A civilizációcsere meghatározó alakjai

(Ezzel a civilizációcserével egy időben az ókori társadalmi struktúrák is átadják a helyüket a középkori társadalmi berendezkedésnek, ez az időszak tehát egyúttal korszakváltás is.) Ha mégis egy szorosabb időkeretet szeretnénk kijelölni erre a nagyszabású átmenetre, akkor Európa és a középkor megszületése időpontjaként a VI-VII. század fordulóját jelölhetnénk ki.

A korszakváltás és a civilizációcsere magától éretetődően az egész társadalmat átalakítja és megmozgatja annak a legkisebb elemeitől a legnagyobbakig, éppen ezért minden és mindenki részese, akkor is, ha a régihez ragaszkodva megpróbál ellenállni az elkerülhetetlennek, a változásnak, és akkor is, ha az idő szavát meghallva tevékeny szerepet vállal az átmenetben és az átmentésben.

A korszakváltásnál és a civilizációcserénél kulcsfontosságú az új létrejötte szempontjából, hogy mit sikerül átmenteni a régiből. Európa esetében elmondható, hogy a római-görög civilizációból átmentett szellemi letétemény képezi a létrejövő európai civilizáció alapját, amely a keresztény vallásra, a görög filozófiára és kultúrára, valamint a római jogra és államszervezési tudományra épül.

Annak a hatalmas változásnak, amely a VI-VII. század fordulóján átvezette az ókort a középkorba és a Római Birodalmat Európába, nem lehetett egyetlen ember a véghezvivője. Ennek ellenére mégis meg kell említeni két hatalmas személyiséget, akik kulcsszerepet játszottak az átmenetben és az átmentésben: az egyik Nagy Szent Gergely pápa (540?-604), a másik Hérakleiosz bizánci császár (574-641).

AZ UTOLSÓ RÓMAI ÉS AZ ELSŐ KÖZÉPKORI PÁPA

Nagy Szent Gergely pápa volt az a római püspök, aki a nyugati pátriárkátusnak, Rómának visszaszerezte a tekintélyét az egykori Római Birodalom nyugati területein, annak ellenére, hogy a longobárd hódítás miatt egy végveszélyben lévő pápai trónra ülhetett fel 590-ben. Az első szerzetes pápa nemcsak vallási tekintetben volt rátermett a feladatra, hanem arisztokrata család sarjaként a világi ügyintézésben és a diplomáciában is kitűnt. Ezen erényeinek köszönhetően sikerült rendbe tennie és fölvirágoztatnia a pápai birtokokat, és ennek köszönhetően újból áramolhatott a gazdagság Rómába. (E birtokok képezték az alapját a később kialakult pápai államnak.) Ennek és határozott politikának az eredményeképp sikerült Róma püspökének a világi ügyek intézésében is tekintélyt kivívnia kora keresztény világában, s ez sorsdöntő jelentőségű volt, hiszen a középkor erőszakos közegében e nélkül a világi területén is megmutatkozó vallási tekintély nélkül az egyházi hatalom nem őrizhette volna meg a (viszonylagos) függetlenségét az állami hatalommal szemben, márpedig az európai civilizációnak, különösen annak a nyugati felén alapvető ismertetőjegy a szétválasztottság az egyházi és az állami, a szent és a világi között.

A szakrális és a profán ezen „egybetartozó kettészakítottságának” a biztosítékát Nagy Szent Gergely pápa rakta le a VI-VII század fordulóján. Már emiatt is jogosan nevezik őt „az utolsó római és az első középkori pápának”.

Nagy Szent Gergely egyháztanítóként és egyházvezetőként is jelentős személyiség volt, aki szerzetesi szigorral irányította egyházát, harcolt a kléruson belüli erkölcsi züllés ellen és sokat tett középkori nyugati szerzetesség, a bencés rend elterjedésért. Liturgiai reformja is máig ható hatással bírt, ennek ellenére legfontosabb vívmányának mégis az tekinthető, hogy visszaszerezte tekintélyét Rómának. Ezzel Róma városa – már nem mint világi, hanem mint világi hatalommal is bíró vallási hatalom – az elkövetkező ezer évben is meghatározó központja maradhatott a létrejövő európai civilizáció nyugati felének, amely a barbár népek betörése folytán, Bizánccal ellentétben központi világi hatalom nélkül maradt.

Ebben az időszakban történik a germán hódítókkal részben ariánussá váló Európa visszahódítása a katolikus hitnek, amiben döntő jelentőségű volt a frank Klodvig megtérésének is az V. század végén. Száz évvel később Hispániát uraló nyugati gótok, legvégül, a VII. században az Észak-Itáliát meghódító longobárdok térnek vissza „az igaz egyház kebelére”. A térítéseknek szintén döntő jelentősége volt, ebben a Rómához hű katolikus klerikusok és szerzetesek mellett fontos szerep jutott az ír térítőknek is. Az angolszász missziót maga Nagy Szent Gergely indította el. A térítések révén – az iszlám által birtokba vett észak-afrikai részek kivételével –az új civilizáció V. század derekától a VIII. század közepéig tartó második fázisban Róma püspökének, a Nyugat pátriárkájának sikerült visszaállítani az egyházi-vallási fennhatóságát az egykori Római Birodalom egész nyugati felében.

Bizáncban ez az időszak, az VI-VII. század a vallási pozícióvesztés kora, ekkor szakadtak el véglegesen a többségében görög ajkú híveket kormányzó konstantinápolyi pátriárkátustól a monoteista hitre térő alexandriai és antiochiai pátriárkátus keresztényei, azaz a szír és az egyiptomi (kopt) keresztények. Hérakleiosz császár hiába támogatta a „kompromisszumos megoldásnak” szánt monoteletizmus tanítását, ezzel nem lehetett kibékíteni a szembenálló feleket, ellenkezőleg csak egy új eretnekséget szült az új tanításnak nyújtott császári oltalom, amely ellen még hosszú ideig kellett küzdenie a görög egyháznak.

A SZENT KERESZT VISSZASZERZŐJE

Hérakleiosz bizánci császár volt az átmeneti korszak másik kulcsszereplője. A tehetséges katona egy végveszélyben lévő császári trónt foglalhatott el 610-ben kiürült kincstárral, keleten a perzsák, a Balkán felől pedig az avarok támadták a birodalmat. Két évtizedig tartó, minden erőforrást megmozgató háborúban legyőzte a perzsákat és 630-ban visszaszerezte tőlük a Jeruzsálemből elhurcolt Szent Keresztet, eközben Konstantinápoly falainak és a híres bizánci flottának köszönhetően sikerült megvédenie Konstantinápolyt is az avarokkal és a szlávokkal együtt támadó perzsák ostromától.

Mindkét ellenséges hatalomra végleges csapást jelentettek ezek a vereségek, ennek ellenére sem várta győzelmei gyümölcsét elégedettséggel szemlélő békés öregkor a császárt, még meg kellett élnie az arabok előretörését, akik elfoglalták Szíriát. A görög egyházzal megbékíthetetlen vallási vitában lévő monofizita szír és egyiptomi keresztények felszabadítókként üdvözölték a muzulmán hitharcosokat, és megnyitották előttük városaik kapuit. Később, már a nagy császár halála után Bizánc elvesztette Egyiptomot és a karthágói exarchátust is, ahonnan Hérakleiosz származott A Keletrómai Birodalom ezzel visszaszorult északi határaira, Kis-Ázsiára és a Balkánra.

Hérakleitosz nagy újítása a már kialakulóban lévő és halála után tovább tökéletesített thema-rendszer, a katonai tartományok rendszerének a kialakítása volt. Az ezeken letelepített, földet kapó katonák erős védelmi vonalat képeztek, így a birodalom fennmaradása továbbiakban már nem volt kizárólag a zsoldosok forgandó harci kedvére és hűségére ráutalva. A thema rendszerrel fokozatosan új közigazgatás is kialakult, amely már nem volt annyira központosított, a konstantinápolyi hivatalnokoktól függő. E forradalmi újítások eredményeképp élhette túl Bizánc az előtte álló viszontagságos évszázadokat.

A mindig feltűnő tehetséges császárok mellett a thema-rendszer közigazgatási és hadseregreformja volt az az alap, aminek köszönhetőn a végpusztulással fenyegető válságok ellenére a birodalom mindig képes volt megújulni. Így volt ez egészen a XIII. századig. A Konstantinápolyt visszafoglaló Palaiologoszokkal még ekkor is kezdetét vette egy megújulás, amely azonban gyorsan megtört az oszmán törökök friss hódítói erején. A Keletrómai Birodalom mégsem tűnt el nyomtalanul, hiszen az Oszmán Birodalom valójában Bizánc hatalmának a megújítása volt egy muzulmán állam formájában. Az oszmán uralkodó, aki a kalifa címet is viselte, erre hivatkozva nevezte magát Róma (Rum) szultánjának. A törökök már az iszlám zászlaját körbehordozva Egyiptomtól, a Közel-Keleten át egészen a Balkánig azt vitték végbe, amire a Palaiologosz-dinasztia keresztény császárai nem lettek volna képesek: újból hatalmuk alá vonták az egykori Keletrómai Birodalom egész területét.

Nagy Szent Gergely pápát ábrázoló festmény

Hérakleiosz császár az általa veretett érmén