Történetünk főhőse, Mihailo Petrović-Njegoš (1908–1986) királyi hercegnek született, ám mindössze nyolcévesen száműzetésbe kényszerült, és ezt követően sorsa korántsem alakult „királyian”. A fény, a pompa, a születésével járó előjogok és a hatalom helyett a hontalanság, a fogolytábor, a magány és a nélkülözés jutott neki osztályrészül.
Mihailo Podgoricában született, Mirko montenegrói herceg (1879–1918), grahovói és zetai nagyvajda és Natalija Konstantinović (1882–1950) harmadik fiaként. Mirko herceg I. Nikola montenegrói király középső fia volt, míg Natalija hercegné Anka Obrenović szerb hercegnő unokája, így Obrenović Sándor király unokahúga.
Mivel Sándor királynak és Draga királynénak nem lehetett gyermeke, így tervben volt, hogy Mirko herceg legyen a szerb trón örököse. A házaspár első két kisfiát egy járvány ragadta el, ezek után született Mihailo és még két fiú (Pavle herceg 23, míg Emanuel herceg 16 éves korában távozott az élők sorából). Mirko és Natalija házassága a bőséges gyermekáldás ellenére sem volt boldog, így a hercegné az ötödik fiú születése után, 1912-ben távozott a cetinjei királyi udvarból, majd öt évvel később Franciaországban hivatalosan is elváltak.
Mirko herceg a frigy zátonyra futása után eléggé féktelen és kicsapongó életmódot folytatott, ami miatt két évig a podgoricai Kruševac-kastélyban házi őrizetben tartották. Itt betegedett meg tüdőbajban, ami később az életébe került. A királyfi mindezek ellenére mindkét balkáni háborúkban és az első világháborúban is részt vett. 1916-ban a már nagybeteg herceg a királyi család többi tagjával ellentétben nem hagyta el Montenegrót, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiával való békekötésen ügyködött. A későbbiekben gyógykezelés céljából Bécsbe utazott, de már nem volt rajta segítség. 1918-ban a császárvárosban hunyt el és itt is lett eltemetve. Natalija hercegné 1920-ban, Angliában gróf Gaston Errembault de Dudzeele belga diplomata felesége lett, akitől két lánya született.
Mihailo tehát már gyermekként is nélkülözte az igazi család nyújtotta biztonságot és melegséget. Anyja távozása után a három fiúról nagyanyjuk, Milena királyné viselt gondot. A matróna halála után anyjukhoz kerültek, a sussex-i Eastbourne-be. Mihailo itt fejezte be középfokú tanulmányait, majd Franciaországba költözött, ahol egyetemi tanulmányokat folytatott, teljesen hétköznapi életet élve. Pedig formálisan ő akkor már régen király volt, ugyanis miután nagyapja, Nikola király 1921-ben elhunyt, idősebb fia, (II.) Danilo mindössze 7 napig viselte a királyi titulust, majd lemondott arról elhunyt unokaöccse Mihailo javára, és visszatért Bécsbe, ahol 18 évvel később bekövetkező haláláig a világtól teljesen visszavonulva élt.
Mihailo tehát 13 éves kamaszként névlegesen egy trón nélküli királyság száműzetésben élő uralkodója lett. A régensi teendőket előbb Milena anyakirálynő, majd annak halála után Anto Gvozdenović tábornok, korábbi miniszterelnök látta el. A névleges felügyelet Mihailo 21-ik születésnapján járt le. Ezek után Mihailo elismerte az időközben létrejött délszláv államot, mire Sándor jugoszláv király (mellesleg Mihailo elsőfokú unokafivére) apanázst kezdett folyósítani számára. Jugoszláviához való hűségét később Pál régenshercegnek, majd II. Péter királynak is megerősítette. Ez utóbbi – viszonozva a bizalmat – még a jugoszláv Koronatanács tagjának is kinevezte.
Kevesen tudják, hogy Nagy-Britannia és Olaszország az 1930-as évek elején azt tervezték, hogy miután az albán köztársasági elnök, Ahmed Zogu, önhatalmúlag királlyá kiáltotta ki magát, az albán trónra egy igazi kékvért ültessenek, Mihailo montenegrói herceg személyében. A tervet természetesen apai nagynénje, Elena olasz királyné is komolyan támogatta, ám az ifjú Mihailo ezt határozottan elvetette. Nem szeretett volna tevőlegesen is résztvenni a nagyhatalmak politikai játékaiban.
A korona nélküli király egy tüdőszanatóriumban ismerte meg jövendő feleségét, Geneviève Prigent (1919–1991), egy munkásmozgalmi aktivistát. Geneviève apja kezdetben villamosvezetőként, majd magánnyomozóként kereste kenyerét, édesanyja háztartásbeli volt. A fiatalok igencsak elütő társadalmi helyzetük és a közöttük tátongó ideológiai szakadék ellenére 1941 januárjában mégis összeházasodtak. Három évvel házasságkötésük után, 1944. július 7-én született meg egyetlen fiuk, (II.) Nikola, a jelenlegi montenegrói trónörökös. A kis herceget mind pravoszláv, mind katolikus templomban megkeresztelték.
Fia születésekor Mihailo nem lehetett a felesége mellett, mert ebben az időben éppen egy cseh hercegi kastélyból kialakított fogolytáborban raboskodott. Az történt, hogy mind a Harmadik Birodalom vezetése, mind a fasiszta olasz kormány szerette volna Mihailót az általuk létrehozott bábállam, Montenegró trónjára helyezni, amit viszont ő, a lelkében következetes demokrata, nem volt hajlandó elfogadni. Elutasító magatartása, valamint később a francia ellenállási mozgalomban való aktív részvétele miatt a nácik végül a királyt a párizsi jugoszláv nagykövetség épületében letartóztatták, és előbb a Frankfurt am Main közeli Bad Homburgban lévő lágerba deportálták, majd a bajor–cseh határon fekvő Jezerí-kastélyban tartották fogva.
Mihailo „forradalmi tetteinek” elismeréseképpen és a jugoszláv egységhez való következetes ragaszkodása miatt, a második világháborút követően Jugoszlávia kommunista vezetője, Josip Broz Tito 1947-ben hazahívta őt, egy rezidenciát bocsátott a rendelkezésére Belgrádban és kinevezte protokollfőnöknek. Ekkor ragadt rá a „vörös herceg” elnevezés. Jugoszláviai tartózkodása alatt sikerült neki látogatást tennie Montenegróban, ahonnan egy zacskó anyaföldet vitt magával emlékül.
A királyi sarj nem tudott közös nevezőre jutni Tito legközelebbi munkatársaival, így mindössze egyévi szolgálat után végleg elhagyta Belgrádot és visszaköltözött Párizsba. A következő évben a feleségétől is elvált, aki a fiukkal szülőföldjére, Bretagne-ba költözött és nyugdíjaztatásáig beszédterapeutaként tevékenykedett. A különválás miatt az apa-fiú kapcsolat sohasem teljesedhetett ki, Mihailo sohasem tudott kijönni a fiával, akivel évente csak néhányszor találkozott.
Házassága felbomlását követően Mihailo kereskedelmi utazóként, majd rendőrségi fordítóként kereste meg szűkös kenyerét, majd alacsony nyugdíjából, a nyilvánosságtól visszavonulva, mélyen megbántott emberként tengette idős napjait. Sohasem kereste a felső tízezer társaságát. Hetvennyolc éves korában, Párizsban, egy öregek otthonában érte őt a halál. Az Orly repülőtér közelében lévő Val de Marne nevű pravoszláv temetőben lett elhantolva. A gyászszertartáson a mintegy 200 résztvevő között a szerb és az olasz királyi család is képviseltette magát. Koporsójára fia azokat a göröngyöket szórta, melyeket Mihailo még 1948-ban hozott magával szülőföldjéről. Utolsó kívánsága az volt, hogy Cetinjében legyen a végső nyughelye. Ennek elvi akadálya ma már nincsen, ám a maradványok átszállítására és újratemetésére még nem került sor.
Mihailo, Montenegró névleges, száműzetésben élő ifjú királya
Házassága felbomlása után a párizsi rendőrség tolmácsaként tevékenykedett
Mihailo Petrović-Njegoš és felesége, a francia Geneviève Prigent
Édesanyja, Natalija Konstantinović, Obrenović Sándor szerb király unokahúga
Édesapja, Mirko montenegrói herceg, Grahovó és Zeta nagyvajdája
Felesége, a munkásmozgalmi aktivistából királynévá lett Geneviève Prigent
Egyetlen fia, II. Nikola Petrović-Njegoš herceg
Mihailo fia, II. Nikola Petrović-Njegoš herceg lánya, menye és fia társaságában
.jpg)
