A globális népesedés különbözőségeinek veszélyei

Néha úgy tűnik, hogy a természeti törvények a társadalmi folyamatokra is érvényesek, például, amikor egy irgalmatlan mennyiség magába nyeli a más jellegű kisebb tömeget. Fordítva is megtörténhet a dolog, de ritkábban. A kérdés mindig az, hogy hol található az a kritikus pont, amikor a sokáig alig észlelhető változás döbbenetes sodrású lavinává lesz? Többnyire bele sem gondolunk abba, hogy a különböző területek sajátságos népesedési eltérései súlyos megrázkódtatásokat válthatnak ki. Pedig a történelem számos elgondolkodtató példával szolgálhat tanulságul. Ilyenek például: a germánok beözönlése a Római Birodalomba, az európaiak gyarmatosítása Amerikában, az oroszok kirajzása Szibériába, vagy a kínaiak terjeszkedése Belső-Mongóliában. Ma már tudjuk, hogy az adott területek őslakossága durván megszenvedte/szenvedi ezeket a változásokat. Persze adódtak olyan átalakulások is, amikor a magasabb kulturális fokon lévő civilizáció kisebb számú lakossága döntő hatással volt a hódító tömegekre, de még ilyen esetekben is mérhetetlen pusztulás, értékvesztés történt. Az olvasottak ellenére jó tudni, hogy a társadalmi folyamatok mégsem „mindig, vagy csak” a természeti törvények szerint alakulnak, hanem befolyásolhatók. Hogy mennyire sikeresen? Ez egy további kérdés!

A demográfia alakulását többnyire az elhalálozottak és újszülöttek száma közötti különbségekkel, a be- és elvándorlók alakulásával, valamint a nők fertilitásával hozzák összefüggésbe. Akik mélyrehatóbban tanulmányozzák a népesség számának alakulását egy országon, kontinensen belül, vagy a világ demográfiai arányainak változását figyelik, azok azt is tudják, hogy kulturális, vallási, társadalmi nézetek, elvárások, trendek stb. is befolyásolják egy-egy térség összlakosságának mutatóit. Érdekes módon a XX./XXI. század történései nem igazolták azt a korábbi feltevést, hogy a gazdaságilag fejlett és politikailag stabil államokban kedvezőbben alakulnak a demográfiai viszonyok, sőt nagyon sokszor, főleg Afrikában, de Ázsia és Közép-Amerika egyes destabilizált országaiban nem hogy csökkent, hanem a polgárháborúk, járványok, mélyszegénység, éhínségek, diktatúrák, természeti csapások ellenére növekedni kezdett a lakosság száma.

A földrajzi felfedezések korával megindult gyarmatosítás Európa számára egy új demográfiai hátteret nyitott meg. Az egzisztenciálisan bizonytalan körülmények között élő késő-középkori európai lakosságfölösleg eleinte még a gyarmatokon talált új hazát, de a gyarmatokról származó, összeharácsolt tőke nem csak anyagi, de szellemi jólétet is hozott, ami lassan lehetővé tette Európa fokozatos demográfiai felvirágzását. Ez a növekedés a XVIII. század közepétől követhető. Addigra már nem csak a közegészségügyi felfogás, a higiéniai viszonyok, és az orvosi praxis javulása segítette a lakosok kedvezőbb életesélyeit, hanem a más kontinensekről érkező növényeknek köszönhetően az étkezési szokások, az új filozófiai, politikai nézetek, az átalakulóban lévő társadalmi viszonyok is olyan mértékben hozzájárultak a jobb élethez, hogy mindezek a tényezők egy demográfiai robbanáshoz, népesedési forradalom kialakulásához vezettek. Azt sem kell elfelejteni, hogy a tőke profitéhsége számára egyre fontosabb volt a folyamatosan növekvő lakosság is, egyrészt, mint olcsó munkaerő, másrészt, mint tömegesedő vásárlói és fogyasztói réteg. Ennek eredményeként, a robbanásszerű népesedés ellenére, az ipari országok családmintája továbbra is a sokgyermekes nagycsalád maradt, ahol a gyermekekre, mint időskori támaszra, és olcsó, családi munkaerőre tekintettek. A XVIII. század közepétől indult meg az a folyamat, amely oda vezetett, hogy a természetes szaporulat az addigi 1000 főre jutó 5 fős emelkedés helyett - Európában és más iparilag fejlett országokban, régiókban - 7/8, de néhol 11/12 fős növekedést mutatott. Ez a hirtelen ugrás nem csak az életkörülmények pozitív változásával mutat összefüggést, hanem a korfa átalakulásával is. Nem csak a gyermekhalandóság csökkent, hanem az átlagéletkor növekedésével nőtt egy-egy pár gyermekeinek a száma is. Így a szaporodásra képes fiatalok növekedésével viszont nőtt a házaspárok száma, ami tovább generálta az újszülöttek és az életben maradottak számának, valamint az átlagéletkor hosszának növekedését. Ez a demográfiai boom az 1750-es évektől indult Európa nyugati feléből. A robbanásszerű népesedés a világ iparilag fejlettebb országaiban az 1960-as évekig tartott, amikor először megnyugodni látszott, majd a 80-as/90-es évektől fogva negatív tendenciákba kezdett átcsapni.

A múlt században jelentkező túlnépesedés veszélyeivel globális szinten csak a XX. század második felében kezdtek el komolyabban foglalkozni a világpolitika nagyjai, szervezetei. A sokmilliós Kína esetében lehetett a „leglátványosabban” tanulmányozni e problémát. Mivel a kínai modellt (az egy pár egy gyermek elképzelést) sok „demokratikus” országban túl durva módszernek tekintették, így ezek az országok demográfiai problémájuk kezelésére a családdal kapcsolatos köztudat módosítását látták elő. Lassan, majd mind fokozottabban a családcentrikus értékrend helyett az egyén egoizmusa, hedonizmusa került előtérbe követendő példaként. Ez pénzügyi elgondolásaiban sem veszélyeztette a liberális-kapitalista gazdaságot, mert a családi közös kasszát felváltotta az egyén mértéktelen fogyasztása. A probléma ilyetén megoldása következtében születtek sorra, az egoizmus szellemében a kor köztudatformáló filmjei, színházi előadásai, regényei, reklámjai stb. A média vaskosan támogatta e szemléletet, de a népesedési politika témája az oktatási rendszerekbe is beleívódott, ugyanúgy, ahogy a politikumtól diktált megoldási modellek sugalmazása. A családról alkotott kép módosulásával hirtelen megbélyegzettekké, lenézetté váltak azok a családok, ahol továbbra is kettőnél több gyereket vállaltak. Ennek a politikai elképzelésnek köszönhetően hitették/hitetik el még manapság is mind több fiatallal, hogy minden újabb gyermekvállalás a családi életszínvonal csökkenésével arányos. A demográfia szabályozásának ilyen módon történő megoldásával került előtérbe a XX. század végén a szingli élet, a házastársi helyett az élettársi kapcsolat (a kötelezettségek nélküli együttélés), a mértéktelen szórakozási vágy, az utazási mánia, a sport, mint hasznos időtöltés, továbbá az addigi burkolt, és megtűrt homoszexualitás is ennek köszönhetően kerülhetett reflektorfénybe. Ugyanis mindezek a trendek, divatok a demográfia alakulásának lágy átalakítói, láthatatlan formálói lettek. Mert függetlenül a felkapott összeesküvés elméletek gyártóitól, terjesztőitől (a nagy testvér), a túlnépesedés igenis súlyos és azonnal kezelendő problémát jelent. A szocialista berendezésű országokban is belenyúltak a demográfiai folyamatokba, de itt inkább a propaganda módszereivel igyekeztek szabályozni a lakosság számának növekedését vagy stagnálását.

A Föld túlnépesedésének ténye mind szembeötlőbb, de e probléma megoldásának korai víziói nem váltak be kellően. A XX. század közepén megrajzolt népesedési politika globális megoldásai nem hozták a tőlük várt eredményt. A krízishelyzetekben, konfliktusokban vergődő országokban, a várttól eltérően, nemhogy csökkent, hanem fokozódott a gyermekvállalási vágy (vagy kényszer, hogy legalább valaki a családból túlélje a szörnyűségeket!). Viszont egyre több, stabilnak tekinthető országban vált irreálissá a négyfős családmodell (a karrierizmus, a késői családalapítás, a sterilitás növekedése, az egyszülős csonkacsalád-minta stb. következtében), így a természetes szaporulat (a fogamzásgátlás sokszínű lehetőségeinek is köszönhetően) rohamosan negatív irányba fordult. A globális demográfiai tendenciákba való belenyúlás, szabályozás kísérlete továbbra is aránytalan népesedési mutatókat eredményezett a világban, és az ebből fakadó különbségek kiegyenlítésére tett próbálkozások (vendégmunkásság, migrációk, agyelszívás) sem mutatnak kellően elfogadható hatékonyságot. A fejlett országokban megmutatkozó negatív természetes szaporulat már nem csak egy adott ország, térség gazdasági viszonyainak felborulását eredményezheti, pontosabban annak veszélyét rejtheti magában (pl. a nyugdíjrendszer összeomlása, ami szintén egy gerjesztett probléma, mert ma már 1 ember 10 ember számára termel), hanem biztonságpolitikai kérdéseket is felvet. Miként alakul a világpolitika, ha a szegény, de túlnépesedő országok lakói közvetlen fizikai fenyegetést jelentenek a gazdag (vagy annak tűnő) térség lakóira? Bár létszámukat tekintve a fejletlen régiók már rég népesebbek, ám a közelmúltig nem voltak erejük tudatában. Az igazi veszély mégsem a lakosság számában, hanem annak összetételében és reakcióképességében rejlik, és ez az arány folyamatosan a fejlettek rovására romlik, ha nem változtatnak rajta. A lakosságuk összetételében ugyanis teljesen más képet mutatnak a világ különböző részei: a fejlettek elöregedő társadalmával szemben ott állnak a fejletlen országok erejük teljében lévő fiataljai, akik a média által ösztönzött jobb élet reményében bármire képesek már most is, és egyre harciasabbak lesznek.

A fentiekből következtetve leszögezhetjük, hogy a civilizációk harca a nyersanyagok, az ivóvíz stb. megszerzéséért, az élhető környezet megvédéséért kirobbant és kialakulható háborúi mellé egy újabb globális veszélyhelyzet okozta problémát sorakoztathatunk föl: a demográfiai különbözőségekből adódó világkríziseket.