Sőrészek és olajütők nyomában

Ki hallott ma olyan személyről, akinek sőrész, kaskötő, olajütő, aranyász, csöbrös, gombkötő, csiszár, csapó, vágó, késcsináló, kerékgyártó, lakatjártó, olajos, nyerges, kolompár a foglalkozása? Némelyik foglalkozásnév ezek közül személynévben maradt fenn: Csiszár, Csapó, Vágó, Kerékgyártó, Olajos, Kolompár stb.

Ugyan milyen tevékenységet takarhat a sőrész főnév? Így nevezték régen azt a személyt, aki hízott szarvasmarhával kereskedett, olykor pedig csupán a kurta szarvú ökrökkel kereskedőre vonatkoztatták. Ilyen ökröket hajtottak Bukovinából falkánként a szenci vásárra. A sőrész szó egyébként a tájnyelvi sőre származéka. Főnévként hizlalni való vagy hizlalt szarvasmarhát, különösen tinót, ökröt jelent, melléknévként pedig hizlalásra fogottat (ez általában szarvasmarha, ritkábban juh), A sőreökör főnév a Mátyusföldön kurta szarvú ökörre utal, megkülönböztetésül a hosszú szarvú magyarhoni ökörtől. A Dunántúlon csirának vagy csiraökörnek mondják a rövid szarvú ökröt.

A kaskötő olyan kézművesnek a neve volt hajdan, aki szalmából, kákából, vesszőből kasokat kötött vagy font. Különféle rendeltetésű és alakú kasok készültek: méhkas, kocsikas, tapogatókas (halfogó eszköz), gabonakas stb. A gombkötőnek nevezett mesterember selyemből, szőrből gombot készített, zsinórt vert, sodort, övet, vitézkötést készített. A keféket készítő kisiparosnak manapság is kefekötő a neve. A mai fülnek szokatlanul hangzó olajütő szó olyan személyre vonatkozott, aki különféle magvakból olajt sajtolt. Sajtolóeszközét külünek, olajütőmalomnak, olajütőnek nevezték. Az olajütő főnév helyett olykor az olajverő szót használták. Az olajos mint foglalkozásnév olajárusra vonatkozott

Az aranyász olyan személynek a neve volt, aki folyók fövenyében aranyport mos. Másképpen aranymosónak is hívták. A csallóközi szigeteken és zátonyokon működtek aranyászok, a víz fövenye vagy homokja közt szórványosan rejlő aranyport kiöblögették és leszűrögették. A csiszár a régi nyelvben főként fegyvercsiszolót jelölt (aki leginkább kardokat csiszolt és köszörült), kardcsinálónak is mondták. Átvitt értelemben való használatán alapul a régi borcsiszár és a népnyelvi lócsiszár. A borcsiszár olyan emberre vonatkozik, aki szereti lecsúsztatni a torkán a bort, a lócsiszár pedig olyan lókereskedőre, aki mesterségesen megszépíti, kicsiszolja a vásárra viendő lovakat. Néhol csiszér alakban fordult elő a csiszár szó.

A csapó foglalkozásnévként olyan mesteremberre utalt, aki kallóban durva posztot, szűrt készít. Annak idején nevezetesek voltak a gyöngyösi, a pápai, a tatai stb. csapók. A gubaposztót fürtösre szőtték, a szűrposztót szőrből vagy úgynevezett kutyaszőr-gyapjúból készítették. Azt az iparost, aki csak szűrposztót gyártott, szűrcsapónak nevezték. Aki különféle ruhadarabokat (szűrdolmányt, szűrköntöst, szűrcsuhát, szűrkankót) készített az ilyen anyagból, az volt a szűrszabó. A csöbrös vagy csöbörhordó annak a szolgának, napszámosnak, munkásnak volt a neve, aki csöbörben vizet, bort, sört stb. hordott. A csöbör vödörhöz hasonló faedény, a csöbrös rúd segítségével hordozta, arra akasztották fel.

Régen a mészárost vágónak is nevezték, a késesnek késcsináló volt a neve, a bognárnak kerékgyártó. A lakatjártó a lakatosnak, a nyerges a nyereggyártónak a szinonimájaként élt, a kolompár pedig a bádogos megfelelője volt.