Pleonazmus a szóalkotásban

A tulajdonképpeni pleonazmus abban nyilvánul meg, hogy két hasonló vagy azonos értelmű szót használunk fölöslegesen, vagy pedig olyan szavakat ismétlünk, amelyek azonos jelentéselemeket, fogalmi jegyeket hordoznak. Például: Az ütközés következtében a gépkocsivezető nyomban eszméletét vesztette. (A mondatban nincsen szükség a nyomban határozószóra, mert eszméletét veszti tárgyas szerkezet kellőképpen kifejezi a történés pillanatnyiságát.); Az ügyeletes gyorsan a baleset színhelyére sietett. (Itt viszont a gyorsan szó a fölösleges, ha már a siet igét használjuk.); A tárgy formájának az alakját gyakorlati szempontok határozzák meg (Választani kell két dolog közt: vagy a tárgy formáját vagy a tárgy alakját!); A hideg jégtől libabőrös lett a lába. (Teljesen fölösleges a hideg jelzővel utalnunk a jég milyenségére, mivel nincsen meleg jég, hogy szembeállítsuk vele.)

A szóismétlés szürkíti a fogalmazást. A beszélő olykor nem is veszi észre, hogy ugyanazt a szót kétszer is használta a mondatban. Például: Nagyapám ott volt a szobában, pipa volt nagyapa kezében (…pipa volt a kezében). A vizsgálatra kirendelt személy hamarosan megkezdte a vizsgálatot. (…hamarosan megkezdte a munkát.)

Sajátos módon nem mindig számit stílushibának a szószaporítás, olykor szóalkotási módként is jelentkezik. Ha megfigyeljük azokat a szavakat, amelyek más nyelvekből kerültek a magyarba, azt tapasztaljuk, hogy egy részük felemás összetétel: csupán az utótagjuk az idegen eredetű, előtagjuk eredeti magyar szó: sorrend, kőszikla, szóbeszéd, felebarát, perpatvar, szélvihar. A sorrend utótagjában a szláv red szót ismerhetjük fel, a kőszikla utótagjában a szintén szláv skala főnevet, a szóbeszéd a beseda szóval van kapcsolatban, a felebarát a brat főnévvel, a perpatvar a szláv potvor származéka, a szélvihar az ugyancsak szláv vihoré. Olyan mellérendelő összetételek is létrejöttek a magyar nyelvben, amelyeknek nem utótagjuk az idegen eredetű, hanem előtagjuk. Ilyen például a dúsgazdag, a csicseriborsó, a fátyolkendő, a zsöllyeszék, a fogolymadár, a csertölgy.

A dúsgazdag előtagja eredetileg olasz szó volt (doge), a csicseriborsóé latin (a cicer szó bagolyborsóra vonatkozik), a fátyolkendőé szintén latin (a faciale 'izzadságtörlő arckendő' értelemben volt használatos), a zsöllyeszék is latin szóval van összefüggésben, a fogolymadár viszont némettel (Vogel), a csertölgy pedig szlávval (cer). Az efféle összetételek voltaképpen pleonasztikusak. Előtagjuk és utótagjuk nagyjából ugyanazt jelenti.

Vajon miért jöttek létre ilyen szószaporításos formák? A magyarba került idegen szavak egy része a jövevényszóvá válás útján egy olyan szakaszon is keresztülment, amikor még a beszélők többsége számára értelmezésre szorult. Ez általában valamely hasonló jelentésű magyar szóval történt. Értelmező szerepben nemcsak tősgyökeres magyar szavak fordultak elő, hanem korábban meghonosodott idegen eredetű szavak is. A tölgy szó például a kaukázusi oszét nyelvből került a magyarba, a borsó és a szék a törökből satöbbi.

Ezek a pleonasztikus szavak azért maradtak fenn a nyelvben, mert feledésbe merült létrejöttüknek valódi oka, és sajátos jelentéstani vagy stilisztikai szerepet kaptak. Például a szóbeszéd ma alaptalan híresztelésre vonatkozik, a perpatvar veszekedésre, a dúsgazdag nagyon gazdagot jelöl, a sorrend sort alkotó személyek, dolgok egymás melletti vagy utáni rendje. Esetükben tehát a szószaporítás indokoltnak bizonyul.