Wilhelm Schmid (70), berlini filozófus, könyvei 1,5 M példányban jelentek meg, legfrissebb a »Schau-keln. Die kleine Kunst der Lebensfreude«, (A hintázás, mint az életöröm kis művészete).
Sp: S. úr, mögöttünk egy háborús és válság-év. Sokan kimerültek. Alig merjük megkérdezni, maradt még valami, amibe reménykedhetünk?
S: Már Kant is kérdezte, miben szabad reménykednem? Ám ma ezt ki kell egészítenünk: Miben ne reménykedjünk inkább? Vak remény csalódáshoz, elkeseredettséghez vezet. Úgy a magánéletben, amikor abban reménykedünk, hogy partnerünk mégis pozitívan megváltozik; ahogy a
politika is.
Sp: Őszintén szólva azt reméltük, Öntől több bizakodást kapunk!
S: Aki vakon reménykedik, könnyen prédája lehet annak, aki a reménnyel semmit sem tud mit kezdeni. E világ erőszak-emberei arra számítanak, hogy sok a jószándékú ember, aki a békében reménykedik – és ezzel az erőszakosokat engedi érvényesülni.
Sp: Tehát a szenvtelenségre semmi okunk?
S: Legalábbis politikailag nem. A legnagyobb probléma a klímaválság, az nem lesz vidám. Már megtapasztalhattuk, hogy a nyári kánikulák mekkora bajt okoznak. És még melegebb lesz, délen egész országok válnak lakhatatlanná. Hová menekül az a rengeteg ember? Ehhez jönnek a háborúk, Ukrajnában és a Közelkeleten. A jobbos populisták is egyre sikeresebbek.
Sp: Pedig Ön választotta az életművészetet témájául.
S: Ha kitekintek a világba, de ha csak országunkat nézem, rosszul leszek. Nem, nem vagyok higgadt. Soha nem is akartam az lenni. Az élet olyan, mint egy hintázás: egyszer fönt, egyszer lent. Vannak szakaszok, amikor a higgadtság a helyénvaló. Most nem.
Sp: A sok szörnyűség mellett ne is örüljünk az életnek?
S: Ó, akkor félreértett! Mikor ne örüljünk, ha nem most? Akkor honnan vegyek erőt szembe nézni a problémákkal? Ehhez örömteli pillanatok, kapcsolatok kellenek. Az élet komolysága ellen a legjobb ellenszer az öröm. Ám tévedünk, ha úgy hisszük, az élet csupa örömet hoz. Minden
föl-le hintázik, az öröm is. Hol van, hol nincs. A politikai érdeklődésemmel is így kell lennie. Néha küzdök a világ problémáival, néha kipihenem magam tőlük.
Sp: Sokan az utóbbit akarják: begubóznak, nem figyelik a híreket. „ a „new avoidance”.
S: Némelyek torkig vannak és belefáradnak a változtatásba. Megértem őket, de most mi épp minden megváltoztatásának a kezdetén vagyunk.
Sp: Ön változtatott média-fogyasztásán?
S: Én egy mediajunkie vagyok! Mindent akarok tudni, részletesen.
Sp: És ez jó érzéssel tölti el?
S: Nem akarok olyan életet, amely elsunnyog a realitás mellett. És ez mindig földob! Épp most kovácsolódik a világ következő 100 éve, jóban-rosszban! Ebben részt akarok venni! (Ha ugyan lesz még 10-20 jó évünk! Vagy rossz? RS).
Sp: Úgy tűnik, a jövőnk is válságban van. Aki ma még hisz a jövőben, az álmodik.
S: A remény életfontosságú az embernek - ahogy a hit, a szeretet, a vágy, a fantázia. Ezek mind ontologikus nyitók. Ezek ösztönzik az embereket az alternatívákra. A remény lehetőségeket hoz. Csak a vak hit a téves út. Aki remél, mozgásba lendül. Vagy épp hátra dől és kivár, mert amit remél, annak nem muszáj föltétlen holnap eljönnie. Ám a sóvárgás nem várakozik szívesen. Aki egy ember után vágyakozik, az fölugrik a legelső vonatra.
Sp: És aki békére vágyakozik?
S: Az most nem megy béketüntetésekre, hanem fegyvert ad a megtámadottnak. Csak ezen a nyelven értenek az erőszakosak, súghatsz nekik bármennyi szépet a békéről. Az FfF balos antiszemitizmusba csapott át, pedig nagy remény volt bennük: végre egy pragmatikus
mozgalom! Pár év alatt azonban ideológiává vált, még pedig radikálissá – Thunbergtől függetlenül. Ez sokakat elriaszt. A klímamozgalom ellen nő az ellenségesség, mert a fiatalok leragasztják magukat az utakra. Az ellenkezőjét érik el, rájuk figyelnek, míg a fosszilis kartell folytatja.
Sp: Egyesek hírbojkottálók lesznek, mások hírzabálók, megint mások heves aktivisták.
S: Szükségünk van higgadtság-szigetekre. Ám onnan mindig vissza kell térnünk a harcmezőkre. Ápoljuk kedvenc jó szokásainkat! Ha a változások elárasztanak, itt felüdülhetünk. Nem őrlik föl
energiáinkat, azok megmaradnak a sürgős teendőkre.
Sp: Ez banálisnak hangzik és a szokásoknak rossz a hírük. Lebénítanak és unalmasak.
S: A modern éra isteníti a változásokat, ez az alapítás ideája. A XVIII-XIX. században erre sok jó ok volt, mára azonban az embereket kifárasztották.
Sp: Mért nő a sóvárgás a visszahúzódás és a csend felé?
S: Mért olyan sikeresek a boldogságkönyvek? Mert az emberek már nem értik a világot. A problémák a fejükre nőnek és ők visszahúzódnak a magánéletbe.
Sp: A boldogságkönyvek krízisjelenség?
S: A problémák kulminálnak és velük a boldogsághisztéria is. Mintha az életben a boldogság lenne a legfontosabb!
Sp: Ön is írt egy b.könyvet!
S: Igen, de sajnos sokan csak a címét ismerik. Az alcím elolvasása már árasztó. »Glück. Alles, was Sie darüber wissen müssen, und warum es nicht das Wichtigste im Leben ist« (Boldogság. Minden, amit erről tudnia kell és hogy miért nem ez a legfontosabb az életben.) Első az
értelmes élet. Aki csak a b. után kajtat, viszonyát az első válságos pillanatban fölmondja. Csak tartós kapcsolatnak van értelem.
Sp: Létezik értelmes, de b. nélküli élet?
S: Sokan úgy hiszik, minden negatívumot ki kell irtani. Ez illúzió, amely végül is boldogtalanságba visz. Életválságban csak az értelem segít. Ez pedig a hű, megbízható kapcsolatban leledzik. Sajnos, sokan a szabadság téves fölfogásának foglyai. Számukra a szabadság szabadulás a vallástól, a hagyományoktól, a konvencióktól. Ez fontos ugyan, de ez csak a szabadság első lépcsőfoka. Hiányzik a második, magunk újboli lekötelezése. Föl kell oldódnunk egymásban, egymásért
kell lennünk.
Sp: Ám ekkor mulasztunk el egy sor lehetőséget önmagunk megvalósítására.
S? Igen, de épp ez kell. Ez paradox, de a félelemtől való megszabadulás: „Leg dich fest, lass dich ein!” (Kötelezd el magad, merülj el!). FOMO helyett JOMO. „Joy of missing out és nem: Fear of
missing out.” Ez persze félre mehet, de hát az életben minden félre mehet. Ki mondta, hogy az életnek mindig sikerülnie kell? (Ez banális és cinikus is. Törekednünk a jó életre és ha reziliensek vagyunk, legyőzzük a krízist. RS). Az ember gondoskodjék idejekorán a jó viszonyairól. Ez tőlünk is függ. Jó barát vagyok? Lesznek jó barátaim. Jó apa vagyok? Gyerekeim is jók lesznek. Ez az életművészet.
Sp: Ön önfelelősséget prédikál. De nem vezet ez egy apolitikus individualizmushoz?
S: Nálam nem. A többieket nem ítélhetem meg.
Sp: Ön a boldogtalan egománoknak ajánlja könyveit.
S: Sokan az életművészetet egoista rendezvénynek tekintik. Ez tévedés, ilyet sosem gondoltam. Az életművészet épp ellenkezője az egoizmusnak.
Sp: Aki önmagáról sokat gondoskodik, elfeledi a többieket.
S: Csak az kap viszonzást, aki másokról is gondoskodik. Erre akkor vagyok képes, ha jó karban tartom magam. Aki csak a többiekről gondoskodik, előbb-utóbb összeomlik. Ez az ápolók nagy dilemmája, megtalálni az egészséges egyensúlyt. Csakis magamnál kezdhetek. Felelősséget vállalok magamért, hogy a többiekért is felelősséget vállalhassak.
Sp: Úgy tűnik, egyre kevesebben élhetnek terapeuta és coach nélkül.
S: Nyilván másképp nem megy. Egyre nő a tanácstalanság. Évszázadokig a vallás, a tradíció, a konvenció segített az útkeresésben. Ma ez a három már nem számít. „Ezt Isten mondta? Akkor nem kell. A nagyapám? Ugyan! Mindenki így jár el? Akkor én biztos nem. Inkább megyek egy
terapeutához vagy egy coach-hoz.” Reméljük, ott kapnak segítséget.
Sp: Ön évekig dolgozott egy kórházban, mint filozófus lelkész.
S: Az orvosok meghívását először viccnek hittem. Az emberek érzéseiben nem ismerem ki magam. De gondolataikban nagyon is! Óriási volt az érdeklődés! Rákérdeztem, mért szeretnek? A válasz: nem vájkálok a gyerekkorukban, nem osztogatok jó tanácsokat, csak beszélgetek velük.
Serkentem gondolataikat. Már Szókratész is filozófiai módszerét egy bábaasszonyéhoz hasonlította: segít megszülni a gondolatokat. Jómagam sem tettem mást a kórházban.
Sp: Ön ablakot nyitott a reményre, a fantáziára?
S: Mindig is ez volt a szándékom. Ma egy bölcseleti életművészet nem lehet normatív, nem mondhatjuk meg az embereknek, hogyan éljenek – csupán opciókra hívom föl a figyelmüket. Nem mondtam meg, hogyan kezeljék betegségüket, csak ideákra vezettem rá őket, ahogyan
eljárhatnának.
Sp: Egyik alcíme: „Higgadtság. Mit nyerünk, ha öregszünk.” Válhat egy idősödő társadalom higgadtabbá?
S: Sok nyugtalan 70+-szossal találkozom, „Wutbürger”-ekkel. Úgy érzik, esélyeket szalasztottak el és ezért nem önmagukat, hanem a rendszert okolják. Komolyan hiszik, hogy joguk van a boldogsághoz és ezt az állam kötelessége nekik megadni. Ez őrült hozzáállás, de ismételten
beleütközöm. Nem csoda, hogy állandóan dühöngnek. Kifutnak az időből és ezért az értelmiségieket, a fiatalokat, a migránsokat vádolják.
Sp: Akik boldogságuk vetélytársai.
S: A szélsőséges politikához csapódáshoz több magyarázat van. Ám amíg a fejekben az rögzül, hogy az élet célja a boldogság, ilyen dühpolgárok mindig lesznek.
Sp: A célpontok gyakran a változások jelképei: a gender, a teherkerékpár. A szociológus Steffen Mau ezt triggerpontoknak nevezi.
S: Úgy érzik, ez már nem az ő világuk és ebben igazuk is van. Az én világom a Beatles-kor volt. Ám én nem akarom a mulandó élet fölötti fájdalmam senkin sem megbosszulni.
Sp: Lehet ezt életművészetnek nevezni?
S: Igen. Ez nem minden probléma nélküli és kellő fáradozással jár. Mint minden művészetnél.
Sp: És Ön ért ehhez a művészethez?
S: Soha senki nem érhet a tanulás végére. Persze, jó néhány alapvető dolgot tudni. Ezekhez tartozik: az élet mindig a viszonyok élete. Aki erről nem akar hallani, zátonyra fut. Az életben egyedül nem lehet boldogulni.
Sp: És hogyan juthatok jó viszonyokhoz?
S: Hát igen először bele kell ugrania. Utána még mindig dolgozhat rajtuk.
DER SPIEGEL, 30. 12. 2023
.jpg)
