A terrorizmus történetének rövid áttekintése

Mindenki életében akadnak olyan helyzetek, amikor tehetetlennek, megalázottnak,
kiszolgáltatottnak érzi magát az ember. A düh, az elkeseredettség, a bosszúvágy azok az
érzelmek, amelyek ilyen alkalmakkor felülkerekednek a józan emberi helyzetítéleten. Ha
valaki, vagy valakik folyamatosan lealacsonyító, kilátástalan (vagy annak tűnő) körülmények
között él/élnek, szocializálódnak, akkor az ilyen személyek, csoportok hajlamosabbakká
válnak érzelmeiket a tettlegesség, a nyílt erőszak szintjére helyezni. A mai globalizálódó világ
hatalmas aránytalanságai hihetetlenül szembetűnők, ugyanis a TV és az Internet által
mindenki egy saját álomvilágot alakíthat ki magának, és ha ez a látszat nagyban különbözik a
körülötte található valós világtól, akkor az ilyen ember vagy csoport máris könnyen
manipulálhatóvá lesz. Az érzelmileg labilis emberek a terrorszervezetek számára könnyen
beszervezhető prédává válhatnak.

Az erőszakcselekmények egyidősek az emberiséggel, de a terror szó nem olyan régi,
mint azt gondolnánk. Csupán egy 220 éves fogalommal állunk szemben. A terror kifejezés
ugyanis a francia forradalom egyik rövid korszakával, az 1793 és 1794 között fennálló
jakobinus diktatúrával, annak rémuralmi rendszerével köthető össze. Maga a szó a
francia/latin la terreur-ből ered, amit legárnyaltabban úgy lehetne lefordítani, hogy
félelemkeltésen alapuló hatalomgyakorlás.

A terrorizmus fogalmának pontos meghatározásakor a legnagyobb gondot az okozza,
hogy a terrorizmust kutató szakemberek sem tudnak megegyezni egy egységes definícióban,
mivel a terrorizmus egy aszimmetrikus harc következménye. Ez azt jelenti, hogy a szó egy
nem egyértelműsíthető helyzetből keletkező fogalom, ugyanis nem egyenlő ellenfelek közötti
háború, hanem egyfajta egyenlőtlen harc következménye. Vagyis egy gyengébb fél harca egy
katonailag szervezettebb, irányításában strukturáltabb, gazdaságilag erősebb ellenféllel
szemben. Így csupán szemszög kérdése, hogy a terrorista adott esetben erőszakos cselekmény
elkövetője-e, vagy pedig szabadságharcos, aki nemzete, vallása vagy eszmei közösségének
hőse. E kérdés leegyszerűsítésében, a magyar olvasóhoz talán legközelebb álló példa, ám nem
a legjobb párhuzam az 56-os forradalom megítélése lehet. A legutóbbi rendszerváltás előtt,
majd azt követően más meghatározás alá került az 1956-ban harcoló magyar ember, aki a
forradalom bukását követően előbb a kommunista rendszer ellensége volt, majd az 1990-es
évektől kezdődően újra a magyar szabadság harcosává lépett elő. Ebből a példából látható a
legjobban, hogy a terrorista/szabadságharcos mindig egy adott aktuálpolitikai helyzet alapján
kerül megítélésre.

A terrorizmus meghatározásakor mégis a következő általánosító, vagy leszűkítő
körülírásokat használják a leginkább:
- rémuralom, az erőszak vagy félelemkeltés uralma,
- rajtaütésszerű, váratlan támadás,
- nemzeti, faji, vallási vagy eszmei alapokon nyugvó politikai harc,
- a normalitást, szabályokat, erkölcsi elvárásokat megszegő harcmodor,
- egy egyén, egy uralkodó, egy csoport, egy eszme, fanatikusok vagy az állam
hatalomgyakorlásának egyik módja,
- uralkodók, politikai, vallási, eszmei vezetők vagy nemzeti, vallási, eszmei, civil
célpontok elleni merénylet/támadás,
- a lakosság számára kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, de a terroristák által alaposan
megszervezett, megtervezett erőszakcselekmény,
- embertelen, emberhez nem méltó harc,
- a fenyegetés, a zsarolás, kikényszerítés stratégiája, taktikája, eszköze.

Bár a terror fogalma 220 éves múltra tekint, a terrorizmus történetét feldolgozó
kutatók sokkal távolabbra nyúlnak vissza, amikor a terrorizmus gyökereit keresik. Az
aszimmetrikus harc sokkal régebbi lehet, mint azt az írásos emlékek mutatják. Az erősebb, a
megszálló, a hódító elleni küzdelem leginkább kudarcra ítélt harc volt, és mivel a történelmet
a győztesek írják, így nem túl gyakran emlegetik a legyőzötteket, főleg, ha azok nem egy
reguláris ellenfél harcosai. Ebből kifolyólag túl sok írásos emlék nem áll a kutatók
rendelkezésére. És ha igen, akkor sem biztos, hogy terrorista cselekményként tekintenek az
effajta összetűzésekre. Például ilyen megítéléstől mentes bármely ellenállási mozgalom, mely
a II. világháború alatt a német megszállás ellen irányult, de eszközeiben terrorista
módszereket alkalmazott. Ugyanilyen eset áll fenn a délszláv hajdukok mozgalma esetében,
amely a török megszállókkal szembeni gerillaharc formáját öltötte magára.

A terrorizmus témájával foglalkozó szakkönyvek többnyire a római korig nyúlnak
vissza. Itt szokták megemlíteni a zsidó zélótákat. Ők Nagy Heródes uralkodásának utolsó
éveiben szervezték meg mozgalmukat a római uralom ellen. Szervezetükön belül kialakult
egy szélsőséges csoport. Ők voltak a szikáriusok, akik ünnepek alkalmával elvegyültek a
tömegben, és ruhájuk alá tőrt rejtettek, hogy a sokaság nyújtotta zűrzavart kihasználva
leszúrják a római tisztviselőket, gazdag kereskedőket, vagy a velük együttműködő zsidó
hivatalnokokat. Tettüket elkövetve gyorsan elvegyültek a tömegben, majd eltűntek. A római
hatóságok persze még nem a terrorista kifejezést használták a zélóták és szikáriusok
felemlítésénél, hanem korabeli fogalmakkal élve útonállóknak, rablóknak és orgyilkosoknak
nevezték őket. Rajtaütésszerű gyilkosságaikat egészen Jeruzsálem i.sz. 70-ben bekövetkezett
pusztulásáig hajtották végre.

A középkori történelemből a siíta asszaszinok rendjét szokták összefüggésbe hozni a
mai terrorizmus mozgalmával. Őket 1090 körül, a mai Irán északi részén lévő Alamut
erdőben egy Haszán ibn Szabbah nevű síita hittérítő alapította. Az asszaszinok legfőbb
ellenségei Perzsiában a szeldzsukok, Szíriában pedig az Abbászidák és más, helyi muszlim
vezetők voltak, de a keresztes hadjáratok kialakulásával már a keresztény államok királyai is
az áldozataik közé kerültek. Az asszaszinok voltak az elsők, akik kitervelt orgyilkosságok
hírhedt végrehajtói, a félelemkeltés mesterei lettek, és az életüket is feláldozták szükség
esetén. Ez utóbbi miatt az öngyilkos merényletek kezdetét is hozzájuk kötik. A fiatal harcosok
beavatásakor hasist, azaz tudatmódosító szert használtak. Ez egy igen érdekes mozzanata a
terrorizmusnak, vagyis ez lehetne annak a kérdésnek a kutatási alapja, hogy hogyan lehet
valakit „agyilag” bekattantani, befolyásolni abban, hogy terroristává váljon.

Az újkori és legújabb kori történelem már bőven hemzseg terrorista cselekményektől.
Itt kerülnek képbe például az európai anarchisták, akiknek egyik ismertebb „sikerük” Ferenc
József feleségének, Erzsébetnek a meggyilkolása volt. Nem kevésbé közismert tény a két
világháború közötti totalitárius államok diktátorainak a terroruralma. Majd kissé ugorva a
történelemben már olyan szervezeteket, népeket sorolhatunk föl, akik egészen a közelmúltig
„uralták” terrorcselekményeikkel a médiát, mint például az IRA Észak-Írországban, a baszkok
Spanyolföldön, a tamilok Sri Lankán, a csecsenek a széthulló Szovjetunióban stb.

A terrorizmus ma egyre növekvő tendenciát mutat. Ez a média és a terrorizmus
összeolvadásának egyik hozadéka, ugyanis egy terrorszervezet hatékonysága az által nő, ha
minél nagyobb tömegeket tud félelemben tartani. A TV-nek és az Internetnek köszönhetően
egyre inkább a „látvány-brutalitás”, azaz az áttételes, közvetett terror média-áldozataivá
válunk, még akkor is, ha egy erőszakcselekmény tőlünk több ezernyi kilométerre történik. A
nem reális félelem viszont a demagógia veszélyes vizeire sodorja a világot.