Az I. rész itt olvasható.
Az II. rész itt olvasható.
A csak a politikai szempontokat, illetve államérdekeket szem előtt tartó szülők két teljesen ellentétes jellemű fiatal életét kötötték össze. Rudolf egy széles körű műveltséggel rendelkező, intelligens, szinte már túlontúl is liberális eszméket követő, szabadgondolkodó, impulzív és túlérzékeny ember volt, ezzel szemben Stefánia egy komoly, a formákhoz mereven ragaszkodó, eléggé színtelen személyiség. Anyósa, Sisi császárné emiatt sohasem kedvelte Stefániát, lenézően kezelte, a háta mögött pedig sértő kifejezésekkel illette, pl. hol „elefánt”-nak hívta, hol pedig „Trampeltier”-nek emlegette őt, ami „tevét” és „tramplit” is jelentett.
A házaspárnak egyetlen lánya, Erzsébet Mária főhercegnő (1883–1963) született, akit még az osztrák családtagok is magyar becenevén, Erzsinek hívtak. A várva várt fiúörökös születése azonban elmaradt, ugyanis a kicsapongó életmódot folytató trónörökös nemi betegséggel fertőzte meg a feleségét, aminek szövődményeként meddővé vált. Az évek során a házastársak mindjobban elhidegültek egymástól, még hivatalos válásuk lehetősége is felmerült.
1888 őszén a 30 éves koronaherceg megismerkedett a 17 éves Mary von Vetsera bárókisasszonnyal, akibe szenvedélyesen beleszeretett. Miután a császár értesült róla, szigorúan megtiltotta neki, hogy találkozzanak, ami végleges szakítást jelentett apa és fia között. Ferenc József valószínűleg azt is közölte fiával, hogy liberális nézetei, és állhatatlan természete miatt alkalmatlannak tartja őt az uralkodásra. 1889. január 30-án Rudolfot és Máriát a mayerlingi vadászkastélyban holtan találták. A hivatalos verzió szerint öngyilkosság történt, ám az esemény mozzanatai máig sem tisztázottak. Jelenleg a történészek nagy része inkább politikai gyilkosságot lát az események hátterében.
Férjének halála összetörte Stefániát. Helyzetét csak súlyosbították az uralkodócsalád és a bécsi udvari körök vádaskodásai, akik őt magát is hibáztatták a szerencsétlenség bekövetkezéséért, a herceg elhidegüléséért.
Stefánia apja, Lipót király és apósa, Ferenc József császár a későbbiekben megpróbálta őt az új trónörököshöz, Ferenc Ferdinánd főherceghez férjhez adni, hogy ezzel megakadályozzák a főherceg rangon aluli házasságát Chotek Zsófia cseh grófnővel. E próbálkozások azonban sikertelenek maradtak, hiszen a koronaherceg a végsőkig kitartott szíve választottja mellett.
Stefánia az 1890-es évek végén megismerkedett nagylónyai és vásárosnaményi Lónyay Elemér gróffal (1863–1946), császári és királyi udvari kamarással, diplomatával. Az ismeretséget egy idő után őszinte szerelem váltotta fel, így Stefánia tizenegy évnyi özvegység után, 1900. március 22-én, a Trieszt melletti Miramare-kastélyban hozzáment a magyar főnemeshez. Ez a lépése végleges szakításhoz vezetett mind a bécsi udvarral, mind apjával. Lipót király a második vejét megvetően csak juhászként emlegette. Amikor 1902-ben Stefánia Brüsszelbe utazott anyja temetésre és a ravatalnál búcsút akart venni tőle, apja kikergette őt a kápolnából. A példátlan és felháborító esemény nemcsak Belgiumban, hanem világszerte az újságok címlapjára került. Érzéketlen viselkedése mellett az öreg király Stefániát és nővérét (aki egy horvát gróffal szökött el erőszakos természetű férjétől) teljesen kitagadta a családi örökségből is, ami pedig a korabeli Európa egyik legjelentősebb vagyonának számított.
Habár az új házassághoz Ferenc József császár hivatalosan is hozzájárult, gyakorlatilag ettől kezdve minden kapcsolatot megszakított egykori menyével. Ami Stefániának viszont igazán fájó lehetett, az az volt, hogy mivel lemondott a Habsburg névről és kivált a császári házból, gyermekét nem vihette magával. Egy idő után ennek meg is lett a konkrét következménye: az uralkodócsalád álszent és intrikus légkörében nevelt „Erzsi” is anyját kezdte hibáztatni a mayerlingi tragédiáért, így hamarosan teljesen megszakadt köztük a személyes kapcsolat. Stefánia a lányát annak alaptalan vádaskodása miatt kitagadta az örökségből: minden vagyonát a pannonhalmi főapátságra hagyta. Az anya és apa nélküli nevelkedett főhercegnő egyébként akaratos és elkényeztetett teremtéssé vált, aki sohasem találta fel igazán magát az életben. Először merő szeszélyből hozzáment egy őt nem szerető férfihoz, aminek persze hamarosan válás lett a vége. A Monarchia bukása után viszont a legtöbb családtaggal ellentétben ő az országban maradt, sőt a szociáldemokrácia eszméjének lelkes hívéül és agitátorául szegődött, ami miatt már életében is „vörös főhercegnőnek” nevezték.
Visszatérve Stefánia szíve választottjához, a magyar grófhoz: a Lónyay család törzsgyökeres magyar család, melynek legelső ismert őse Gurg (György) de Lóna volt, aki I. Béla király (ur. 1060–1063) egyik főembere volt. György egyik kései utódja volt Jakab főispán, akinek IV. László király 1285-ben hűséges szolgálatai jutalmául Lónya helységet adományozta. Ezek után gyermekei és unokái e birtokukról nevezték magukat Lónyayaknak.
Elemér a Lónyay család bodrogolaszi kastélyában született. Édesapja Lónyay Ödön báró (1834–1885) volt, akinek Zemplén és Bereg vármegyében voltak birtokai. Elemér volt a hattagú család második gyermeke. Bátyjával, Gáborral együtt Grazban és Budapesten tanultak állam- és jogtudományt. Gábor, az idősebb fivér jogán átvette a családi birtok irányítását, Elemér viszont diplomáciai pályára lépett. 1886-ban követségi attasévá nevezték ki. Előbb Bukarestben és Szentpéterváron, később Brüsszelben működött. Néhány évvel később előbb követségi tanácsossá, majd császári és királyi kamarássá léptették elő. 1892-ben már követségi titkári rangban tevékenykedett: először a szentpétervári, majd a párizsi, a londoni és végül a római osztrák-magyar nagykövetségen. Időközben Afrikában és a Földközi-tenger vidékén hosszabb utazásokat is tett. 1895-ben a császár legfiatalabb öccsének, Lajos Viktor főhercegnek a kíséretében Szentpétervárott. részt vett II. Miklós orosz cár ünnepélyes koronázási ünnepségén. Szolgálataiért megkapta a román Korona-rend és a belga Lipót-rend lovagi keresztjét, és az olasz Koronarend középkeresztjét. 1896 novemberében Ferenc József Lónyay Elemérnek és bátyjának, Gábornak magyar grófi rangot adományozott, amit követően a felsőház örökös tagjaivá választották őket. Elemér a következő évben megkapta a követségi tanácsos címet is, ám ennek ellenére hamarosan kilépett a külügyi szolgálatból és visszavonult a közszerepléstől. IV. Károly király Elemér grófot 1917-ben hercegi rangra emelte. Utóda nem lévén a hercegi cím halálával kihunyt.
Stefánia életében a mindvégig harmonikusnak számító második házassággal végre beköszöntött a boldog időszak. Az itáliai esküvőt követően a házaspár a Magyar Királysághoz tartozó Oroszvárra, a Lónyay-kastélyba költözött. A helység a Duna déli partján fekszik, 1947-ben Rusovce néven Szlovákiához került, ma Pozsony elővárosa. A nyarakat viszont a Sárospatakhoz közeli bodrogolaszi Lónyay-kastélyban töltötték. Stefánia szerette a természetet, a kastélyparkokban sok kertet és virágültetvényt telepített. Vadászatokat is rendeztek, és gyakran vendégeskedett náluk a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg, feleségével. Chotek Zsófiával, akinek a főherceggel rangon alul kötött házassága miatt a bécsi udvarban sok megaláztatást és mellőzöttséget kellett elviselnie, a Lónyay-birtokon viszont mindig szívesen látott vendég volt, ezért nagyon szeretett ide visszatérni.
Stefánia mind jobban megkedvelte Magyarországot, a magyar embereket, szokásokat és nem utolsósorban az ételeket is. A magyar hercegné híres volt jótékonykodásáról és a köz érdekében tett társadalmi szerepvállalásáról, többek között pl. 1915-ben az ő védnöksége alatt
alakult meg Budapesten az Országos Stefánia Szövetség, amely az anya- és csecsemővédelem országos rendszerének kiépítését tűzte ki céljául. A napjainkban is jól szervezett és hatékony védőnői hálózat ebből nőtte ki magát.
Az I. világháború alatt az oroszvári kastélyt sebesült katonák ápolására rendezték be. A korabeli közélet nagy becsben tartotta Stefániát, amit az is bizonyít, hogy a mai napig utcák, terek, intézmények, jachtkikötő, sőt még két csillagvizsgáló és egy aszteroida is róla van elnevezve, a róla elnevezett híres ételekről, mint pl. a Stefánia tortáról vagy Stefánia-vagdaltról nem is beszélve.
1937-ben Lónyay hercegné megjelentette emlékiratait, „Ich sollte Kaiserin werden” (Császárné lehettem volna) cím alatt. A könyv, bár Ausztriában nagy botrányt kavart, ámde ugyanakkor nagy sikert is aratott, a későbbiekben több nyelvre is lefordították.
A második világháború végén az idős hercegi párnak menekülnie kellett a Magyarországot megszálló szovjet Vörös Hadsereg katonái elől. A Pannonhalmi Bencés Főapátságban kaptak menedéket. Birtokaikat és műkincseiket az apátságra hagyományozták. Stefánia itt hunyt el, 1945. augusztus 23-án, 81 éves korában. Férje egy évvel később halt meg Budapesten. Mindkettőjüket a főapátsági templom kriptájában helyezték végső nyugalomra.
Lónyay Elemér, a fess magyar gróf (1900-ban készült felvétel)
Lónyay Elemért IV. Károly 1917-ben hercegi rangra emelte (1917-ben készült felvétel)
Stefánia és Elemér 45 évig éltek harmonikus házasságban (1903-ban készült fényképek)
Stefánia belga királyi hercegnő, osztrák–magyar trónörökösné majd magyar grófné
Stefánia magyar hercegné (1917-ben készült felvétel)
Stefánia első házassága Rudolf trónörökössel mindvégig boldogtalan volt
A magyar „juhász” és a belga királyi hercegnő
Stefániának és egyetlen lányának, „Erzsi” főhercegnőnek a kapcsolata sohasem volt felhőtlen (1894-ben készült felvétel)
Rudolf és Stefánia egyetlen lánya, Habsburg–Lotaringiai Erzsébet Mária, a „vörös főhercegnő”
Az oroszvári Lónyay-kastély, a hercegi pár otthona
.jpg)
