Peter Neumann (35) filozófus és irodalmár. Könyve, a »Feuerland. Eine Reise ins lange Jahrhundert der Utopien 1883–2020« október végén jelenik meg.
Berlin 1899 szilvesztere: ezrek nyomulnak a Brandenburgi kapuhoz, hogy ünnepeljék a századfordulót. Napóleon, Goethe, Bismarck százada a múlté, mi jön most? Amikor a XX. sz. már a küszöbön toporgott, valaki már előre elintézte. Nietsche 1883-ban kortársait „utolsó embereknek” titulálta, akiknek „kedvecskéjük van a naphoz” (»Lüstchen für den Tag«) és sajnos nézeteikben is eléggé kényelmesek. Nietsche fojtogatva érezte magát és helyet akart adni valami újnak. Bár embertársairól leszedte a keresztvizet, gondolatai nagy utópiák körül keringtek. Minden legyen más, a társadalom, de mindjárt az ember is.
Ma egy hosszú kijózanító század után hiába keressük a nagy utópiákat. Pedig nem épp most lenne ennek ideje, amikor a régiek már lejártak? Korszakváltást!
Ám a krízisrázta jelen egy másik manővernek engedelmeskedik. A jövő nem tartja be ígéretét, a jelen diffúz és áttekinthetetlen. A múlt nem hagy nyugton és vissza-vissza tér ósdi elképzeléseivel. Utópiák, merész jövő álmok csak zavarnak. Nem a tegnap horrorkabinjából szabadultak ki? A nagy víziók nem a legnagyobb katasztrófákba torkollottak?
Habermas már a 80-as években észrevette: „Az utópisztikus energiák kimerültek.” A francia forradalom édenreményei zátonyra futottak. 200 évvel később hasonló történt. Kant világközössége, az „örök béke” várat magára. A fegyverkezés, a fejlődő országok szegénysége, a növekvő szociális egyenlőtlenség, az ellenőrizhetetlen technológiák – mindezek inkább egy békétlen világ jelenségei.
Habermas után egy évvel Ulrich Beck jelentkezett Risikogesellschaft c. könyvével. Csernobil után soha nem látott nukleáris veszélyre figyelmeztet.
A modern megváltó remények végén a jövő kezdett borúlátásba fordulni. Eddig az irány világos volt: technikailag és morálisan a jobbulás felé. Ez volt a XX. sz. haladás.credo-ja. És 30 évig így is volt. A »trente glorieuses« (1945–1975), idején dübörgött a gazdaság és a liberális demokrácia. Aztán egyszerre kifújt a szufla. Miután Fukuyama kikiáltotta a történelem végét, az ideológiai tartalékok egy pillanatra regenerálódni látszottak. Ám a történelem a keleti blokk összeomlása és a liberális demokrácia vélt diadala után sem akart egy előírást követni. Az utópisztikus energiák kimerülése nem csupán egy átmeneti kultúrpesszimista hangulat volt. Nemcsak Kelet szociális kísérlete hiúsult meg, a Nyugat is óriási transzformációs kihívással szembesült. A jóléti állam sürgős reformja csak egy volt a szanáló projekteknek. Legkésőbb 9/11, 2008 és Trump után elhalkult a liberalizmus dicsőítése, az ukrajnai háborúval pedig teljesen el is némult. Ismét fölmálházni egy expanzió-utazásra képtelen ötletté vált. Most a nyugati kultúrába és az elitek önmagukba vetett bizalma került napirendre.
Az utópiák hiányát csak most, a XX. sz. utójátéka idején érezzük igazán, amikor a halmozódó válságok tényleg egy korszakváltást provokálnak. Ám vagy a politikai akarat hiányzik, vagy a szociális erő, vagy az intellektuális iránytű. Ha az utópisztikus energiák a francia forradalommal áradtak be a történelembe, úgy szöknek most ki belőle.
Érdemes egy pillanatra alászállni olyan bátor személyekhez, akik még ma is hatnak a jövőre. Pl. Franziska Gräfin zu Reventlow, költő, festő és bohém nő. Az élet legyen zabolátlan, szabad és autonóm. Ekkor sikerül Thomas Mann áttörése a Buddenbrooks családregéjével. Az ír Beckett Németországba utazik és 1936 telén szemtanúja lesz, ahogy Emil Nolde, Ernst Ludwig
Kirchner vagy Karl Schmidt-Rottluff festményei a múzeumok pincéjében tűnnek el, elégnek vagy drága dvizáért külföldre kerülnek. B. Drezdába utazik és ott, az Alte Akademie egyik termében bukik bele a legnémetebb festménybe: Caspar David Friedrichs: Zwei Männer in Betrachtung des Mondes (Két férfi szemléli a holdat). Ez inspirálja őt a Godot-ra várva megírására.
A filozófus Hannah Arendt 16 év után tér vissza a romba dőlt országba. A mentegetőzések ellenére nem akarja elveszíteni bizalmát az emberekben. Mert minden bizalom és előzékenység elvesztése nemcsak minden közös beszélgetésnek, de minden emberek közti kapcsolatnak is véget vetne. Nem lenne többé értelme személyről, morálról, szabadságról, felelősségről beszélni.
Végül itt van még a public intellectual Susan Sontag, aki 1993-ban a megszállt Szarajevóba megy, hogy ne csak közelről láthassa a jugoszláv háborút, hanem a Godot-t is színpadra vigye. A szarajevóiaknak nem ezt jelentette a Godot-ra várva: „Clintonra várva”? 1395 napig a nemzetközi közösség segítségére várva? Sontag-nak a romos városban „a kellékekre várvá”-t jelenthette.
„A szélsőségek évszázada”, így jellemzi ezt az időt a történész Eric Hobsbawm. Sok gondolkodóra lelünk, akik bölcselkednek, kutatnak, alkotnak és laza hálót szőnek egymás között. A barátok, közeli és távoli ismerősök, bizonyos fogalmakat, stílusokat, ideákat újra élesztenek. Az utópiát nem a történelem építőterveként fogják föl, hanem egyféle „világban-levésként”. A jövőtől nem azt várják el, milyennek kell lennie a világnak, hanem, hogy milyen lehetne.
A régi történetek talán ma már tényleg nem időszerűek. Ahogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, úgy minden aggódó kor a maga módján riadóztat. Krízishangulat és jövőfélelem mindig is volt, de legyőzettetett. A fiatal demokrácia 1919-ben, Weimar-ban, erőszakban és háborúban született. Ausschwitz segítette a világra az emberi jogok általános kikiáltását. Nietsche „utolsó emberéből” levont tanulság józan és messzemenő. Bármennyire is reménytelen a helyzet, ez az egy ember van. Ha ez is eltűnik, sokáig nem jön semmi.
A történelem leírása gyakran körfolyamat-szerű, majd egyenes vonalú. Az elmúlt évszázadban többször katasztrófába torkollott. A Kr.e. V. századi Anaxagórász a történelmet tovatartó „sodrás-hullámként” képzelte el, amiben semmi sem vész el. A rossz sem, a jó sem. Az utópisztikus fantázia sem.
ZEIT, 13. 10. 2022
Und was ist mit morgen?
KOMMENT
1986-ban Kölnben, Robert Jungk Zukunftwerkstatt-jában tanultunk utópiákat rajzolni.
VISSZAHÚZÓDÁS A RÉGIÓKBA Minden városi építkezés (épület, metró, híd) értelmét veszti, mert egy ház 100 éves életében lakóinak ellátása megszakad. Távvezetékek (gáz, olaj, tel.) építése téves: felrobbantják. Olaj szállítása csakis katonai konvojjal lesz lehetséges. A távutazás megszűnik: nincs üzemanyag, sem cél, sem biztonság. Az esztelen anyag- és személyszállítás megszűnik. Vége a világkereskedelemnek és a globalizációnak. A források kimerülése világszerte, a gazdasági pangás, a klímaátcsapás életmód-változtatást kényszerít ki. A kormánynak sikerül a lakosságot ésszerű fogyasztásra rábírni, nagyban csökken a pazarlás és a létalapok fölélése. A visszaesés lassan jön, így van idő átállni egy ésszerű, józan életmódra. Az élet visszahúzódik mentsváraiba: a régiókba. Itt régiópénz lesz a fizetőeszköz, ill. visszatér a barter és cserekereskedelem: élelmet olajért, szolgáltatást szerszámért. Kisvasutak vezetnek a városokból a vidékre. Az ország ismét egyenletesen belakott. Új közösségek alakulnak, az élet olcsóbb és emberibb lesz. Mindenkinek lesz munkája: műveli a kertjét, építi a házát. Visszatérnek az igás állatok, az emberi erők. Az emberek nem fitnesz-centerekben edzenek, hanem zsákolással és pedálos generátorral. Az új technikákat (LED-világítás, napelemek) kombinálják a hagyományosokkal. Mielőtt az óriásgyárakat bezárják, örökéletű gépek gyártanak, kopó alkatrészek tartalékolásával. A maradék energiahordozókat és nyersanyagokat csak állam- és életvédelmi célokra tartalékolják.(ökobetyár könyve, 2014).
.jpg)
