A kereszt civilizációja

Az említett szövegrészben a legfontosabb alapelveket összegzik. A történelmi és jelenkori megfontolásokra hivatkozva – amilyenek például a francia forradalom antiklerikális szellemisége vagy a más vallások európai jelenléte – jogi szempontból talán elfogadható is, hogy végül a hivatkozás kimaradt a preambulumból. Ha viszont a jogi-politikai indítékokat félretesszük és a történelmi tények alapján ítélkezünk, akkor vitán felüli, hogy az európai kultúrkör és a Szent Pál-i kereszténység elválaszthatatlan egységet alkot. Ha valaki úgy gondolja, hogy a múlt egy túlhaladott adalékaként a kereszténység kiiktatható az európai civilizációból mint szellemi egészből, akkor annak fogalma sincs annak a kultúrkörnek a természetéről, amelyben él és amelynek a (kultúr)nyelvét nap mint nap használja.

A kereszténység az európai civilizáció origója. Ebben a kultúrkörben még a legádázabb ateizmus és egyházellenesség is a Szent Pál-i Krisztus-hitből kisarjadt gondolkodásmód világképét tükrözi. A valóságban aligha történhet meg, elvileg mégis elképzelhető, hogy egy a kultúrkör nyelvezetét használó embernek halvány fogalma se legyen azokról a tartalmakról, amelyek a keresztény gondolkodásra vezethetők vissza, ennek ellenére a Krisztus-hitnek a rá gyakorolt, egész életét meghatározó befolyása ekkor is teljesen nyilvánvaló volna. Sőt, ez a hatás éppen ezáltal válik nyilvánvalóvá, hiszen a világ és a szent különválasztása eleve a keresztény tanokból kiérlelődött emberi gondolat. Képtelenségnek tűnik, mégis így van: az ateista társadalom megteremtésének a világraszóló tervezete a keresztény hatás előzményei nélkül sohasem fejlődhetett volna ki. Nem is formálódott ki máshol, csak az európai kultúrkörön belül, annak is csupán a nyugati felében. A világ bármelyik másik részén, ahol ehhez hasonló nagyszabású programokat fogalmaztak meg, ezt az erőteljes nyugati hatások beszivárgása nyomán tették, és nem mások, mint az adott ország elnyugatiasodott értelmiségi rétege. Ezek a tények önmagukért beszélnek.

A KETTŐSSÉG FÖLDJE

Európa a kettősség földje, a két létalkotói dimenzió, a szent (szakrális) és a világi (a profán) egymásra utalt különválasztottságának a sajátos kultúrköre. Egyedülállóan kétpólusú civilizáció. A kereszt így nemcsak úgy mint meghatározó vallásának a fő szimbóluma fejezi ki e sajátos kultúrkör lényegét, hanem úgy is mint a kettősség ősi jelképe. Kettősség járja át még a két civilizációteremtő fundamentumát is. Európa szakrális megalapozása a zsidó (ószövetségi) törvénykövető vallás és a Krisztus-hívői (újszövetségi) vallás kettősségéből épül föl. Profán fundamentuma is kettős: világiasságának szellemi oldala görög-hellén eredetű, a művészeti alapvetés, a filozófia, az emberközpontú világlátás és az ént középpontba helyező gondolkodásmód mind-mind a görögöktől származik. Anyagi öröksége viszont már a római-latin géniusz teremtőerejében gyökerezik, ettől a Földközi tenger térségét meghódító nagyra törő néptől örökölte az államszervezési tudományt, a jogot és a hadművészet alapjait.

A PAPOK HÓDÍTÁSA

A Római Birodalom szellemi örököse és hatalmi jogutódja, Európa, az egész Földközi-tenger térségét uraló nagyhatalom bukása után a középkor elején mindössze két (nagyobb) országnyi területre zsugorodott: keleten a Kis-Ázsiát és a Balkán egyes részeit uraló Bizánc őrizte a rómaiság, s az abból a fokozatosan kibontakozó európaiság lángját, Nyugaton pedig a Galliát és Itália északi részeit birtokló Frank Birodalom, amely ekkor még csak egy feltörekvő államalakulat volt és rómainak vagy európainak is csak félig-meddig nevezhető. A katolikus egyház térítő munkája tette azzá, akkoriban ugyanis a kereszténység, s nemcsak a katolikus egyház vallotta Krisztus-hit, egyenlő volt a rómaisággal, amit idővel már csak európaiságnak neveztek. A két római kézen maradt pátriárkátusból, Rómából vagy Konstantinápolyból misszióra felhatalmazást kapó egyháziak, valamint az ír térítő szerzetesek tették európaivá a későbbiekben csatlakozott részeket, északon a vad vikingek utódait, délen a balkáni szlávokat, nyugaton az íreket, keleten a csehek, a lengyelek és az oroszok földjét, sőt még a lovaikon száguldozó, a 10. században egész Európában rémületet keltő magyarokat is. Ők voltak az igazi hódítók, akik a hittel kimondott szó erejével győzedelmeskedtek az idegen valláson és gondolkodásmódon. Nem a páncélba öltözött középkori lovagok terjesztették ki Európa határait, hanem a papok és a szerzetesek, bár a középkor világát ismerve, amelyben az egyház és az állam elválaszthatatlanul összekapcsolódott, a fegyverek meggyőző ereje is mindig ott állt mint félresöpörhetetlen érv a pogányoknak újszerűen hangzó vallási gondolatok mögött.

Kölcsönös függés kötötte össze őket. Egyedül az uralkodó és az állami karhatalom tevékeny védnöksége alatt működhetett az egyház, és kizárólag az egyház jóváhagyásával lehetett törvényes az uralkodó. Az említett összefonódásból egyenesen következett, hogy ebben a korban a keresztény hit terjesztése és a vallásgyakorlás sem lehetett teljesen erőszakmentes. Az újkorban kifejlődött európai alapértéket, a gondolat- és vallásszabadságot, a vallásinak és a világinak éppen ebből az összekapcsolódásból kifolyólag még nem ismerhették a középkorban, ami a másik három európai időhatárral, az ókorral, az újkorral és a francia forradalom óta tartó modern korral szembeállítva mintegy ellenkorszakká teszi a középkort. Ellenkorszakká abban az értelemben, hogy míg a másik három időszakot a vallási és a világi különválása és egymástól való távolodása jellemezte, addig ezt a vallási és a világi összefonódása és kölcsönös függése.

Önellentmondásos helyzet, hogy mindezek ellenére egyedül a középkornak volt köszönhető, hogy a római értékrend, kultúra, gondolkodás- és viselkedésmód, államszervezési tudomány megőrződhetett, amelyekből ezután kialakulhatott a mai európaiság, hogy a harmadik évezredben az is továbbfejlődhessen majd a jövő globalizálódott világának az európaiságává, amit valószínűleg legalább akkora különbség választ majd el a mai Európától, mint amekkora a mai Európát a Római Birodalomtól.