Thurzó Lajos élete és munkássága

Zentán született 1915. július 19-én iparos családban (a nagyapa, Thurzó József férfiszabó, házassága révén kerül Adáról Zentára 1876-ban, s alapít itt családot).

Noha az iskolában jó tanuló, mégis ott kell hagynia az iskolapadot, hogy munkájával pótolja apja korai halála után a kiesett kenyérkereső helyét.

Betegsége még abban is akadályozza, hogy szakmát tanuljon: köszörűshöz áll be inasnak, de nem tanulhatja ki a mesterséget, ezután kifutó, majd rőfösinas, végül apja és nagyapja mesterségénél köt ki, szabóinas lesz, de ekkor már megszületnek első versei. Ebben az időszakban – inasévei alatt – csatlakozik a munkásmozgalomhoz, de nem a mozgalom indítja el irodalmi pályáján, hanem a „művészi feltárulkozás belső kényszere szólaltatta meg benne a költőt, s első írásain nyoma sincs még a politikai öntudatnak. Magányosan élt, aligha nyultak feléje segítő kezek, hogy mielőbb megtalálja a maga hangját, és a népi, leginkább megfelelő kifejezési formát.” emlékezett rá többek között Herceg János író, halálának 10 évfordulóján a zentai városházán tartott emlékünnepségen.

Korai félárvasága, s mostoha sorsa megakadályozta iskolai továbbművelődésében, de ő szorgalmasan képezi magát, rengeteget olvas, „született poéta, versekben élő és gondolkodó, de nem kívül az életen: nem menekül soha az önmagáért való művészetbe, ha ez csak fellegvár a valóság felöl jövő ostrom elől” írja róla Majtényi Mihály.

1932-től a helyi lapok közlik pesszimista hangú verseit. „1933-ban mintha elapadt volna az addig oly frissen buzgó költői ér, alig egy-két verséről tudunk. A következő év azonban újra több verset hoz és sok prózai írást, de ezek a versek már a téma és a magatartás szembeszökő változásait mutatják.” jellemzi többek között dr. Szeli István a költő 1931-35 közötti munkásságát, s „...Thurzó helyét valahol a verselő és a költő közötti átmenet színvonalán kell keresnünk.”

1936-ban – néhány prózai kísérlet után – a HÍD hasábjain megjelenik az APÁM c. verse. A HÍD mellett a KALANGYA is közli néhány versét, egészen a háború kitöréséig. Ezekben az években igazi balodali, - tizennyolcéves korában a földműves szakcsoport titkára lesz, agitál, előadásokat tart, röpcédulákat terjeszt. Közírói tevékenységét ekkor fedi át nemcsak balodali osztályöntudata, hanem kisebbségi nemzettudata is. Saját tapasztalataiból kiindulva 1935 szeptemberében tanulmányt jelentet meg A Jugoszláviai magyar kisebbségi tanoncok anyagi és kulturális helyzete címmel. A tanulmányban rámutat a magyar tanoncok kiszolgáltatottságára, anyagi és erkölcsi ellehetetlenedésére, s útmutatást kínál e problémák orvoslására.

Az 1941. évi impériumváltásról Thurzó önéletrajzában így vall: „A mámoros ünnepnapokat a hétköznapok váltották fel és a magyarságnak egy bizonyos rétege megkezdte a hajszát a biztos anyagi jövőt jelentő hivatalok után. Valahogy én is bejutottam a városhoz, ahol még a mai napig is dolgozom csekély havi 80.- pengőért, mint ideiglenes kisegítő munkaerő. Hogy a jövőben mi lesz velem és feleségemmel, nem tudom. Máról holnapra tengődünk a csekély fizetésemből. Állásom bizonytalan.”… Közben igyekszik pótolni a korábbi kényszerű iskolai kimaradásait: 1942 őszén a zentai m. kir. állami gimnázium továbbképző esti tanfolyamának II. osztályos tanulója, - vallomása szerint: „Szorgalmasan járok a munkahelyemre és a tanfolyamra és szorongó szívvel várom a szebb magyar jövőt.” …

E szebb magyar jövő illúzióját azonban a világháború vége szertefoszlatja, s az új rendszer megerősíti korábbi hitét osztályöntudatában, mely azonban nem volt kétségmentes.



A háború utolsó hónapjaiban a helyi parancsnokságon katonáskodik, de betegsége miatt rövidesen leszerelik s a népbizottság gazdasági ügyosztályán kap beosztást, de valójában inkább az újságírás érdekli. 1945 augusztusától a Magyar Szó zentai munkatársa lesz, de nemsokára az újvidéki szerkesztőséghez kerül, szerkesztői munkakört kap. Majtényi így emlékszik ezekre az évekre: „Thurzót is magához rántotta hamar a nagy olvasztóközpont, a tartományi székváros: ide úgy került mint újságíró és köziró – de a költő, akit lelkében magával hozott sok hamvasságát őrizte meg a vidéki életnek. S felvillant ott költői képe mindig tájat, fát, virágot és kocsizörgést tartogattak, mindig volt bennük valami akácillat és csöndes sóhaj a Tisza-part felé.”...

...Betegsége miatt sokszor kelt útra: üdülni küldték, Szlovéniába, a tengerre, Szerbiába, s a fiatal poetánk, költészetünknek ez a nagy reménysége ekkor mutatta ki mennyire ízig-vérig poéta. Új tájakban, új élmények közt lírája felfrissülve megteremtette az addig nálunk nem művelt költői-utirajzot,”...



1949-ben megjelenik első – életében utolsó – verseskötete, a Napos oldal. A kötet 46 verse a háború utáni költői alkotásának legjavát adja, de az akkori merev irodalompolitika több versét is kirekeszti ebből a kötetből. Sokáig a gyermekversek, a gyermekeknek szóló poémák terén is úgyszólván egyedül állt.

1950. április 24-én régi szívbaja végez vele a tartományi kórházban.

Poszthumusz 1955-ben megjelenik elbeszélő költeménye, a Tavasz Jánoska elindul, B. Szabó György rajzaival, de az összegyűjtött verseinek kiadása azóta is várat magára…

Halála után öt évvel – síremléke felavatásakor - a vajdasági írók irodalmi estet tartottak Zentán, s a Magyar Szóban Herceg János méltatta a költőt: „Thurzó Lajos neve szimbólummá lett s magában hordja az egész vajdasági magyar szellemi életet a második világháború után. A megváltozott világ lényege jut kifejezésre abban a kultuszban, ami az ő neve, az ő emléke körül kialakult . Halála után már talán csiszoltabb hangú, határozottabb alkatú költők jelentkeztek, – ő még erősen küszködött a formával, a mondanivaló salaktalan kihordásáért, – de egyikük költészete se jelentheti nekünk azt, amit a Thurzó Lajos kialakulatlan, töredékes költői életműve.”

Születésének 90. évfordulóján 2005. július 19-én Zenta város önkormányzata emléktáblát helyezett el a költő szülőházán, októberben pedig alkalmi kiállítás nyílt a Közművelődési Központ Alkotóházában Thurzó Lajos munkásságáról.