A konfliktusok világában

A manapság nagy popularitásnak örvendő Wikipédia szerint „egyének vagy társadalmi csoportok közötti olyan ütközés, amely mögött igények, szándékok, vágyak, törekvések, érdekek, szükségletek, nézetek, vélemények, értékek szembenállása húzódik meg”. (https://hu.m.wikipédia.org/wiki/Konfliktus) Ebből a meghatározásból is láthatjuk, hogy az életnek nincsen olyan része, és nincs olyan életkor, ahol ne szembesülnénk vele: a családban, a baráti körben, lakókörnyezetben, barátságban, a szerelemben, játékban, a munka, a művelődés, a tudomány, a sport, a politika, stb. terén. Mindemellett még önmagunkkal is konfliktusban lehetünk. A konfliktust a krízishez is hasonlíthatjuk, hisz a választás, a döntés problémáját jelenti, frusztrációt okozva.

Általában, a konfliktusra, mint valamilyen negatív jelenségre gondolunk, elfelejtve azt, hogy van pozitív oldala is, persze, ha megtanultuk kezelni, amikor nem zsigerekből, ösztönösen, hanem racionálisan, átgondolva a helyzetet, reorganizálva a meglévő állapotot a jobb felé haladva oldjuk azt meg. Lehetővé teszi az új normák kialakulását, és elősegíti az alkalmazkodási folyamatok fejlődését is. Olyan konfliktuskezelési stratégiák tanulhatóak meg, sajátíthatóak el, amelyeket alkalmazhatunk, ha önmagunkkal, más személyekkel, vagy embercsoporttal kerülünk konfliktusba. Ha jobban belegondolunk, annak ellenére, hogy egyfajta sokkot jelent az egyén számára, ami frusztrációhoz vezet, konfliktusok nélkül, valójában, fejlődés sincs. Erre alapozódik Erik H. Erikson fejlődéselmélete is, aki azt állítja, hogy az ember fejlődése szakaszokban történik, és mindegyiknek megvan a maga alapkonfliktusa, amit meg kell oldania, meg kell vele küzdenie, hogy a következő életszakaszban ezek ne okozzanak problémát. Pl. csecsemőkorban a bizalom-bizalmatlanság, kisgyermekkorban a függés és az önállóság, óvodáskorban a bűntudat és a kezdeményezés, kisiskoláskorban a teljesítmény, serdülőkorban az identitás, fiatal felnőttkorban az intimitás, felnőttkorban a generativitás és stagnálás, és időskorban a visszatekintés és értékelés lennének az alapkonfliktusok.

A gyermekkorban igen gyakoriak a konfliktusok és az összetűzések, mert saját szükségleteiket igyekeznek kielégíteni, nem veszik figyelembe azt, hogy másoknak is vannak szükségleteik, amit ők is, ugyanúgy ki akarnak elégíteni. Nem tudnak még, a hogyan mondani szoktuk „belelépni mások cipőjébe”, és a másik fél szemszögéből szemlélni a konfliktust. A nevelés, a társadalmi normák, a felnőtt konfliktusmegoldó modellek azok többek között, amelyek megtanítják, hogyan oldhatóak meg a különböző konfliktusok. Érdekes tény, hogy az is, amit Selye János, és más stressz-kutatók tártak föl, hogy a stressz kezelésére kialakított megküzdési stratégiák, nagyon hasonlítanak a konfliktusok kezelésének stratégiáival, és a tartósabb stressz hatására, olyan kellemetlen érzelmi állapot alakul ki, amely fokozza az önmagunk iránti érzékenységet, csökkentve a mások iránti érzékenységet, a másokra figyelés és a mások tekintetbe vételének hajlandóságát.

Hogy mennyire fontos kérdés életünkben a konfliktusok világa, és a konfliktusok kezelésének kérdése, mutatja az is, hogy egy külön pedagógiai ágazat alakult ki, a konfliktus pedagógia, amely lényegében interdiszciplináris.

Az 1980-as években ismerték fel, hogy az oktatásban fontos szerepet játszanak az alapvető tanár-diák konfliktusok mellett, a tanár-szülő, tanár-tanár konfliktusok is. Hogy igenis kutatni, foglalkozni kell vele, mert a játék és az egész élet nélkülözhetetlen velejárója és a fejlődést elősegítő jelenség. (Cseh-Szombathy, 1995) Ezen kívül a gyerekekkel meg kell taníttatni a hatékony konfliktuskezelést, azért, hogy csökkenteni tudjuk az erőszakot nemcsak a tanintézményeinkben, hanem általában környezetünkben. Azzal, hogy megtanítjuk az ifjú nemzedékeket felismerni a konfliktusokat önmagukban és másokban, ha elsajátítják a szükségletek és vágyak feltérképezését önmaguknál és másoknál is, mindezt a hatékony, konstruktív konfliktuskezelési stratégiákon keresztül, remélhetőleg jó eszközt adunk a kezükbe amit hasznosítani tudnak életük minden területén: a társaikkal, szüleikkel, párkapcsolatban, a munka- területén, stb. Közben, dolgoznunk kell az identitástudat, a pozitív énkép, a döntésképesség, a másság és mások elfogadásán, az egészséges önérvényesítésen, az együttműködési készségek (kooperativitás), a szabályalkotás, a fair magatartás, stb. fejlesztésén. És ez, nem csak az óvoda és az iskola feladata, hanem a szülőké, a családé is.