Nézzünk be önmagunkba

„Fontos az elmélkedés, a befelé fordulás, hogy tisztában legyél önmagaddal.”
                                                                                                                     Harsányi Gábor

Akkor is magunk felé fordulunk, az önmegismerést gyakoroljuk, amikor rossz vagy kellemetlen dolgok történnek velünk, kutakodunk magunkban, hogy miért is történt, és a mi személyiségünk, viselkedésünk, reakcióink, szokásaink, a más emberekkel való viszonyunk, milyen hatással volt, vagy van az életünkre, és esetleg milyen módon tudjuk megérteni és „megjavítani” kapcsolatainkat, az életünket, hogyan csinálhatnánk a dolgokat másként.

A segítő szakmákban, mint amilyen a pszichoterápia is, igen mély önismeretre van szükség, és a leendő pszichoterapeutáknak több száz órát kell egyéni vagy csoportos önismereti órákon eltölteniük, hogy bejárják keresztül-kasul életük, személyiségük és énük bugyrait, hogy megtalálják vak foltjaikat, ahhoz, hogy megfelelően tudjanak másokon segíteni. Amikor az egyszerű mindennapokról van szó, fontos tudnunk, hogy mi zajlik bennünk, hogy tudatosodjanak bennünk a különböző átélt érzelmi minőségek, hogy pl. tudjuk, hogy mi szokott bennünk elégedetlenséget kiváltani, minek a hatására leszünk idegesek, hogy hogyan reagálunk különböző helyzetekben, és megpróbáljuk megéretni azt is, hogy miért reagálunk úgy ahogyan reagálunk, vagy éppen miért vagyunk érzékenyebbek bizonyos körülmények esetében, stb. Meg kell tanulnunk észrevenni, hogy milyenek vagyunk és hogyan működünk az életben. Minden önismeretnek valójában az önmegfigyelés, az introspekció az alapja, amikor saját gondolatainkat, vágyainkat és észleléseinket tudatosan közvetítjük magunknak, esetleg le is jegyezzük. Az introspekció az egyik lehetséges módja annak, hogy a személyes gondolatok, érzéseket, lelki történéseket megvizsgáljunk, mindent, ami a személyünkben, a lelkünkben végbemegy. Mondhatjuk úgy is önbeszámolót készítünk, egyfajta „szelfit készítünk a saját szelfünkről”. Az introspekció Wilhelm Wundt 19. századi német pszichológus jóvoltából, a kísérleti pszichológia tudományos módszerévé vált.

Ha tovább kutakodunk az önismeret megismerésében, óhatatlanul definiálnunk kell. A Wikipédia, szabad enciklopédia szerint, „az önismeret, önmegismerés egy olyan önmagunkra irányuló lelki folyamat, amely során megismerjük személyiségünk tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzeleminket, gondolatainkat és mindezek együttes működését”. Egyszóval, az önismeret az valójában önmegértés. Valamilyen módon arra ad választ, hogy ki vagyok én, és milyen vagyok.

Azt is ki kell emelnünk, hogy önmegismerés és önismeret nem lehetséges az egyén őszintesége nélkül. Be kell tudnunk vallani önmagunknak azokat az igazságokat is, amelyek számunkra igen fájdalmasak tudnak lenni, szembesülnünk kell a fájdalommal, a hibáinkkal, tévedéseinkkel, rossz tulajdonságainkkal is, és a legjobb esetben az önismeretet az önelfogadás is követi. Dr. Pállfy Katalin foglalkozott az önismerettel, és így írja le: az önismeret az egyén „áttekintése saját személyisége összetevőiről, határairól és lehetőségeiről, betekintése saját viselkedésének a rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, képessége arra, hogy helyesen megítélje saját szerepét, hatását az emberi kapcsolatokban” (K.Páffy,1990).

Az önismerettel foglalkozó szakemberek az önismeretnek több szintjét is meghatározták: az első, a felszínes szint, felszínes tudás az adottságokról és képességekről. Ismereteink a saját tudásunkról, akaraterőnkről, érdeklődésünkről, kudarctűrő képességünkről, stb. A következő, második szint, egy mélyebb történeti szint, ami a korábbi, pl. gyermekkori, az akkor ható élményekre vonatkozik, hogy ezek a gyermekkori dolgok hogyan befolyásolják a jelenlegi törekvéseket, érzéseket, szándékokra, a jelenlegi viselkedést. Az önismeret harmadik szintjét az önismeret társas szintjeként határozzák meg. Itt arról van szó, hogy az egyén hogyan tud megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak a különböző társas szerepekben. Az, hogy milyennek látnak mások, és az mennyire egyezik a saját magáról kialakított képpel.

Valójában, önismeret nélkül nem beszélhetünk a személyiség fejlesztéséről. A személyiségfejlesztés, a személyiségfejlesztő módszerek valójában az egészséges emberek önismeretének a fokozását jelenti, az a célja, hogy segítse az egyén önmegértését, és fokozza az egyén érzelmi és kommunikációs készségeit, képességeit- fogalmazták meg Bagdy E., Telkes J, és Buda Béla is.

Annak, aki meg szeretné ismerni jobban önmagát, számos önismereti technika és út áll a rendelkezésére: egyéni, pár és csoportos módszer, vannak beszélgetős, megértésre alapuló módszerek, mint a viselkedés és kognitív terápiák, és vannak az öntudatlan, belső világgal dolgozó módszerek, mint amilyenek a szimbólumterápia, vagy a Gestalt terápia. Ha az időtartamot vesszük figyelembe, akkor megkülönböztetünk „egyszeri élményt adó” önismereti eszközt, mint amilyen a családállítás, vagy a rövid terápiák valamelyike, amely egy adott problémára fokuszál, vagy éppen a hosszantartó módszerek, mint amilyen a pszichoanalízis.

Az is tény, hogy az önismeret folyamat nem egyenletes, mert nyugalmasabb és intenzívebb fázisok szokták követni egymást. Akkor szokott mélyülni az önismeret, amikor az egyén nehézséggel, problémával szembesül, amikor krízis helyzet keletkezik, amikor a megszokott, már bejáratott viselkedés és probléma megoldási módok nem hatékonyak, és változtatni, változni kell.

És ne feledjük: „Csak félig tud valamit az, aki nem tudja magáról, hogy tudja; s tudni, hogy tudunk, annyi, mint önmagunkat ismerni. Az önismeret nemcsak önmagáért kívánatos és fontos dolog, hanem azért, mert nélküle semmilyen más tudás sem nyerhet kritikai igazolást és biztos megalapozást.” (Robin G. Collingwood)