A fejlődéseszmény pusztítása

A francia forradalom idején a célkitűzést már tettek követték, az eszme átváltott a gyakorlatba, ami szükségképpen erőszakot és terrort szült, majd ez az irány új vallásellenes eszméket és abból fakadó gyakorlatokat létrehozva folytatódott a 19. és a 20. században is. Az európai civilizációnak a vallásit a világival egybefoglaló kétpólusúságából törvényszerűen adódott, hogy a vallásinak ez az erőszakos elfojtási kísérlete az európai emberben önmeghasonlást okozott, ami ugyanis az egyik oldalon, az ész és a test oldalán felvilágosodásnak látszott és az ember világi oldaláról nézve felszabadítóan hatott, az a másik oldalon, az ember szakrális oldalán, a szív és a lélek területén elsötétülést és vallási hiányérzetet okozott. Ez a felvilágosítók részéről soha el nem ismert, tudatalattiba száműzött hiányérzet tette különösen fogékonnyá az európai embert a valláspótlékok keresésére.

Kártékonysága és veszélyessége folytán az össztársadalmi hatást gyakorló valláspótlékok talán legrosszabbika a mai napig erőteljesen ható fejlődés- és haladáseszmény, a progresszivizmus. E grandiózus tévedés, szellemi félresiklás szinte minden területre rányomja a bélyegét, a modernitás meghatározó diszciplínájában, a tudományban uralkodó nézetté tette az állandó fejlődés hitének a dogmáját, de az irányzatok és az izmusok váltakozásával még a művészet világába is beférkőzte magát, sőt, az állam védnöksége alatti jogszolgáltatássá lecsupaszított erkölcs területén is úrrá lett a jogfejlődésnek kikiáltott célzatos változás. Az emberek életminőségét meghatározó technológiai tudást ugyanez az észhit állandó újításokra kezdte el ösztönözni az előrehaladás nevében, a gazdaságot pedig állandó növekedésre, úgynevezett GDP-bővülése kényszerítette csöppet sem törődve az emiatti környezetpusztítással, a bolygó és a rajta élő többi lény, isteni teremtmény mértéktelen kizsákmányolásával, de még a kiirtásával sem. Az emberi közösségeket ez a progresszivizmus a társadalmi fejlődés dogmáját szolgáló forradalmárok, a progresszív mozgalmárok kicsiny, de agresszív élcsapatának a kezébe adta, akik mint egyfajta modern keresztes lovagok emberidegen utópiák erőszakos megvalósítási kísérleteibe hajszolták az államokat és a népeket.

A progresszivizmus a szentnek hazudott célzatos változás dogmája nevében átalakítani, felbontani, szétrombolni igyekszik minden valóságost. A maradandóság, a tartósság – ami a szakrális örök ismertetőjegye – teljesen háttérbe szorul általa az ember életében, és ugyanígy a befelé fordulás, a belső lelki fejlődés örök vallási igénye is, hiszen minden előrelépést a külső, utópikus eszméket ápoló célzatos világi átalakulás függvényének tekint. Ebből a látásmódból fakad két legfontosabb ismertetőjegye, valósággyűlölete (jelenellenessége) és erőszakossága (forradalmi gyakorlata), amelyekre hagyatkozva a cél szentesíti az eszközt kiforgatott, sátáni alapelve szerint próbálja a maga képére formálni a világot.

Már maga a fejlődés- és haladáseszmény is a belső, lelki fejlődés és előrehaladás szakrális ideájának az elvilágiasítása, a kiforgatása, s mint ilyen, az Európát erőszakosan egypólusúvá leépíteni szándékozó vallásellenes fanatikusok szellemi hadműveletének a leggrandiózusabb téveszméje. Az első lépéseket ugyan nem ő, hanem még a zsidó és a keresztény vallás tette meg efelé, amikor a világ végéről szóló vallási tanításhoz kapcsolva – a belső szellemi út mintájára – kidolgozták az üdvtörténelem vallási koncepcióját, amely az emberiségnek a világ végéhez vezető világi útját úgy kezdte el elgondolni, ahogyan az ember személyes belső, lelki fejlődésének az íve kirajzolódik üdvözülésével vagy elkárhozásával lezárulva a halálakor és megítéltetésekor. Az üdvtörténelem vallási koncepciója a makrokozmosz és a mikrokozmosz egyformaságának ősi spirituális tanítása nyomán az emberiségnek és az egész világnak a végkifejlethez, a világ végéhez vezető útját ugyanolyannak látja, mint amilyen az ember haláláig, azaz egyéni végéig vezető belső, lelki útja a keresztény hit szerinti végkifejlettel, az üdvözüléssel vagy az elkárhozással. Az üdvtörténelem vallási koncepciója lényegében tehát az emberiség, a makrokozmosz belső lelki útjának a története, s nem a belső lelki út külső világi úttá való átértelmezése, kiforgatása. Az utóbbit, a kiforgatást már a progresszivizmus világi vallásának a prédikátorai hajtották végre a fejlődés- és haladáseszmény különféle grandiózus téveszméinek a kialakításával.

Amit el kívántak törölni, az rejtett módon a gondolkodásuk alapkövévé vált. Nem kell e mögött a meglepően hangzó tény mögött valami sötét titokzatosságot vagy az elnyomott bosszúját sejteni, egyszerűen csak arról van szó, hogy a keresztény vallási eszmeiség gondolkodói alapminták formájában olyannyira átszövi az európai látásmódot, hogy attól képtelenek vagyunk szabadulni, és legkevésbé akkor tudunk tőle megválni, amikor mindenáron meg szeretnénk válni tőle. Olyan ez mint a fóbia irracionális félelme, minél inkább el szeretnénk nyomni, annál élénkebben tör a felszínre. A történet különlegessége, hogy e hatalmas elvilágiasító társadalmi program prédikátorainak az intoleráns célkitűzése az egypólusú, vallásnélküli nyugati társadalom megteremtéséről – ezért is illethetők a prédikátor névvel – kifejezetten a keresztény vallási gondolkodás alapmintájából származó elhatározás. A bölcselet alapjaira ráépülő ókori görög civilizációs látásmód toleránsan viszonyult az idegen eszmék iránt: vagy megtűrte, vagy beolvasztotta azokat magába. A kereszténységre volt jellemző az a (többi vallással szembeni) intolerancia és szellemi elhatárolódás, amit most a fölvilágosodás prófétái kezdtek el képviselni, nem meglepő módon épp az egyetlen helyes hitről szóló intoleráns szellemi beállítódás európai szülőatyjával, a kereszténységgel szemben.

A fejlődés- és haladáseszmény kialakulásakor is valami hasonló ment végbe: a tudattalanul lezajló kiforgatói eszmei hadművelet keretében a külső technológiai és tudományos előrehaladás tapasztalatát összevegyítették a keresztény üdvtörténelem eszkatológikus látásmódjával. A gondolkodási mintáknak ezzel az összemosásával kapott a külső fejlődés végső, utópikus célt, a boldog jövő képzetét, ahova a külső fejlődésnek, előrehaladásnak  majd el kell juttatnia az emberiséget. (A keresztény eszkatológia isten országának vagy mennyek országának nevezi a boldog végkifejletnek, az üdvözülésnek ezt a csak belső, lelki fejlődéssel és előrehaladással elérhető öröklétét.)

A fejlődés- és haladáseszmény szerint az emberi civilizáció folyamatosan halad előre a maga beláthatatlan, utópisztikus végcélja felé. Ugyanezt a modellt a társadalom minden szegmensére, magára az emberre is alkalmazni lehetett. Darwinnak a maga idejében nagy vihart kavaró evolúciós elmélete ennek a gondolkodási mintának a fajokra való átültetése volt. A 19. században már megjelentek a fejlődés- és haladáseszménytől megihletett filozófiák is. Hegel, Comte, Marx bölcselete elképzelhetetlen és értelmezhetetlen volna e nélkül a megihletettség nélkül. Ezek szerint az ideológiagyártó gondolkodók szerint a világtörténelemnek és az embernek egyaránt végig kell járnia a maga külső, világi útját a kezdettől a célzatos végig, amely a forradalmi ügyhöz csatlakozóknak a keresztény üdvözülés mintájára a boldog végkifejletet, az utópikus cél megvalósulását, a forradalmi céllal szembeszegülők számára pedig a keresztény elkárhozás mintájára a végső pusztulást fogja jelenteni. A comte-i és a marxi filozófia közös jellemvonása, hogy a beláthatatlan jövőbe helyezték a történelem végkifejletét, emiatt utópisztikus filozófiának nevezhetők. Hegel bölcselete, aki a jelenben – egyénileg valószínűleg önmagában, világtörténelmi szempontból pedig a korabeli porosz államban – látta a végpontot, csak komoly fenntartásokkal nevezhető annak. (Akárcsak a 20 század végén jelentkező nyugati ideológus, a hegeli tanoktól megihletett Francis Fukuyama is a történelem végéről szóló bölcselkedésével.) Valószínűleg épp emiatt veszítette el Hegel nagyon gyorsan a mozgósító erejét: a jelenben megvalósuló boldog végkifejletről szóló filozófiai tanítás ugyanis a jelen valóságának a tükrében a legtöbbeknek kiábrándító lehetett, azaz csak addig lehetett benne hinni, amíg szépnek volt érzékelhető a jelen. A pozitivizmus és a marxizmus utópikus ígéretét megmentette a gyors kiábrándulástól az, hogy a boldog végkifejletet a jövőbe helyezték mint megvalósítandó célt, az aktuális forradalmi helyzetről így ugyanis mindenkor kijelenthető volt, hogy a jelenlegi csalódásra okot adó társadalmi állapotok csupán átmeneti nehézségek, az ellenforradalmárok aknamunkája által előállt apró kisiklások a forradalom nagy ügyének a végrehajtásában, amit a jövőben orvosolni fognak. Ez a veszélyes látásmód a forradalmat törvényszerűen a terror felé vezeti, hiszen a téves alapállásból levezetett következtetés szerint a forradalom hiányosságait csak még erőteljesebb forradalommal lehet kiküszöbölni, a még erőteljesebb forradalom pedig a gyakorlatban az előbbinél is nagyobb forradalmi erőszakot jelent.

A pozitivizmus és a marxizmus utópisztikus filozófiái a 19. és a 20. században meghatározó szellemi mozgatóerőkké lettek. Ez a tény a fölvilágosodás korából eredeztethető, egypólusúságra törekvő, vallásellenes világfelfogással magyarázható. Azért válhattak domináns világértelmezési módokká, mert utópisztikusak voltak. Ezen vonásuk az egypólusúságra kényszerített, eredendően kétpólusú gondolkodásai mintát követő nyugati ember számára valláspótlékként hatottak. Azt adták neki vissza akaratlanul a végpont idealizált ígéretében, amit elvenni szándékoztak tőle: az üdvözülés hitét kiforgatott világi értelmezésben, azaz a vallási töltetű reményt és hitet az élet és a történelem értelmében, amit azonban nem belső lelki fejlődéssel, hanem világi célok megvalósításával lehet elérni.

A marxizmus a bolsevista totalitarizmus vezéreszméje lett, míg a pozitivizmus, szándékán kívül, a tudomány közvetítésével a fogyasztói társadalom ideológiai támaszává vált azzal a nézetével, hogy a kézzelfoghatón túliról semmit sem tudhatunk, ezért figyelmünket a megfogható, az anyagi felé kell fordítanunk. Természetesen ez a pozitivizmus filozófiai üzenetének naiv, elferdített értelmezése, az empirikus tudomány domináns diszciplínává válása és főként az emberek életét megkönnyítő technológiai előrehaladás révén a fogyasztói társadalmat mégis e naiv, elferdített pozitivizmus hatja át. Ez azért különösen veszélyes, mert e felfogás mentén a fejlődés- és haladáseszmény szükségképpen materializálódik és növekedéseszménnyé alakul át.

A növekedéseszmény célja mind nagyobb mértékben kiaknázni a Föld természeti kincseit. Egyéni szinten a fogyasztás növelésére ösztönzi az embert. A növekedéseszmény utópiája abban a naiv hitben jut kifejezésre, hogy a bővülésnek nem lehetnek határai, az emberi fogyasztás vég nélkül megsokszorozható. Ha a Föld energiakincsei és biológiai tartalékai kimerülnek, akkor az ember azokat majd más, hatékonyabb energiaforrásokkal helyettesíti. Eközben a kipusztuló élőlények helyett neki szolgáló robotokkal népesíti be a bolygót, mint egyfajta hasznos háziállat-pótlékokkal. A transzhumanizmus útjára lépve az életét meghosszabbítandó és megkönnyítendő testébe is fokozatosan beépíti majd a robotika és az informatika legújabb vívmányait. Eközben a rohamos technológiai fejlődésnek köszönhetően az univerzum gyarmatosítójaként kilép a Földön kívüli térbe és mint világűri ragadozó az űr végtelenében szimatolva vadássza le potenciális zsákmányát, a többi bolygó ásványkincseit, és ha valami haszna származik belőle, a lehetségesen ott talált élőlényeket is. Ez a mérhetetlen erőszakosságát nem is tudatosító emberállati utópia köszön ránk a sci-fi filmekből.

A fogyasztói társadalom növekedéseszményének a valós terméke, mérgezően romlott gyümölcse a jelek szerint azonban nem ennek az utópiának a megvalósulása lesz, hanem az, amit már most is át kell élnünk ezen a lakóhelyünkül kapott gyönyörű bolygón, saját életterünk ellehetetlenülését a kipusztuló fajokkal, a fölborult geológiai egyensúllyal és az anyagelvűségbe zárult ember mindinkább való elembertelenedésével.