Helyettesíthető Vezérek

Ennek oka a kultúrkör keresztény meghatározottságában kereshető, aminek a szerkezete, a kivetítésre alkalmas vallási tartalmaival együtt, keretet szabott az erőszakuralmi rendszerek kibontakozásának.

A nácizmus és az olasz fasizmus vezérelvű totalitárius rendszerek voltak, és az volt a sztálinista időszak szocializmusa is. Mindegyikükre jellemző, hogy a meglelt Vezér személyébe belelátták a keresztény Megváltó vagy a zsidó Messiás-Király ősképét. A világ másik három nagy kultúrköre, a kínai, a hindu és az iszlám közül egyik sem rendelkezik olyan végpontra élezett messiási eszménnyel, mint a keresztény és a zsidó vallás által meghatározott nyugati kultúrkör. Még az iszlám Mahdija sem olyan központi alakja a hitrendszernek, mint a keresztény és a zsidó Messiás, még kevésbé az a hinduizmus Avatárja vagy a mahayana buddhizmus Majtrejája.

A hinduizmus és az iszlám közegében a nácizmushoz hasonlítható tömeges mozgalom azért sem üthette föl a fejét, mert ezekben a kultúrkörökben – a nyugati befolyás elterjedéséig legalábbis – teljesen ismeretlen fogalom volt a reakciós társadalmi szerveződések megjelenésének modernista előfeltétele, a vallási és a civil szféra kettéválasztása. (Amíg nem élő valóság ez a megosztás, addig lehetetlenség a vallási tartalmakat a világiakra kivetíteni.) Egyedül a kínai kultúrkörben jelentkezett a maoizmussal egy a sztálinizmushoz hasonlítható vezérelvű társadalmi jelenség. Ennek egyik vélhető oka, hogy a kínai világlátás áll legközelebb a nyugati világképhez. A másik, hogy a kínai birodalomeszmény egyirányúan hierarchikus, császárközpontú fölépítése szintúgy lehetőséget kínált a projekcióra. Maoba nemcsak az eljövendő buddhának és az államirányítás konfucionista-taoista bölcseinek, hanem az öt világtáj császárának a személyét is bele lehetett vetíteni, mint ahogy Sztálinba is bele lehetett látni a szegények Messiása mellett az orosz nép atyjának, a cárnak a személyét is. E rokonság magyarázza a két vezető proletárdiktatúra egyezéseit, de ugyanez ad támpontot az eltérésük megértésére is. Az ideológiai elkülönülés a két vezető szocialista hatalom között az eltérő kulturális háttérben keresendő: részben a Vezér személyébe belevetíthető vallási tartalmak különbségében.

A projekciós lehetőség kettőssége még egy rendkívül fontos jelenséget megvilágít: azt, hogy miként volt képes túlélni a totalitárius rendszer a szocializmusban a Vezér halálát. Úgy, hogy a projekció túlsúlyát áthelyezték: a Vezért követő államférfiban már nem a megkérdőjelezhetetlen Messiást, hanem a nép atyját, a kommunista „cárt” vagy az Ég Fiát, a vörös „császárt” kezdték látni. Ez a szemléletváltás fokozatosan politikai nyitáshoz vezetett, lehetővé tette, hogy az államirányítás lépésről-lépésre megszabaduljon totalitárius jellegétől. (A politikai vallásokban a totalitárius berendezkedés a Vezér vallásos imádattal, messiási tisztelettel körülvett személye köré épül.) Ez az enyhülési folyamat végül az 1989-es – Románia kivételével – vér nélküli rendszerváltásokhoz vezetett.

A nácizmus egyirányú projekciója miatt aligha élhette volna túl Vezérét. Valószínűleg egyetlen lehetősége maradt volna a további fennmaradásra: egy másik Führert helyezni az elhunyt helyébe. Hitlernek ez is volt az elképzelése a nemzetszocializmus jövőjéről halála után.

A nácizmust korban megelőzte a vele rokon vonásokat mutatásokat mutató olasz fasizmus. A fasizmus szervezőelve is a Vezér mellett egységesen fölsorakozó nép volt. A Duce az állam régi hatalmának a visszaállítója szerepében tűnik föl. E projekció a múlt egy idealizált államalakulatához kötődött, melyet a Duce volt hivatott újjáéleszteni. Az olasz fasizmus célja, a Római Birodalom dicsőségének újjáélesztése volt. A Duce, a nemzetállam „Messiás-Királya” és a mellette fölsorakozó nép jelentették a megvalósítás biztosítékát. Az osztályellentétek szerint tagozódó nép egységesítése azonban, ami minden totalitarizmus központi célja, nem egy problémamentes feladat. Az olasz fasizmus erre a korporativizmus modelljét alkalmazta. (Ez az ellentétes osztályokat egyesítő minta is ókori római találmány.) A totalitarizmus megteremtéséhez és fenntartásához elengedhetetlenül szükséges elit réteg a fasiszta pártban tömörült.

A szlávok körében először az Orosz Birodalom népei hozták létre a bolsevista proletárdiktatúrával a maguk vallási kivetítésén alapuló totalitarizmusát. Ez a rendszer is hasonlóságot mutat az olasz fasizmussal. Sztálin, a Vezér az Orosz Birodalmat próbálta területileg és hatalmilag újjáéleszteni. Ezt támasztja alá, hogy a Szovjetunió már a hitleri Németországgal való háborúját megelőzően, sőt azzal szövetségben hódító háborúba kezdett az I. világháborúban elvesztett területei visszaszerzéséért. Ebben a szerepkörben azonban Sztálinra pusztán a minden oroszok atyja, a cár személye vetítődhetett ki.

A bolsevizmus projekciója teljesebb volt a fasizmusénál: számára másodlagos fontosságú volt a régi birodalmi dicsőség visszaállítása, elsődleges célkitűzését ez a rendszer egy tömegesen ható vallási pótlékra alapozta: a keresztény alapeszmények elvilágiasításával kialakított marxista álom megvalósítását tekintette fő feladatának. A kivetítés tálcán kínálta magát: Jézus az evangéliumok szerint a szegények, a nyomorgók isteni támasza volt, mint ahogy a bolsevizmus is, élén a Nagy Vezérrel, az elnyomott osztály megmentőjének hirdette magát.

A társadalom Lenin, majd Sztálin köré szerveződő egységesülésének a programját is készen kapták. Filozófiájában Marx abszolutizálta a munka jelentőségét és a munkásosztály jövőbeni szerepét. Eszerint a bölcselet szerint a társadalom szükségképpen egységesül, ha a munkásosztály hatalomra jut. A marxizmusban a munkásosztály, a középkori keresztény hitben az állammal szorosan összefonódó egyház, vagyis a hívek közössége volt a társadalom egységesítő ereje. A bolsevizmus ehhez a filozófiai elképzeléshez a „megvalósítás során” mindössze annyit tett hozzá, hogy Vezért helyezett a munkásosztályban egységesült társadalom élére.

A Szovjetunió csatlósállamai kicsiben, a maguk apró eltéréseivel a szovjet szocialista berendezkedés mintáját követték. Nekik is megvoltak a maguk alárendelt „kis Sztálinjaik”. Velük kapcsolatban csupán az eltéréseket érdemes megemlíteni Az orosszal szembekerülő jugoszláv rendszer abban volt különleges, hogy itt politikai rugalmasságának köszönhetően a diktátor, Tito, képes volt hatalmon maradni a szocializmus enyhülésének az időszakában is. Az albán vagy az észak-koreai szocializmus különlegessége abban fedezhető föl, hogy ezekben az országokban a törvényszerűnek tűnő végkifejlet, a szocializmus fokozatos, rendszerváltásba átvezető enyhülésének a folyamata elmaradt. A ma is élő észak-koreai totalitarizmus dzsucse nevű ideológiája és annak vezérimádata teljesen nyilvánvalóan tárja elénk a bolsevista-szocialista berendezkedés vallási jellegét.

Duce – az olasz fasizmus eszményképe a Római Birodalom újjáélesztése volt

Sztálin, az orosz nép kommunista atyja, a bolsevik „cár”