Tudta-e?
...hogy egy felnőtt ember tüdejében naponta kb. 10 ezer liternyi levegő cserélődik?

219. szám - 2022. december

AZ IDŐPROFESSZOR – K. Geißler kibékülése

Az időkutató Karlheinz Geißler (77), a München-i Universität Bundeswehr gazdaságpedagógiai tanára, az Ökologie der Zeit, a Deutsche Gesellschaft für Zeitpolitik társalapítója. 25 éve él óra nélkül.

2

Amit ébredéskor először lát: Egy kortárs festő narancsszínű napkorongja a falon. Amit nem lát: Számok, mutatók, óralapok. Amit nem hall: Ketyegés, ébresztő-berregés, rádió. Csend van ebben az Észak-München-i szobában. Délelőtt van, ezt tudja, bár évtizedek óta óra nélkül él. Karlheinz Geißler-nek nincs ideje. Az időt nem lehet birtokolni, mint az aranyat. Az idő birtokolja őt. Nem veszi észre, hogy látogatója késik. Ezt kérdi a mentegetőzőtől: „Pontosság, az meg mi lehet?” Csak mosolyog azon a társadalmon, amit már gyerekként a partvonalról szemlél. 1948-ban több gyerekkel együtt egy uszodában gyermekbénulásban fertőződött meg, de csak rajta tört ki. A teljes bénulásból visszakapaszkodik, de lábai merevek maradnak. Míg a többiek futballoznak, ő a szélen ül és olvas. 60 éve ül kerekesszékben. Ha utazik, eggyel korábbi járatot választ. A várakozás élete elemévé válik. Ez a szem másképp látja a világot. Látja, hogy a Marienplatz-on a mozgólépcsők gyorsabbak, a bécsi központi temető előtt egy félórás parkoló is van, a párizsi metró rövidebb ideig áll meg. A legjobb időspórolók a temetők. Gyakran elidőzik a Nordfriedhof-ban; pihen, elmélkedik. Talán ott fekszenek azok, akiknek tényleg nincsen idejük. Ő az egyetlen tanár, aki a paradoxon jelenségek professzora volt egy szemeszteren át. Az idővel való bánásmódból adódó ellentmondásokról referált. „Az életet valójában ezek teszik ki.” Kereste ezeket, saját életében is. Ezért élt óra nélkül, míg apja a karóráján leste, mikor kezdődik a tévében a Tagesschau. Ezért házasodott be egy kereskedő családba, mert ott más a tempó. Ezért oktatott a katonai egyetemen fiatal, erős katonák százait. Ezért mutat a temető kőkerítésére: „Miért falazzák körbe a halottakat?” Számára a fal több, mint egy részlet. Tovább viszi a baleseti statisztikákhoz, a pandémiához. A Nordfriedhof melletti Ungererstraße 4 sávával a nagysebességű zóna, a falon belül a holtterület. Magát inkább „Zeitweiser”-nek, „idő-útmutatónak” mondja de ebben az „időbölcs” is benne van. „Beíratkozunk az idő vendégkönyvébe és egyszer kiíratkozunk belőle.” 50 éve foglalkozik az idővel. A kereslet sosem csitul. Az egész világ hívja előadni, az IG Metall, a betonipar, a Buenos Aires-i futószalag-irányítók, kiégett topmenedzserek a Zürich-i tó partjára – és persze, a Deutsche Bahn. Mindenki tőle akarja megtudni, hogyan kell jobban tervezni, szervezni, igazgatni.

Még mindig özönlenek a levelek, a meghívások. Az idő örökzöld téma. Épp most, mikor a világ kissé másképp ketyeg, itt a pánik és a háború. Az időprofesszor tudja, az óra mekkora hatalommal bír. Miért állította vissza félórával az órát az Észak-Korea-i elnök? Miért van Kínának 5 időzónája? Miért tartozik az idő az államok szuverenitásához? Miért rettennek meg az emberek, ha nemcsak a földrajzi, de az időzónákat is eltolják? És tudja, miért kezdett az utóbbi két évben minden úszni, amikor ez a szilárd rendszer kiesett az ellenőrzés alól.

A járvány sok minden volt, de főleg harc az idővel. Blaise Pascal, XVII. sz.: „Minden baj abból ered, hogy az emberek képtelenek nyugodtan egy szobában maradni.” Írta 400 évvel a lockdown és az omikron előtt. 2 évet töltöttek az emberek várakozással. Vártak az oltásra, az alacsony esetszámra, a görbe laposítására, a kórházak tehermentesítésére. Helene Fischer pop-sztár koncertjére. Miért esik mindez olyan átkozottul nehezünkre?

Nemcsak maszkokat, fertőtlenítőket loptak. Éveket, ifjúságot, pillanatokat is loptak el tőlünk. És akkor itt állunk Geißler tanár úr előtt s látjuk, ez nem lehetett így. A polcon 10 világoskék kötet: Marcel Proust, „Az eltűnt idő nyomában”. Sebaj, fölleljük újra, ha a tanár úrral elidőzünk egy kicsit. A ténfergés mint erény. Az időt ott találjuk, ahol legkevésbé kerestük volna: A Bundesligá-ban és ott, ahol elfelejtik – az ukrán háborúban. A háborúban többnyire egy dimenzióban gondolkodnak: Terepek, utak, tengerek, egek, városok. Ám Putyin 2014-ben a Krímen átállította az időt – a két órával korábbi moszkvaira. 2 óra előny az EU-val szemben. Ha átállítjuk az órát, akkor a cselekedeteket is. A krímiek attól a perctől kezdve az oroszországi ritmus szerint éltek: Iskolakezdet, ebédszünet, esti híradó Moszkvából. „Egy állam alapszuverenitásához hozzátartozik a térről és az időről való rendelkezés. Aki uralja az időt, dönt a szokásokról, a hétköznapokról, az életről.” Ezt a hatalmat érezték az emberek az első lockdown napjától kezdve 2 évig ez év április napjáig. Eltelt több, mint 1 millió perc, 18 000 óra. Senkinek sem több, sem kevesebb – legyen az az USA elnöke vagy pénztáros a Penny-nél. A járvány mégis olyan eseménynek tűnik, amely szemtelenül, kedve szerint húzódott el. Mi történt az időérzékünkkel? A TU Chemnitz-nek sokan azt mondták, az idő lassabban telt, mint különben. A britek 40%-ának egy hét gyorsabbnak, 39%-ának lassúbbnak tűnt. Geißler: „Az idő marad.” A temető kerítése, a világ pereme, átláthatatlan. Ami hiányzik, az átmenet, a tér, a folyosó, a zóna, mely egy térből a másikba visz. Ezeket elracionalizáltuk. A jegybenjárás, mint átmenet, hiányzik a leányságból/legénységből a házasságba. A tv megszakítás nélkül sugároz, még a szünetekbe is reklámokat gyömöszölnek, a filmek utolsó kockáit sem engedik kifutni. A handy kép után képet küld, ébresztő, e-mail-ek, instagram ömlik. Az ember reggel riasztja, hogy sebesen dolgozzon, mint egy gép. Hogy az embert a gép lehagyta, mutatja a statisztika: A legtöbb baleset hétfőn történik, amikor az emberek még a vasárnapi tortánál érzik magukat. (Az indiánok hosszú menet közben leülnek, hogy „bevárják a lelküket”. RS). Aztán itt volt a horror a home-office-ben. Amint lecsukták a laptopot, berohantak a gyerekek. Ismét a temetőben: 30 000 sír van itt. Egyiknél gyászoló csoport. „Még mindig remélem, egyikük fölemeli a fedelet és megmondja, mi az idő.” Geißler-nek még mindig rejtély, bár 10 könyvet írt róla. „Die Vorstellung, wie man die Veränderung, das Werden und Vergehen ordnet.“ Egy elképzelés, hogyan rakjuk rendbe a változást, a lesz-t és a volt-ot. (Egy fizikus: A gravitáció a lassúbb idő irányába való törekvés. RS). Tudja, hogy megmosolyogni a digitális nagy teljesítményű társadalmat túl egyszerű lenne. Csupán azt nem hiszi, hogy az ember lehetőségeivel határtalanul nőhet. 1984-ben az IG Metall meghívta a 36 órás munkahét vitájára.

Ezt épp ő, a 68-as harcos, nem találta jónak. „És mit csinálnátok a szabad időtökkel? Ülnétek a tv előtt?” Nem a munka kiiktatása, hanem a csúsztatott munkakezdés, a több szünet, a hosszabb beszélgetések mellett volt. Dél-Amerikában is így érvelt. Ott az volt a vád, hogy a munkások késnek és lusták. Egy ideig figyelte őket, amint telefonálgatnak, trécselnek – és elkésnek. Ám gyakran tovább maradtak, nem dobták el a lapátot rögtön a fájrontnál. Ez is előny, nem? „Dolgozni kell!” - söpörték el az érvet a németek, a bürokrácia föltalálói. Ők csak az órát figyelik. A munkaidő-rövidítés átment a 4 napos munkahét vitájába. De mit ér, ha nem érzik magukat szabadnak? Még most sem - miután a járvány az ingázást, a munkát csökkentette - semmi sem lett oldottabb. 80% vallotta be, hogy stressz alatt él. A zárlat idején hirtelen nehéz lett az órákat besorolni. Az óragép, mint időszervező munkaeszköz, határidők nélkül jelentéktelen. A világ lelassulásával csak kevesek nyugalom-reménye teljesült. A stressz maradt. 2016-ban a többség az életet stresszesebbnek tartotta, mint 15-20 évvel előtte – csak nem beszéltek róla. A modern társadalomnak probléma lett az idő. G. megismerkedett a magas teljesítményű, összeomló ember kliséjével. Meghívták a Zürichi-tó melletti burn-out-klinikára, ahol dúsgazdag, de munkaképtelen topmenedzserek kezeltetik magukat. G. az alapoknál kezdte. Ebben a gazdaságban az időt pénzben mérik. Az emberek az óra szerint élnek, szívük ritmusát is elfelejtik. Napóleont idézik: „4 órát alszik a férfi, 5-öt a nő, 6-ot az idióta.” Ám amikor vágyaikról kérdezte őket, elmondták, hogy egy toszkánai szőlőskertről álmodnak, valamikor, néhány év után. „Ha tényleg megvalósítják, kész csoda lenne. Ám ha megvették a szőlőhegyet, két év után fölcsapnak borkereskedőnek.” Tudni kell a munka idejét, ritmusát. Hozzá kell férni a „Zeitnatur”-hoz. Aki korán kel, időt nyer? Nem inkább alvást veszít? Az USA-ban 1942-ben még 7,9 órát aludtak, 2013-ban már csak 6,8-at. G. sírok mellett gördül el. 1927-ben egy gimnazista autóbalesetben halt meg, egy másik férfi „a német népért”. Mind ezek mögött ott a félelem, valamit elmulasztani. Csak egyszer adódik alkalom igazgatónővé válni, csak egyszer sütkérezhet a Copacabana-n. Bakancslistát fabrikálnak, de azon egyszer sincs rajta „aludni” vagy „a zárlatot jókedvvel kibírni”.

Az idő nem azért szűkös, mert valóban szűkös volna, hanem azért, mert mi mindent, mint a halál előtti utolsó alkalmat, definiálunk. „Persze, én is folyton kihagyok valamit, de ez nem zavar. Minél többet teszünk, annál többről feledkezünk meg.” A ravatalozó nyitott ajtaján rálátunk egy óriási órára a falon. „Minden kimért, a prédikáció, a temetés – még a sírhely ideje is.” Épp egy ilyen épületben kezdődik Thomas Mann „Der Tod in Venedig”-je. A főhőst annyira összezavarja a fénylő misztikum, hogy hirtelen utazhatnékja van. Velencébe megy, ahol eléri az ostoba járványhalál. Amikor az időprofesszort túl utópisztikusnak találják, ugyanolyan zavart tekintettel néz vissza. „A Bundesligá-ban hogyan pótolják a kiesett játékidőt?” Nem érti, hány mp-et tesznek hozzá, míg valaki percekig fetreng a földön. A megszakítás ugyanúgy része a játéknak.

És ezzel ismét a most-ban volnánk, ahol a halasztók, a spórolók, a bepótlók toporognak. Tehát most elindul a hosszabbítás? Esküvőket, születésnapokat, díjkiosztásokat „pótolnak be”? Heidegger-t idézi: „Zeit ist die Abfolge des Jetzt.“ „Az idő a most-pontok lineáris sora.” Proust a madeleine ízélményét egy egész oldalon írja le. Legerősebben az illatok és az ízek maradnak meg az emlékezetben. Ez lehet egy csöpp boldogság. „A boldogság-pillanatok nem tervezhetők, akaratunkon kívül esnek.”

Az időkutató attól szenved, hogy lényegében semmit sem változtat a világon. „Attól, hogy értjük, mi hogyan történik, még nincs ráhatásunk.” Végül a professzor két stemplit vesz elő, hogy megmutassa, hogyan lehet a bürokráciát kicsit aláásni és a merev óravilágba egy szem káoszt bevinni. A pecséteket elajándékozza. Amikor irodákban van dolga, stikában egy-egy aktára ráüti: „VÁRHAT”.

SÜDDEUTSCHE ZEITUNG, 16. 4. 2022
Moment mal

KOMMENT

Míg ezeket írtam, rám is hatott a varázs. Én sem nézem az órát, amikor fölébredek - hanem a tennivalót. Ne számold az éveidet! - ezt is mondom mindenkinek. Úriember nem siet, áll az Ökokiskátéban. Jörg is mindig ezt mondta Kölnben, ha valaki megkérdezte, hány óra: -És mire mész vele? „Az embernek nincs szüksége időmutatókra. A nap reggel fölkel és este lenyugszik.” (Lukanga Mukara). Persze, nem lehet mindenki ilyen nyugger, sem időprofesszor Münchenben. Aki, sejtésem szerint, még sem igazi időtlen lény. Ennyi e-mail-nél, meghívásnál csak beleütközik az órába. A betonipart, a futószalagokat, a száguldást ő is csak olajozza, és ezzel az idők vége felé visz, különben nem hívták volna meg. Magyar pecsét is van: AMI SÜRGŐS, AZ RÁÉR.

RS www.okobetyar.blog.hu

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor