A feladattudat kérdéséről

Sokkal szívesebben töltik idejüket az okostelefonjukkal a kezükben, online játék játszásával, vagy a szociális hálón töltik, a számítógép vagy a televízió képernyője előtt. Ha nagy nehezen rávesszük őket, hogy elkészítsék  időmérlegüket, hogy lejegyezzék pontosan, a felkeléstől a lefekvésig óráról órára, mivel töltik idejüket, meglepődve veszik észre ők is, és a szüleik is, hogy milyen kevés idő van bejegyezve, amit ténylegesen „tanulással”, vagy munkával van kitöltve. Ez persze azokra vonatkozik, akik nincsenek munkaviszonyban.  Amikor rákérdezünk, arra, hogy hogyan is néz ki az, amikor tanulnak, általában az derül ki, hogy ez a „tanulási” idő, inkább a házi feladatok megírására korlátozódik, hogy egyszer elolvassák a tanulnivalót a tankönyvben, vagy éppen mímelik a tanulást, a füzet könyv előttük van, de nem azzal foglalkoznak. Inkább rá-rá pillantanak az ekránra, hogy mi az újság. Amikor tovább kutakodva rákérdezünk, hogy egy tízes értékelési skálán értékeljék a „tanulási akaratukat” hányast adnának maguknak, az akaratukat illetően.  Annak ellenére, hogy a saját bevallásuk szerint, változtatni szeretnének a helyzeten, és magas fokú „akaratot” jelölnek meg, sokszor nem tartják be az önmaguk által meghatározott új beosztást, a döntéseket.

Úgy tűnik, mintha a serdülőkori lustaság, és a technikai eszközöktől való függőség, legyőzi az akaratot és a munkaszokásokat, hogy visszalépnek egy korábbi fejlődési szintre, ahol az ösztön énre hallgatva azt csinálják csak, amiben örömüket lelik, és elkerülik azt, ami megerőltetést, késleletetést, vagy éppen lemondást igényel. Az örömelv veszi át a kontrollt a realitáselvet elnyomva. A feladattudat mintha lenullázódna. Ez a fiatal mondhatjuk úgy is, „iskolaéretlenné válik”, hisz ez az ún. „feladattudat” az iskolaérettség egyik jelentős eleme 6,5-7 éves korban, az iskolába induláskor. A feladattudat „lényegi eleme, hogy a gyerek akkor is elvégezzen egy feladatot, ha azt nem élvezi, azért, mert egy tekintélyszemély (szülő, pedagógus) azt mondta, hogy azt meg kell csinálni.”  (http://www.nevtan.ujbuda.hu/tudasbazis/szomagyarazat)

A feladattudatot, mint olyan sok minden mást, nem készen kapunk, hanem fokozatosan fejlődik ki és alakul. Persze, a feladattudat kialakítása, nem óvodáskorban kezdődik, hanem sokkal, sokkal korábban, a családban. A napirend léte, és annak állandósága, ami rendet és biztonságérzetet biztosít a gyermeknek, lefekteti a feladattudat alapjait.

A feladattudat kialakításához hozzájárul a dolgainak, játékszereinek az elpakolása is, amikor már nem használja őket. A társasjátékokban való részvétel is fontos elem, amikor is a szabálytartás igénye is megalapozódik. És ami nélkül elképzelhetetlen a feladattudat és a feladattartás az otthoni foglalatosságok biztosítása a szülők részéről. Nagyon fontos, hogy már egészen kicsi koruktól kezdve, a gyerekek a koruknak és képességeiknek megfelelő szinten segítsenek a házi munkában, még akkor is, ha hátráltatnak, vagy éppen kezdetben, egy-két összetört vagy sérült dísztárgy bánja a portörlési és takarítási próbálkozásokat. Ki kell a szülőknek használni az ebben a korban spontán jelentkező segítőkedvüket és az önállóságra törekvésüket, amikor azt mondogatják mindenre, hogy „Én akarom!”, „Én is…”., mert ezzel hozzájárulnak a később nagyon is szükséges feladattudathoz és munkaszokásokhoz. Ha ezt az időszakot a szülő, nagyszülő nem használja ki egy fontos időszak veszik kárba. Ha a gyerek helyett elvégezik az öltözködéssel, tisztálkodással, stb. kapcsolatos feladatokat, később, a gyermeknél nehezebb lesz kialakítani, vagy ne adj Isten, egyáltalán ki sem alakul a feladattudat, mert azt tanulják meg a szüleiktől, néha a nagyszülőktől is, hogy „Én erre nem vagyok képes.”, vagy éppen, hogy „Ez nem az én dolgom.”.

Szisztematikusan, a feladattudat fejlesztésével legtöbbet mégis az iskola előkészítő csoportban foglalkoznak, amikor már olyan foglalkozások szoktak lenni, vagy olyan feladatokat kapnak, amit nem lehet halasztani, késleltetni, mert akkor azt követeli meg tőlük az óvó néni. Otthonra is kapnak „házi feladatot”, amit kisebb-nagyobb ellenállással el is végeznek. Itt már látható ki-hogyan áll a feladattudattal. Minden esetre, ha jól elvégezték, örülni kell velük együtt, kritizálás nélkül. Meg kell őket dicsérni, egy közös játékkal, olyan közös tevékenységgel, amit a gyermek kedvel, megjutalmazni. Ha viszont nem megy nekik, vagy nem szívesen fognak hozzá a feladathoz, biztatni, motiválni kell őket. Ha kell, mi felnőttek is leülhetünk az asztalhoz a saját „házi feladatunkkal” (egy újsággal, könyvvel, keresztrejtvénnyel, stb.) hogy példát mutassunk neki.

Fontos , hogy mielőtt hozzá kezdene a gyerek a feladat megoldásához, meg kell beszélni, hogy mit is kell csinálnia, és mire kell odafigyelnie (pl. a vonalak pontosságára, hogy a körvonalon kívül nem színezünk, stb.). Ha nem sikerült a legjobban, fogadjuk el azt, ne kiabáljuk le, hanem biztassuk, hogy próbálkozzon, a következő alkalommal jobban fog menni. Ilyenkor, ha csak lehet, nyugodt légkört kell teremteni körülötte, nem kell siettetni, kiabálni vele, hogy siessen, mert ezzel csak még nagyobb ellenállást válthatunk ki. Tanulja meg már akkor, hogy ha csak lehet, egy rövidebb pihenés után, első a feladat, és utána jöhet a játék, a tévézés, a szórakozás, a jól elvégzett munka jutalmaként. Érdemes már egészen kicsi kortól kezdve foglalkozni a feladattudat kérdésével, kialakítani náluk a munkaszokásokat, a feladattudatot, mert utána, amikor krízisbe kerül a gyerek, fiatal vagy felnőtt, a hullámvölgy áthidalásában sokat segíthetnek a jó munkaszokások és a feladattudat.