A kétpólusú civilizáció

(A nyugatközpontú történelemírással vitatkozva itt hozzátehetjük, hogy a muzulmán hódítókkal a döntő ütközetet a megszülető Európa Konstantinápoly falainál vívta. Kísértetiesen emlékeztet ez a ferde tükrű szemlélet a II világháború megítélésére is, amelyben a döntő csaták Sztálingrádnál és Kurszknál zajlottak, nem Normandiában a D-napon, bár Nyugat-Európa sorsára nézve kétségtelenül a normandiai partraszállás volt a döntő fontosságú. A 8. században Poitiers is az volt az akkori Nyugat-Európának, Karoling házat naggyá tevő frank majordomus, Martell Károly felemelkedése számára minden kétséget kizárólag.) Ezzel a két sorshatározó haditettel zárult az új civilizáció kialakulásának az első szakasza.

A szélek ezután már biztosítottak voltak, de a kontinens idegen, barbár népek uralta belső területeit még csak ezután kellett meghódítani. Ez egyedülálló kultúrtörténeti sajátosság, a többi civilizáció egy viszonylag pontosan körülhatárolható középpontból kiindulva fejlődött ki: a kínai kultúrkör kiindulópontja a Sárga folyó, az indiaié a Gangesz völgye, az iszlám civilizációé Arábia, az inkáé a Titicaca tó környéke. Két példát hozhatunk föl mindössze, ami párhuzamba állítható Európa kialakulásának a történetével. Az egyik a római civilizáció, ami két központból kiindulva egységesült a római hódítás eredményeként: Itáliából és az ókori görög anyaföldről, Hellászból kiindulva. Ennek a kétarcú civilizációnak a katonai, kormányzati központja Itáliában, azon belül is Róma városában volt, míg szellemi géniusza a görögök földjén lakozott. A másik példát – egységes birodalommá a perzsák által tett – ókori közel-keleti civilizáció szolgáltatja, amely két hatalmi központból, Mezopotámiából és a Nílus-völgyéből kiindulva vált idővel összefüggő szellemi, gazdasági egységgé a korabeli zsidók és a szírek földjén keresztül érintkezve egymással. (Egyes – hozzá kell tenni nem a fősodorba tartozó, tehát hivatalosan el nem ismert – kutatók szerint egy harmadik példát is fölhozhatunk: eszerint a vélekedés szerint a mai Mandzsúriától a mai lengyel síkságig terjedő hatalmas terület szkíta eredetű lovasnépi kultúrájának is két pólusa volt a széleken: az egyik a Kárpát-medencében, a másik pedig a Tarim-medencében.)

Nem lehet véletlen, hogy a Kr. u-i 1. évezred második felében kialakuló új európai civilizáció két kétpólusú szellemi, gazdasági és hatalmi egység örökségére építkezve alakította ki a maga, sajátos kétarcú identitását. Állameszményét és bölcseletét, tudományát a görög-római civilizáció fölhalmozott szellemi kincsének válságos időket átvészelt maradékára alapozta, vallását a közel-keleti civilizáció szívében, a zsidók földjén megszületett, de a rómaiak gondolkodásmódjához igazított hitre, ami a kereszthalált halt názáreti csodatévő prófétában, Jézusban, a Krisztust, azaz a Messiást ismerte föl.

A délkeleti és a délnyugati határok biztosítása után a középső területek birtokbavétele és civilizálása vált a legfontosabb feladattá. Terjeszkedésre más irányba nem is lett volna lehetőség, hiszen az iszlám áthatolhatatlan falként állta útját a déli irányú előrehaladásnak. A közép szélekről indult birtokbavételének két módszere volt: az államhatalom katonai terjeszkedése és az egyház vallási térhódítása, közismertebb nevén a térítés. Az egyik föltételezte a másikat: a katonai hódítás (általában erőszakos) térítéssel folytatódott, az adott ország lakosságának a kereszténnyé tétele pedig nemcsak a katolikus vagy az ortodox egyházba való betagozódást jelentette, hanem egyúttal azt is, hogy a német-római császár tekintélyi uralma alá rendelt nyugati, vagy a bizánci császár kormányozta bizánci nemzetközösség tagjává vált az új keresztény királyság. Ezt világosan láthatjuk Szent István példájából: a magyar egyházszervezet kiépítését indítványozó és a népet megkeresztelkedésre fölszólító uralkodói parancsa a nyugati nemzetközösség elismert tagjává tette a magyar királyságot.

A közép birtokbavételének a második szakasza 8-9. század fordulóján zajlott le. Nyugaton a fegyverek játszották a főszerepet, a frank nagyhatalom leigázza a Rómát fenyegető, észak-itáliai, ariánus hitű longobárdokat, északabbra pedig a pogány bajorok és a szászok földjét, akikre ezután rákényszerítik a katolikus keresztény hitet. Keleten, egy kis késéssel – a képrombolás zűrzavarából föleszmélve – Bizánc térítőket küld a szlávok megkeresztelésére, és hatalmi fenyegetéssel eléri, hogy a bolgár uralkodó a római pápa helyett a konstantinápolyi pátriárka egyházfőségét ismerje el.

Európa szélekről indult birtokbavételének a harmadik, záró szakasza a 10-11. század fordulóján megy végbe. Szent István vezetése alatt a magyarok ekkor veszik föl a nyugati kereszténységet, ugyanazt teszik Mieszko fejedelem alatt a lengyelek is. A bizánci egyház is jelentősen kiterjeszti fennhatóságát ebben az időszakban, miután a keleti rítus szerint megkeresztelkedő Vlagyimir fejedelem a Kijevi Ruszt az ortodox hit északi bástyájává teszi. A későbbiekben az oroszok földjének a hatalmi központja keletebbre, előbb Vlagyimirba, majd a mongol hódítás után Moszkvába vándorol át.

Civilizációs betagozódásával Európa középső része, aminek nyugati felét ma Kelet-Közép-Európa névvel illetjük, sohasem válhatott a kultúrkör központjává. Európa szellemi kétarcúságának élő jeleként ez a térség már ezer éve a sajátos, kétpólusú és kétarcú civilizáció Kelet és Nyugat közötti ütközőövezetének számít. Már akkor is így volt ez, amikor még nem létezett a mai, Európának nevezet kulturális-szellemi egység. Ez a helyzet legalább már kétezer ötszáz éve.

Európa 800 körül, még a középső részek birtokbavétele előtt