Részben a high-tech cégek kitartó marketingjének köszönhetően, részben más üzleti lobbik miatt sokan úgy vélik, hogy ha gyerekünk táblagépen tanul az iskolában, fejlesztő tréningekre jár, vagy éppen a nyári szünet minden napját valamilyen, a kreativitását kibontakoztató táborban tölti, akkor minden bizonnyal okos és képzett felnőtt lesz belőle. Az okoseszközök okossá tesznek – így summázhatjuk napjaink gyereknevelési trendjét. A valóság azonban azt mutatja, hogy az Y generáció – amelynek tagjait folyamatosan „fejlesztik" és az ezredfordulóra váltak fiatal felnőttekké, így a számítástechnika csodáival már gyerekként találkozhattak – az élet számos területén rosszabbul teljesít, mint elődei. Erre a jelenségre hívja fel a figyelmünket minap megjelent írásában az ismert konzervatív író, Ben Shapiro. Írását, amely a liberálisok egyik zászlóshajójának számító Newsweek hasábjain jelent meg, egy brit alapítvány friss kutatása inspirálta. A Health Foundation vizsgálatának fő megállapítása, hogy az Y generáció tagjai – angol nevükön „millennials", magyarul az ezredfordulósok – jellemzően rosszabb egészségügyi állapotban vannak, mint a szüleik.
A kutatóintézet négy alapvető problémával magyarázza az ezredfordulósok rosszabb teljesítményét. Először is, a kutatás megállapítja, hogy az Y generáció tagjai nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, illetve azzal az akadémiai vagy technikai képzettséggel, amely a preferált karrierjükhöz szükséges lenne. Másodszor rendkívül problémás a személyes kapcsolatok tere. Az ezredfordulósok többségének nincs hozzáférése olyan közösséghez vagy mentorhoz, ami, aki ellátná őket a felnőtt világban történő boldoguláshoz szükséges tanácsokkal és iránymutatással. Harmadszor, a kutatásból kiderül, hogy az Y generáció nem részesül megfelelő pénzügyi támogatásban, amely magában foglalná a szülőktől származó közvetlen pénzügyi segítségnyújtást, illetve az ingyenes lakhatást a szülői házban. (Kiteszik őket az utcára? RS). Hasonló hiányosságok fedezhetők fel a mindennapi családi támogatásban, mint például a (nagy)szülők segítségnyújtása a gyermekgondozásban. A kutatás által azonosított negyedik terület az érzelmi támogatás hiánya. Az ezredfordulósok egyik legfőbb problémája, hogy nincs olyan társ az életükben, akivel igazán nyitottan és őszintén beszélhetnének, aki támogatná őket az életcéljaikban.
A brit alapítvány a problémák megoldása érdekében többek között a felsőoktatás költségeinek csökkentését, illetve megfizethető lakhatást szorgalmaz, vagyis állami beavatkozást sürget. A brit alapítvány kutatására reflektálva Shapiro megjegyzi, hogy az Egyesült Államokban már kipróbálták ezeket az intézkedéseket, de a problémák ahelyett, hogy megoldódtak volna, csak súlyosbodtak. Az amerikai lakáshiány mögött például éppen a szigorú lakásépítési szabályozások álltak, a felsőoktatási állami támogatások pedig csak tovább súlyosbították a diákhitelválságot. (Lakáshiány? Persze, ha minden szingli 120 m2-t akar! RS). Az Y generáció – és mindez hatványozottan igaz a Z generációra – problémái ugyanis nem szakpolitikai vagy közgazdasági, újraelosztási kérdések, ennél mélyebben kell keresnünk az eredetüket. A kutatás által feltárt problémák valójában napjaink társadalmában és kultúrájában gyökereznek. Miközben az emberiség történetének leggazdagabb, legprosperálóbb és legszabadabb időszakában élünk, gyerekeink helyzete sok szempontból rosszabb, mint a korábbi generációké. Valójában nem is az Y vagy a Z generáció teljesít rosszabbul, hanem a családok.
A nyugati világban szemtanúi lehetünk annak, ahogy a hagyományos családmodell és tradicionális közösségek egyre inkább felpuhulnak, meggyengítve a társadalom szövetét, miközben kultúránkban az érdem és az erőfeszítés fontosságának hangsúlyozását felváltotta az „anything goes", a minden belefér szemlélete, ami természetszerűleg az egyéni teljesítmény visszaeséséhez vezet. Ahogy Shapiro megállapítja: mindent, ami hiányzik az Y generáció boldogulásához, azt korábban egytől egyig a család és az egyház biztosította a fiatalok számára. (Már bocs, az egyház hogyan? Malaszttal? RS). Ezek a több ezer éves tapasztalattal bíró intézmények ugyan nem tökéletesek, de az biztos, hogy több bölcsesség sűrűsödött bennük, mint folyton változó, újonnan kitalált gyereknevelési trendekben.
Éppen a hagyományos családmodell felszámolására tett – többé-kevésbé sikeres – kísérletek vezettek oda, hogy a fiatalok nem kapják meg az életvezetésükhöz szükséges iránymutatást, és nem részesülnek megfelelő mértékű érzelmi vagy éppen pénzügyi támogatásban. A képlet egyszerű: a liberális ideológia családellenessége bő három évtized alatt felbomlasztotta azokat a közösségeket, amelyek állandó, stabil támaszt jelentettek a fiatalok számára. (Ki akarja itt fölszámolni a családot? A liberális ideológia fekete ördöge? Én is sajnálom a családot. Zárjuk be a gyereket a fáskamrába? Ő is erre a szabadságra szavaz! Túlságosan el vagyunk eresztve, de a visszaút sem megoldás. Tegyünk arról, hogy a gyerek jól érezze magát a családban! RS)
Ha jobban belegondolunk, jellemzően így állunk a helyzethez itthon, Magyarországon is. Gyerekeink nevelése kapcsán mindig az oktatási rendszer problémáiról beszélünk, a fiatalok gyenge teljesítményéért az elavult tananyagot és az ósdi oktatási módszereket hibáztatjuk.
Apaként jómagam is nap mint nap tapasztalom, hogy a szülők késhegyig menő vitákat folytatnak arról, hogyan kellene megreformálnunk az oktatási rendszerünket, hogy az iskolák valóban azt nyújtsák, amire gyerekeinknek szükségük lenne.
Bármit is találunk ki az elsődleges közösségek helyettesítésére – okoseszközökön elérhető virtuális közösségeket, alternatív életformákat, fejlesztő játékokat –, valójában nem teszünk mást, mint kísérletezünk a gyerekeinkkel. Manapság a különböző gyereknevelési elméletek úgy váltogatják egymást, mint a fogyókúradivatok. A különbség csak az, hogy a gyerekeink életével játszunk, nem a sajátunkkal.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne kellene újra és újra átgondolnunk az oktatási rendszerünket, és kiküszöbölnünk a hibáit. De a megoldást hiába várjuk kormányprogramoktól és kormányzati intézkedésektől. A társas kapcsolatokban fellépő hiányosságokat nem lehet állami beavatkozással orvosolni. Miközben az oktatási rendszer reformján vitatkozunk, megfeledkezünk arról, hogy a gyerekeink fejlődésében a család játssza a legfontosabb szerepet.
Nézzünk magunkba: a gyereknevelésben a legfőbb feladatunk és a legnagyobb felelősségünk nekünk, szülőknek van. Ezt a munkát nem lehet kiszervezni se az államnak, se az iskolának, se a táblagépnek. (2018).
Lánczi Tamás vezető elemző, a Századvég Politikai Elemzések Központjának igazgatója, a Figyelő főszerkesztőjének írása az Origónak.
KOMMENT
Kedves Tamás! Mindent rákennél a liberális demokráciára, amely szétszedi a családokat, a kapcsolatokat? Te sem gondolod komolyan! Süt belőled a rendpártiság, a porosz ostor! Nekem sem tetszik a „minden belefér”. Ketten külön, két hűtőszekrény – de ez nem szándékosság,
hanem „laterális kár”. Tudsz jobbat? (Az én „ökoszocializmusomra” is befognád az orrod!). Nincs „okostelefonom”, én az eszemet használom (amíg van!). Egyébként: Dein Wort im Gottes Ohr! Vagyis szavad isten fülében. Ha van isten és ha van füle. RS
.jpg)
