Az Egyetemes Philologiai Közlöny hetven éve

Ilyen kiadvány volt az 1879-től megjelenő Egyetemes Philologiai Közöny, a magyar szellemi élet kétségkívül egyik legjelentősebb tudományos folyóirata, amely hetvenegy évfolyamot ért meg. Utolsó számát 1948-ban adták ki, az évszámból azonnal kitűnik, hogy a szakfolyóirat megszűnéséhez szoros köze volt a magyarországi kommunista hatalomátvételt követő – erőszakosan homogenizáló és célzatosan szelektáló – kultúrpolitikának. Az Egyetemes Philologiai Közlöny jogutódja az 1955-től megjelenő Filológiai Közlöny.

Az Egyetemes Philologiai Közlöny (EPhK) a tudományos szemle indulásakor a Budapesti Philologiai Társaság, 1879-től pedig a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága adja ki. Nyelv- és irodalomtudományi értekezéseket közöl, de a nyugati tudományos mozgásokra reflektálva – elsősorban könyvismertetők, recenziók formájában – számos vallástudományi tárgyú írás is olvasható a szaklapban. A folyóirat mint szemle szervesen beágyazódik kora tudományos életébe, így a szaklap első évtizedeiben a pozitivizmus erőteljes hatása mutatható ki benne, az I. világháború után pedig fokozatosan a szellemtörténeti irányzat is teret nyer benne. A korai évtizedeket a pozitivista szemlélet jellemezte, később teret nyert a szellemtörténeti irányzat is.

Szerkesztők és megjelenés

Az EPhK szerkesztői koruk legelismertebb tudósai közül kerültek ki. Ők a következő személyek: Ponori Thewrewk Emil, Heinrich Gusztáv (1879–1891); Némethy Géza, Petz Gedeon (1892–1901); Katona Lajos (1902–1905); Császár Elemér, Láng Nándor (1906–1913); Bleyer Jakab, Láng Nándor (1914–1922); Förster Aurél, Thinemann Tivadar (1923); Koszó János, Förster Aurél (1924–1925); Kerényi Károly, Koszó János (1926–1934); Huszti József, Eckhardt Sándor, Györkösy Alajos (1935–1948)

1877-1948 között 71 évfolyama jelent meg az Egyetemes Philologiai Közlönynek. Az I. világháborúig folyamatos fejlődésen halad át a szaklap elsősorban minőségi tekintetben, de a terjedelem tekintetében is. A tervek szerint a Közlöny évente 10 (3 ívnyi) füzettel fog jelentkezni. Az évi 30 ívnyi terjedelmet azonban hamarosam túllépik, és az I. világháborúig, átlagosan 60 ívben nyomtatják a Közlönyt, időnként még ettől is jóval nagyobb terjedelemben.

A világháborút követően fellépnek az ínséges idők, a lap nagyon nagy nehézségek árán jelenik meg, 1922-ben például csak 4 ívben. A papír ára ebben az időszakban olyannyira felszökik, hogy a folyóiratok megjelenése kérdésessé válik. Ez a filozófiai folyóirat, az Athenaeum esetében is így volt. Később, nagyrészt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Klebelsberg Kuno erőfeszítéseinek eredményeképpen, fokozatosan talpra áll a folyóirat, de már sohasem éri el a régi példányszámot. A második világháború végétől, 1944-től ismét válságos időszak kezdődik. 1945-ben meg sem jelenik a folyóirat, majd a kommunista diktatúra és annak a kultúrpolitikája végleg megpecsételi a sorsát.

A korszakolás kérdése

Az EPhK nem szigetelhette el magát a magyarországi társadalmi-politikai és szellemi történésektől. 1890-ben a polgárosodás új fordulatot vesz, ennek egyik következménye egy hosszú politikai kormányzás, Tisza Kálmán bukása (Németországban Bismarcké). A századforduló a nemzetközi (és a magyar) szellemi életben a forradalmian új irányzatok megszületésének az időszaka. 1905 Magyarországon mély politikai válság (a darabontkormány) időszaka, a közelben ekkor zajlik az orosz-japán háború következményeként az oroszországi forradalom. Németországban ekkor jelenik meg Diltheytől a Das Erlebnis und die Dichtung című esszékötet, amely az ezután irányzattá érő németországi szellemtörténet alapművévé válik. Az I. világháború, különösen pedig annak a vége szellemi és társadalmi-politikai értelemben egyaránt korszakváltás volt egész Európában. 1933, Hitler hatalomra kerülésének éve szintén mélyreható társadalmi-politikai és szellemi változások előidézője.

Az elmondottakat is figyelembe véve három korszak különíthető el az Egyetemes Philológiai Közlönyön belül. Az első korszak: 1877-1900. Ez az indulás időszaka, ekkor többségében a magyarországi filológia első nagy generációja adja a szerzőket. A 90-es évekig – eddig tart az első korszak első alkorszaka – még csak a fölfejlődés megy végbe, de a 90-es évektől a szakmai színvonal terén is kezd magára találni a folyóirat. Ebben az időszakban új tagok lépnek a szerkesztők közé (1887-ben Ábel Jenő, 1890-ebn Némethy Géza).

A második korszak időtartama: 1900-1918. 1900-tól fogva feltűnik a folyóiratban egy teljesen új nemzedék, akik eleinte főleg könyvismertetőkkel jelentkeznek a szaklapban. A vallástudományi érdeklődésűek közül a legjelentősebb nevek e generáció tagjai közül: Kégl Sándor, Marmorstein Artúr, Schmidt József, Osztern Salamon, Révay József, Hornyánszky Gyula.

Bleyer Jakab 1914-től szerkeszti a lapot, s ő már a német szellemtörténeti irányzat megismertetőjeként lép fel. 1915-től Förster Aurél is ott van a szerkesztők névsorában.

A folyóirat harmadik korszakának időtartama: 1919-1948. Az I. világháború után a szellemtörténeti és a többi pozitivizmuson túllépő irányzat hatása válik uralkodóvá. 1923-ben Thienemann Tivadar szerkesztői kinevezése a biztosítéka az új irányvonal megerősödésének, aki a Minerva folyóirat szerkesztőjeként a magyarországi szellemtörténet meghatározó alakjává válik. 1924-től Förster Aurél és Koszó János, 1926-tól Kerényi Károly és Koszó János. 1935-ben viszont már Huszti József és Eckhardt Sándor a folyóirat szerkesztői. Kerényiék eltávolítása az a határpont, amely alapján két alkorszakra osztható az utolsó korszak. A II. Világháború után valójában egy újabb, negyedik korszak vette kezdetét, de mivel nagyon gyorsan vége szakadt és mivel a nehézségek folytán nem volt számottevő írásbeli produktuma, ezért nem indokolt, hogy különálló korszakként tartsuk számon a folyóirat életében.

Az első korszak 23 évfolyamot foglal magába, a második 19-et, a harmadik 29-et. A harmadik aránytalanul hosszabbnak tűnik, ám ha figyelembe vesszük az I. és a II. világháborút követő terméketlen éveket és a kisebb lapterjedelmet, akkor a megjelentetett szövegfolyam alapján valójában három nagyjából kiegyenlített korszakról beszélhetünk.

A naprakész folyóirat

A Budapesti Philologiai Társaság összejövetelén, 1876. október 15-én – amikor eldöntötték, hogy filológiai szakfolyóiratot alapítanak – a következőkben határozták meg, mit tartalmazzon az új szaklap:

Terveink szerint minden fejezet két főrészre oszlik: I. rész. Értekezések. II. rész. Ismertetések.

a.) Külföldi irodalom. A legújabb munkáknak rövid ismertetése: az iskola szempontjából érdekesebb és tanulságosabb műveknek bővebb tárgyalása.

b.) Belföldi irodalom. Figyelembe vétele mindannak, amit a nyelvtudomány terén hazánkban közrebocsátottak.

c.) Vegyes apróságok. Hírek, nyelvtudományi nyomozásokról, felfedezésekről, stb. Végül

d.) rendes jelentés a Budapesti Phil. Társ. üléseiről.

Az ekkor megfogalmazott koncepcióhoz a létrejött folyóirat kisebb változtatásokkal mindvégig ragaszkodott.

A kezdetekben még az indulás gyermekbetegségeinek a jelei tapasztalhatók. Ebben az időszakban a magyar filológia épp, hogy csak elindult a nemzetközi tudományos élethez való fölzárkózás útján. Ez természetszerűleg az Egyetemes Philologiai Közlönyön is megmutatkozott. Lajti István írja értékelésében (EPhK 1925. évf. 84-85.): „Az első szám (…) elég jól sikerült ugyan, de a következők annál vigasztalanabbak. P. Thewrewk Emil elnöki megnyitóiban nem győzi eléggé felhívni a figyelmet a szigorú philologiai módszerre.”. Nem annyira a megjelent recenziók értékével van a probléma, hiszen azokat többnyire elismert szaktekintélyek írják, hanem számuk elenyésző voltával. Ez a kicsiny szám arra mutat rá, hogy ekkor a magyarországi filológia színvonalas képviselete igazából még csak a pesti egyetem falai között létezik.

A későbbi évfolyamok már arról tanúskodnak, hogy a magyar filológia szervesen beilleszkedik a nemzetközi tudományos életbe, ami abból is kitűnik, hogy a mindinkább teret nyerő szakmai igényesség a hazai szerzők műveit is a szigorú tudományos mércék és a kritikai beállítódás szellemében kezdi értékelni.

Az EPhK szerkesztői kezdettől fogva azzal a szándékkal léptek föl, hogy a modern filológia megismertetése és elterjesztése érdekében a kritikai hálót kiterjesztik az arra érdemes magyar munkákra. Ezt a célt szolgálta a Philologiai Programm Értekezések című rovat. A konkrét művekre kivetítve látszik igazán, hogy a szigorú ítészek szemében a folyóirat első korszakában még nem igazán vannak elismerésre méltó magyar tudományos munkák.

A könyvismertetőkben, ha a nyelvek arányát nézzük, akkor egyértelmű a német fölény. Ez nyilván annak a következménye, hogy az Egyetemes Philologiai Közlöny megjelenésének időszakában a magyar kultúra és tudományos élet nagymértékű német hatás alatt állt.

A recepció tekintetében az EPhK legfőbb ismertetőjegye a bámulatos naprakészség a külföldi és a hazai munkák kritikai értékelésében. Alighogy megjelent a tudományos munka, máris megjelent az arra született kritikai reflexió.

Trefort és Klebelsberg

A filológiai szaklap szervesen beilleszkedett kora szellemi és társadalmi-politikai környezetébe, a nemzetközibe ugyanúgy, mint a magyarországiba. Az EPhK erénye, hogy tudományos szakfolyóirat rangjához méltóan egyáltalán nem engedte be lap hasábjaiba a magyar társadalomban ekkoriban (1877-1948 között) időszakonként erőteljesen jelen levő antiszemitizmust, sem a dualizmus korszakának „úri” nacionalizmusát és a Trianon utáni neonacionalizmust. A szövegek és a szerkesztés legalábbis semmit sem tükröz ebből. Egyedül a neonacionalizmus egy megnyilatkozásának a nyomára bukkanhatunk Papp Ferencz titkári jelentésében, aki a környező népekkel szembeni magyar kultúrfölényről szóló – Trianon utáni időkben népszerű – nézetet hangoztatta. („Különösen nagyrabecsüljük benne azt a komoly elhatározást, hogy sokszor hangoztatott műveltségi felsőbbségünket ellenségeinknek ádáz bosszúja ellenére is fenn akarjuk tartani a Duna és Tisza környékén.” EPhK, 1921. 116.)

Két magyar kultúrpolitikus nevét külön meg kell említeni, akik meghatározó szerepet játszottak a folyóirat létrejöttében, illetve fennmaradásában az I. világháborút követően: ők Trefort Ágoston és Klebelsberg Kunó. E két személyiség a viszonyok következtében hosszabb ideig lehetett vallás- és közoktatásügyi miniszter, s tisztük betöltése alatt oroszlánrészt vállaltak a magyar felsőoktatás és szellemi élet fölemelésében, Nyugathoz való fölzárkóztatásában. Ennek a folyamatnak az elindítása Eötvös József utódjának és barátjának, Trefort Ágostonnak a nevéhez fűződik. Az EPhK, amelynek megjelenése, szerkesztése a pesti egyetemi grémiumra és a Budapesti Philologiai Társaságra támaszkodott, e nélkül a magyarországi szellemi életet megmozgató, minisztériumi támogatást élvező fölzárkózási szándék nélkül valószínűleg ugyanolyan kérészéletű próbálkozás maradt volna, mint elődje, az 1871-ben megjelent Philologiai Közlöny.

A Trianon után előállt helyzetben teljesen újjá kellett szervezni a decentralizáció útjára lépett magyar felsőoktatást, s ez a nagyszabású munka Klebelsberg Kuno nevét fémjelzi. Ráadásul ő közvetlen anyagi támogatást is nyújtott a válságos helyzetbe került folyóiratoknak, köztük az Egyetemes Philologiai Közlönynek.

A „szellemtörténeti” fordulat

A folyóirat hetvenéves fennállása során szellemi értelemben egy nagy, gyökeresnek mondható korszakváltást élt át, a pozitivista tudományos felfogásmódból való átmenetet a szellemtörténeti megközelítésmód irányába. Perecz László szerint a pozitivizmus, a társadalmi-politikai változásokkal összekapcsolódva, három hullámban hatolt be a magyar szellemi életbe (Filozófia és kultúra. Bp., 2001. MTA Történettudományi Intézete). Az első hullám 1867 után következik, ekkor „a kiegyezés fiatal etatista nemzedéke számára lesz a késő liberális ideológia filozófiai alapja”. A második hullám 1875 utáni, ekkor „a középbirtokosi ideológia használja föl, megerősítendő a rendi struktúra maradványait támogató történeti- jogi érvelést.” „Az 1890 után induló egészen a világháború végéig tartó harmadik hullám viszont már egyértelműen polgári törekvések kifejezője: a nagyvárosi polgárság meríti belőle szociologikus argumentációját és az analitikus módszer elvét.” Ugyanő írja:„A pozitivizmus recepciójának harmadik hullámával párhuzamosan a század elejétől, de különösen a tízes évektől kezdve megindul az ellenhatás: az antimetafizikus pozitivizmussal szemben megjelenik a metafizikus újidealizmus.”

A fölvázolt időintervallumok egybevágnak a folyóirat előbbiekben ismertetett három nagy korszakával és az azokon belüli alkorszakokkal. Szellemi tekintetben igazából egyetlen gyökeres fordulat játszódik le a folyóiraton belül, az I. világháború után megjelennek a pozitivizmuson túllépni kívánó újidealista, szellemtörténeti irányzatokhoz kapcsolható munkák. Ez sem jelenti azonban pozitivista törekvések nyom nélküli eltűnését, inkább a kettő együttéléséről van szó.

Az irányzatok alá való besorolások mindig problematikusak. Lackó Miklós írja (Szerep és mű. Gondolat, Bp.) „A magyar ideológiai irodalomban a szellemtörténet a legtöbbször valamiféle, kielégítően körül nem határolt gyűjtőfogalomként szerepel. (…) Ahogy a preszcientisa faktológiát pozitivizmusnak tekintették, úgy ebben a közegben minden idealista, a társadalmi jelenségeket lelki-szellemi okokra visszavezető szemléletet hajlamosak voltak a korszak új és „divatos” irányzata, a szellemtörténet fogalma alá sorolni. Így jártak el sokszor a tudósok is: készek voltak magukat is szellemtörténésznek vallani, noha – teoretikus tájékozatlanságból – legföljebb a szellemtörténeti módszer néhány elemével ismerkedtek meg.”

A magyarországi legtöbbször csak követője volt a nyugati szellemi életnek. E tekintetben csupán néhány kiemelkedő tudós, művész neve képez kivételt, akik viszont a magyarországi viszonyok közepette képtelenek voltak iskolákat létrehozni. A magyarországi szellemi élet legtöbbször fáziskéséssel megvalósuló követés, ez volt a helyzet a pozitivizmussal és az újidealista, szellemtörténeti irányzatokkal is, Nyugaton már lecsengőben voltak, amikor Magyarországon lendületet vettek. Ha könyörtelenül őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor nemcsak a fáziskésést kell bevallanunk, hanem azt is, hogy a periférián a nyugati irányzatok sokkal inkább csak begyűrűző, tágan körvonalazható hatásként érzékelhetők, mintsem megtelepedett, otthonra lelt és a nyugati irányzatot pontosan tükröző szellemi közegként.

A pozitivizmus e tágan körvonalazható hatása a tényszerűségre való törekvés, a faktológia tudósi körökben való megszilárdulását jelentette. A szellemtörténet esetében ezzel a faktológiával állítódott szembe egy intuitívabb látásmód, vagyis a szigorúan csak a tényekből levezető, analitikus pozitivista megközelítéssel vitára kel egy az intuitív fölismeréseket a tényekkel egybevető, szintetikus, szellemtörténetinek nevezett látásmód. Erre kel gondolnunk, amikor az Egyetemes Philologiai Közlöny pozitivista vagy szellemtörténeti irányultságáról hallunk.