Gondolatok az elfogadásról

Az elmúlt napokban felmerült bennem a kérdés, hogy valójában mennyire elfogadó emberek vagyunk és mennyire elfogadó közösségben élünk, itt és most, hisz számos olyan dolgot kellett az utóbbi időben valamilyen módon beépíteni az életünkben, és egyes dolgokat „elengedni”, amivel eddigi életünk folyamán nem nagyon találkoztunk. Világjárvány, politikai, társadalmi, munkahelyi, családi, stb. helyzetek és állapotok, amelyekkel ebben a pillanatban élünk, de idegenek személyiségünket illetően.

„Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Így szól Assisi Szent Ferenc imájának első versszaka, és azt hiszem, nem egyszer, még akkor is, ha az egyén nem hívő, felmerülnek benne ezek a mondatok, mint ahogyan bennem is.

Az elfogadás, angolul-acceptance, latinul-acquiescence, ami azt jelenti belenyugodni, a lélektanban is meghatározásra került. Az elfogadás valójában kognitív (megismerési, gondolkodási), vagy érzelmi állapot, viselkedési kísérlet. Elfogadhatunk egy adott helyzetet, önmagunkat és a másik embert is. Az elfogadás jellegét tekintve, pozitív odafordulás, még akkor is ha rossz dolgokról van szó, mint amilyenek pl. valakinek az elvesztése, halála, válás, sérült vagy beteg gyermek megszületése, vagy éppen a kijárási tilalom, kellemetlen védőmaszk vagy védőfelszerelés viselete, stb. Ha személyekről van szó „az elfogadás olyan pozitív érzelmi odafordulás a másik ember felé, amely nem a tulajdonságoknak, viselkedésnek szól, hanem a személynek, aki önmagában érték”.

A lelki gondozásban, a pszichoterápiában is nagyon fontos feltétel, mert a segítséget kérő kliens kezelése csak abban az esetben lehet eredményes, ha a terapeuta fenntartások nélkül elfogadja őt – függetlenül nemétől, életkorától, kultúrájától, bőrszínétől, nézeteitől. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyet kell értenie az illető nézeteivel, vagy helyeselnie kell a viselkedését, hanem csak azt, hogy a terapeutát nem zavarják a segítséget kérő tulajdonságai és megnyilvánulásai. Nem fél és nem undorodik tőle, nem háborodik fel attól, amit elmond, vagy ahogyan viselkedik. Az elfogadást megtaláljuk a szülő-gyermek kapcsolatban is, és ebben a kapcsolatban az elfogadás lényege az, hogy feltétel nélkül, megingathatatlanul szereti és elfogadja a gyermekét, még akkor is, ha nem helyesli amit csinál, nem fél tőle, nem undorodik tőle, nem háborodik fel azokon a dolgokon, amiket lát nála vagy elmesél neki a gyermeke. A tanintézményekben, óvodában, iskolában, diákotthonokban, stb. is nagyon fontos az elfogadás, és az elfogadó légkör is, mert az elfogadó légkör táptalajt jelent, a fejlődés feltételét, hogy a fejlődésre való képesség kibontakozhasson, hogy valóra válhassanak a gyermekekben rejlő lehetőségek. Ez egy olyan erős lelki kapcsolat, amelyben az egyén felnőhet, fejlődhet, változásokon mehet keresztül, tanulhat, megoldhatja a problémáit, aktívvá, kreatívvá válhat.

Az elfogadás egy adott ország, társadalom, közösség esetében is nagyon fontos. Itt elsősorban a „másság” elfogadása a kulcsszó.  A „másság” az „Minőségi eltérés; a többiekhez képest egy személy, tárgy, jelenség, dolog tulajdonságbeli, jellegzetességbeli különbsége. A többségétől eltérő szokás, magatartás, gondolkodásmód.”¹ 

A „másság” vonatkozhat más politikai nézeteket vallókra, más nyelvet beszélőkre, más kultúrából származókra, stb. is, nemcsak azokra, akik furcsán viselkednek, néznek ki, vagy akik számunkra általában másmilyenek. A tolerancia, a másság elfogadása nagyon fontos a mai pillanatban is, mert ahhoz, hogy előre haladjunk, nem szabad szem elöl téveszteni azt, hogy „a társadalmi elfogadás mindenkit megillet, és nem csak akkor kell segítőkésznek lennünk, amikor egy látványos, mindenkinek szembetűnő problémával találkozunk”²

Ha mindezt szem elől tartjuk, és nyitottan állunk hozzá a másik emberhez, a más nézetet vallóhoz, a máshogy gondolkodóhoz, stb. megelőzhető a kirekesztés, az ellenségeskedés, ami az utóbbi időben fokozottan érzékelhető a közösségünkben is. Az elfogadásra nevelést pedig már nagyon korán kell kezdeni legelőször a családban, mert elfogadás nélkül, szétesik a közösség amelyben élünk.

Néha pedig csak annyi elegendő, hogy tudatosítsuk magunkban és elfogadjuk, hogy a másik ember, csak „más” mint mi vagyunk.

------------------------------------------------------------

1 Wikiszótár, https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Másság
2. https://sorsforditofilm.hu/