Andreas Reckwitz (54), a berlini Humboldt Universität szociológia professzora. Hartmut Rosa-val publikált könyvük a »Spätmoderne in der Krise: Was leistet die Gesellschaftstheorie?« (A kései modern válságban. Mit teljesít a társadalomelmélet?)
A nyugati modern abból az igéretből él, hogy mindig minden jobb lesz. Ám ezek az idők elmúltak.
Nemcsak egy kormányt, egy haladáskoalíciót is akart a szoc-zöld-lib ampelalliance 2021-ben, magasztos célokkal: ökologikus gazdasági modernizáció, társadalompolitikai nyitás, új szociálpolitikai beállítás. 2 év polikrízis után visszavettek. Egyáltalán életszerű-e
továbbra is a haladás ideálját követni? Nem vált-e üressé? Mit is jelenthet a XXI. században?
A modern társadalomban a liberális demokrácia és a haladás szorosan kapcsolódik egymáshoz. Bár sokszor vita tárgya volt, vajon több szabadság vagy több egyenlőség, több jólét vagy több technika, több állam vagy több piac szükséges-e, a cél mindig a jobb felé fejlődés maradt. Így épült fel a nyugati társadalom, melyet a haladásigéret éltet, DNS alapja.
A haladásoptimizmus csúcsát a 70-es évekre érte el: gazdasági növekedés, tömegek szociális fölemelkedése, technikai innovációk és a szociális állam megteremtése volt a »trente glorieuses«, a diadalmas 3 évtized ismérve. A fal ledöntése, a globalizáció és a digitalizáció újabb lökést adott a haladásoptimizmusnak.
Ám most egyre kevesebben bíznak a jövőben: a klíma fenyeget, a lakosság bizalma a liberális demokráciában elillan, populista hullámok törnek előre. A társadalmi infrastruktúra intézményei, a közlekedéstől az egészségügyön át az iskolákig működészavarokkal küzdenek. A Nyugat elveszíti erős rendező szerepét, autoriter rendszerek sokasodnak, autonóm régiók fenyegetik a világtársadalmat. A szociális és kulturális modernizáció vesztesei hallatják hangjukat. A társadalom öregedése további problémákat hoz a munkaerőhiány és a nyugdíj terén.
Az elbizonytalanodás tetten érhető: hogyan higgyünk a haladásban, hogyan bízzunk azokban, akik igérik? A történelmi pártoknak ez a helyzet igen kockázatos: ha a pozitív jövőbe vetett hit zsugorodik, a politika pedig továbbra is a biztos jövőt prédikálja, a politikai bizalom tovább apad.
Tehát jobb a haladás-irányultságot inkább föladni? Vagy csak a helyzethez illeszteni kell?
Bizonyos területeken, mint az MI vagy az orvoslás, számíthatunk további haladásra. Néha társadalmi emancipáció-sikereket is ünnepelhetünk. Ám ez nem általános. A XXI. század haladás-fölfogása nem maradhat meg az előző századokénál. Egy modern, józan haladás-definíciónál 4 nézőpont lehet fontos.
1. A vélt automatikus jobbulásban való hitet végleg föl kell adnunk. Nemcsak valótlan, de veszélyes is, mert hamis biztonságban ringat. Ilyen a „történelem vége”, amikor a társadalom eléri utolsó, tökéletes fejlődési fokát. Az 50-es évek óta él a hit egy logikus, folyamatos modernizációban, mely a liberális, jóléti demokrácia felé tart. Amikor azonban az UK kilép az EU-ból, vagy a Capitol-t ostromolják, ez azt mutatja, hogy nincsenek történelmi biztonsági zárak. Csak remélhetjük, hogy ezek csupán „apró zavarok”. Nem kell föladni a „végén minden jóra fordul”-t és defetistává válnunk, de körültekintőbben és éberebben kell fölkészülnünk a visszaesések kockázataira. Az NSZK újjáépítését egy ilyen kétely kísérte: a haladás lehetséges, de kétes.
Ma válik láthatóvá, mennyire sérülékenyek a liberális demokráciák, civilitásuk, infrastruktúrájuk, jólétük. Rezilienssé kell válniuk, ami nem a haladás ellentéte, inkább maga a haladás. Ez pozitív jövőképet hozhat. A javítás többé nemcsak a cselekvésjátékterek kibővítése (életszint, szabadság, egyenlőség, stb.), hanem az intézmények, életformák és minőségek erősítésével a negatív eseményeket lehet fékezni. Nem dacos kitartásról van szó, hanem transzformációról. Az ökologikus reziliencia formálja az aktív klímapolitikát és egy posztfosszilis jövő képét vetíti elénk. Föl kell készülnünk a klímaváltozás következményeire. Németország biztonságpolitikai rezilienciája napirenden van az orosz háború és az USA bizonytalan védelme óta.
A haladásmodell egy további eleme a veszteségek pozitív kezelése. (Perdüljünk táncra? RS). Ez furcsa kérdés lehet, hisz a haladás nem épp a veszteségek elkerülését igéri? A modernizáció folyamán szociális csoportok szenvedtek erőszakot – a gyarmatosítástól Európa autoriter
kormányokáig. A Nyugat sokszor kiszervezte veszteségeit a világ más tájaira. Marad a választás a jelenlegi vagy a jövő generációk veszteségei között. Drágul a fogyasztás vagy bárki kaphat egy szélturbinát az ablaka alá. Okos társadalmi konszenzussal megakadályozható, hogy ez a helyzet végtelen konfliktusként rögzüljön - vesztesek és nyertesek, tettesek és áldozatok között.
A populizmus sikerreceptje, hogy a veszteségtapasztalatokat és a félelmeket kihasználja. Ezeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni, hanem nyiltan át kell beszélni őket. Ez lenne egy különleges haladás, miután egy társadalom érett és fölnőtt lesz, szembenéz a veszteségekkel, megoldja vagy tovább él velük.
A haladás nemcsak a jelenben és a jövőben keresendő. Ott van a múltban is. Így lesz az elért haladás megőrzése egy központi feladat. A modern társadalom szokása a haladást a jövőbe kitolni. „A múlt már idejétmúlt”. A Nyugat több tekintben már elérte a haladás magas fokát. Most a feladat nem a régmúlt időket a győzedelmes jövővel leváltani, hanem ezt a történelmi, társadalmi és kulturális örökséget védeni és megújítani. Ebből a haladásörökségből sok minden megőrizendő, de sok mindent el is veszíthetünk. Egy jól működő liberális demokrácia, mely a másként gondolkodókkal türelmes és kompromisszumra hajlamos, könnyen sebezhető. Jogállamiság, pluralisztikus nyilvánosság és média ezen társadalom erőssége. Jól működő, a kkv-k által támogatott gazdaság mellett a szociális partnerség, a társadalmi infrastruktúra a klinikáktól a kötött pályás közlekedésig alapjai ennek a társadalomnak. Az oktatásügy magas szintű, nyitott a világra, a liberális kultúra kiveti magából a szexizmust, a homofóbiát, az antiszemitizmust.
Ám ma ezen haladásörökségek sok helyütt omladoznak, Németországtól az USÁig. A haladás ma már nem az a vízió, amit a XIX. sz. utópistái megálmodtak. A történelmi magas szinttől az alulmaradás jelentős. Ezt az örökséget eljátszuk. Ma a progresszívek a megőrzést kell, hogy fő
feladatuknak tekintsék, mint egykor a konzervatívok. Míg azonban a klasszikus konzervativizmus a modern örökségétől távol tartotta magát, ma épp ennek védelme a cél. Minél több a vívmány, annál több mehet veszendőbe. Haladónak lenni ma annyit is jelent, hogy védjük a törékeny haladásörökséget.
ZEIT, 29. 5. 2024
Fortschritt. Die westliche Moderne lebte von dem Versprechen, dass alles immer besser wird. Aber diese Zeiten sind vorbei. Ezt, hogy fortsritt – kimondani is kész kín! Akkor inkább maradok maradi. RS
.jpg)
