül üvegből készült (hanem agyagból). Az üvegpalack szóösszetétel a mai nyelvben fölöslegesnek látszik, de történeti összefüggésben van indokoltsága a használatának. Tehát afféle relikviának számít.

A fadeszkához és az üvegpalackhoz képest a virágváza szó úgyszólván mindennapos használatúnak bizonyul, pedig a váza szóban már benne van az, hogy a vele jelölt tárgy arra szolgál, hogy virágot tartsanak benne, és a lakást díszítsék vele. Akkor minek kellene virágvázát mondani? Tudnunk kell, hogy a váza nemzetközi szó. Végső forrása a latin vas (amely edényt jelent). A magyarba a franciából kerülhetett, feltehetően nemet közvetítéssel. A franciában és az olaszban nemcsak 'virágtartó edény' hanem 'edény, urna' jelentése is van. Elképzelhető, hogy ez a körülmény bizonyos mértékig befolyásolta a magyar szóhasználatot, a művelt magyarok olykor szükségesnek érezték, hogy hangsúlyozzák, nem akármilyen edényről van szó, hanem virágtartóról, ezért éltek a virágváza összetétellel. Ez aztán megmaradt a nyelvhasználatban.

Olykor versköltőről, papírcéduláról, sőt szőlőborról is hallhatunk, ezek a szavak azonban nem olyan általános használatúak, mint az üvegpalack vagy a virágváza. A költő rendszerint verseket, költeményeket ír, fölösleges tehát ezt még a vers szóval is külön hangsúlyoznunk, hacsak nincs valamilyen rendkívüli, különös okunk, hogy versköltőt mondjunk. A költőt tréfásan versfaragónak is szokták nevezni, talán ez volt hatással a versköltő összetétel létrejöttére. A cédula meghatározásában már benne van, hogy (kisebb) papírlap, szükségtelen szószaporítás tehát, ha helyette a papírcédula szót használjuk. Ez az összetétel olyan pleonazmus, mint a fadeszka. A bor elsősorban olyan szeszes italnak a neve, amelyet szőlő levéből erjesztenek. A szőlőbor szó használata esetleg akkor lehet indokolt, ha más gyümölcsnek a levéből erjesztett szeszes itallal hasonlítjuk össze. Például: Ebben az üvegben nem almabor van, hanem szőlőbor. Furcsán hangzana a köznyelvben az ülőszék szó. A szék köztudomásúan ülőbútor, arra szolgál, hogy az ember ráüljön, minek kell ezt még külön nyelvi elemmel kifejezésre juttatni! Igen ám, de a hivatalos műszaki szóhasználat él az ülőszék szóval, olyan nyitott, személyszállító alkalmatosságot jelöl vele, amely drótkötélpályán mozog. Az ülőszék tehát nem egyszerűen csak szék, hanem közlekedési eszköz; lehet együléses vagy kétüléses is.

Általában tehát szükségtelen üvegpalackot, virágvázát, versköltőt, szőlőbort, papírcédulát, fadeszkát stb. mondanunk, kivételesen azonban élhetünk velük, ha szemantikai vagy stilisztikai okunk van rá.