Önellentmondásos üzeneteink

Zsolnai Anikó, egyik tanulmányában, a szociális kompetenciáról és a modellezésére irányuló törekvésekről beszél, és a modelleknek három, egymástól jól elkülöníthető csoportját különbözteti meg. Az egyik, a megfigyelhető viselkedés dominanciájára, a második a kognitív megközelítésre, a harmadik pedig az érzelmek szerepének hangsúlyozására fekteti a hangsúlyt, attól függően, hogy melyik iskoláról, kutatási műhelyről van szó. Ezen kutatásoknak és a feltárt tudományos tényeknek köszönhetően, számos olyan ismeretet tártak fel, ami rávilágított az emberek közötti viszonyokra, de rámutatott egyes pszichés betegségek gyökerére is, útmutatót adva azok gyógyítására, és a további kutatásokra is. Nagyon is ismert tény, hogy az ember, nem tud meglenni az emberi közösség, az emberi kapcsolatok és a kommunikáció nélkül. Ezek az emberek közötti kapcsolatok, az interakciók, pontosabban a kommunikáció, úgy is meghatározható, hogy „nagyrészt üzenetek szabályozott cseréjéből” áll, amikor is az ún. feladónak, az üzenetnek, a csatornának és a vevőnek is a sajátos tulajdonságai, nagy hatást gyakorolnak erre a dinamikus, általában kétirányú folyamatra. Érdekes, hogy az üzenetek küldése, és a partner figyelemmel követése egyszerre történik, egyszerre van jelen. A kommunikációs képesség és folyamat fokozatosan fejlődik, annak ellenére, hogy veleszületett adottság, hisz az újszülött is „kommunikál”, jelzéseket küld a környezetének, hogy szükségleteinek kielégítését biztosítani tudja.

Az emberi kommunikáció két csatornán folyik, az egyik az ún. verbális, vagyis szóbeli kommunikáció, illetve a nem verbális (nonverbális) kommunikáció, más néven metakommunikáció, amely nélkülözhetetlen. Ezek a közlési csatornák egymástól nem elszigetelten működnek, hisz a személyközi kommunikációban, általában egyszerre alkalmazzuk őket, de eltérő tudatossággal, eltérő funkciókkal és eltérő mennyiségben. A kutatások és megfigyelések kiderítették, hogy a nonverbális közléseink a többszörösét teszik ki, a verbálishoz viszonyítva, amikor a közlésekről és befogadásokról van szó. Egyes adatok szerint egy átlagos kétszemélyes társalgásban 65% a nem verbális, 35% pedig a szóbeli alkotóelemek, közlések aránya. Egyes kutatók szerint, közléseink 2/3-a nem szóban, hanem testbeszéd által jut el másokhoz, a verbális közlések mindössze 1/3 részét teszik ki közléseinknek. A szóbeli közlést a nem tudatos, nem is mindig szándékolt automatizált cselekvés egészíti ki, amelyek kiegészíthetik, alátámaszthatják, de helyettesíthetik is a verbális kommunikációt. Azt hiszem, hogy nincs aki nem élte volna meg azt a helyzetet, hogy mást mondott, mint amit valójában gondolt vagy érzett. A legtöbb ember ilyenkor, önkéntelenül, de elárulja magát, a nonverbális kommunikáció csatornája által, mert megjelenik a tekintet elkerülése, egy pillantás, szájrándulás, grimasz, vagy az ölelés erőssége, stb. Ez valójában nem jelent különösebb bajt, kivéve azoknál a kapcsolatoknál, ahol ez a kettősség állandósult. Ezt a jelenséget nevezték el „double bind”-nak avagy önellentmondásos kommunikációnak. Ezt a jelenséget, az Egyesült Államokban a Palo Alto-i Egyetemen, 1956-ban fedezték fel és kutatták, a schizofréniával kapcsolatosan, Bateson, D.Jackson, J. Haley, J. Weakland, a schizofrén betegek családjait, a családon belüli kommunikációt megfigyelve és kutatva. Az állt az érdeklődésük középpontjában, hogy milyen következményei lehetnek a lelki fejlődésben, ha valaki már korai életkortól ellentétes utasításokat kap a kommunikáció különböző csatornáin keresztül. A megfigyelések alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a kettős, önmaguknak ellentmondó utasítások-jelzések abban az esetben károsak, sőt akár megbetegítők, ha folyamatosan, hosszú időn keresztül érkeznek egy érzelmileg fontos tekintélyszemélytől a hozzá szorosan kötődő és függő kapcsolatban levő kiszolgáltatott személyhez, aki nem képes kilépni ebből a szituációból. (Horvát Magdolna, http://www.koloknet.hu)

Double-bind érvényesül, pl. amikor az egyén, ellentmondásos rendelkezésekben, vagy a kommunikáció különböző szintű érzelmi üzeneteiben részesül (pl. a szeretet szavakban, a gyűlölet vagy közöny pedig nonverbális viselkedéssel. Vagy amikor arra bíztatják a gyermeküket, hogy szabadon mondja ki érzéseit, de amikor ezt teszi, megróják, csendre intik). Akkor is ez a helyzet, amikor nem lehetséges a metakommunikáció, pl. ha nem tudja, hogy a két üzenet közül (verbális és nem verbális) melyik érvényes, vagy ha az egyén kudarcot vall az ellentmondásos rendelkezések érvényre juttatásában, ami büntetéssel, szeretet megvonással stb. jár. Később feltárták, hogy ilyen double bind kommunikáció jelenik meg nem csak az anya-gyerek kapcsolatban, hanem a párkapcsolatokban, és a mindennapi kommunikációban is, minden alkalommal, amikor a verbális és nonverbális csatornákon egymással ellentétes jelentésű közlés, önmagának ellentmondó utasítás, valamilyen igény fejeződik ki, érkezik a kommunikációban lévő személyhez, amelyik nehezen értelmezhető. Ha ez a kommunikáció sokáig fennmarad az egyén számára fontos, valamint a szoros érzelmi kapcsolatokban, vagy tartósabb az alárendel, kiszolgáltatott helyzetben, nehézségeket okozhat a személyiség fejlődésében, a mentális egészség fenntartásában. Hisz ezekben az esetekben megnő a szavak mögötti metakommunikációs jelek jelentősége, a szándékolt közlés hitelét veszíti, ahogy a szavak is elveszítik jelentésüket.

Az elmúlt több évtized kutatási eredményei, és a feltárt ismeretek segíthetnek a meglévő helyzetek és kommunikáció elemzésében, valamint a személyiségfejlődési, magatartási zavarok megértésben és megelőzésében, a saját és mások helyzetének változtatásában. Figyeljünk a kapcsolatainkra, a kommunikációnkra, mert ezek beteggé tehetnek, de meg is gyógyíthatnak.