Út a vallások kialakulásától a vallástagadó vallások megszületéséig

Az ősember mágián és mítoszon alapuló vallása más jellegű volt, mint a későbbi idők kifejlett hitrendszerei. A Kr. e VII. és VI. században kialakuló, létértelmet taglaló tanítások lényegi változást hoznak a vallási gondolkodáson belül. Ezek a forradalmian új nézetrendszerek a környezetükben már meghonosodott vallási eszmék fogalomtárára építkezve üdvösségtanná formálták át a vallásalapító(k) revelációval szerzett személyes vallási tapasztalatát. Az újabb fordulatot a vallási gondolkodás terén az ateizmus és vallásellenesség széles körű elterjedése jelentette a Nyugaton a XVIII. századtól kezdődően.

A VALLÁS KEZDETEI

Az ősember természetközeli hite még világi kereteken belül mozgott, evilági létezését szolgálta és a közösségbe való beletartozását erősítette meg a vallási cselekmények által. A kései utódok, a primitív népek vallásának a megismerésével a 20 század első felében, amikor még a civilizációtól érintetlenül éltek ezek a népek, az ősember vallásának maradványait tanulmányozhatták az őserdők mélyében az etnológusok.

Az életmód radikális megváltozásával a neolitikus forradalom idején, miután az ember fokozatosan áttért a földművelésre és az állattenyésztésre, megjelent az istenhit is. A természettől való elidegenedés, amit az új, letelepült életmód jelentett, úgy tűnik az ember elvonatkoztatási, absztrakciós készségét is megnövelte, és ebben az elméje számára megnyíló külön gondolati térben talált rá a létezést uraló hatalmak megszemélyesíthető lényeire, az istenekre. Ez egyrészt még sokistenhit volt, az őt körülvevő világ jelenségei mögött látta meg az istenek sokaságát, másrészt személyre szóló istenhit, úgy értve, hogy minden egyes embernek, helynek, településnek megvolt a maga istene. A hinduizmus politeista és henoteista hagyományokat továbbvivő hitrendszerében ennek a vallási formának maradványait ma is tanulmányozhatjuk.

AZ ÜDVTANOK KIALAKULÁSA

A vallási elvonatkoztatás a legmagasabb fokára a magas civilizációk kialakulásának a korában, a Krisztus előtti első évezredben lép néhány kiemelkedő – vallásalapítóként és prófétaként tisztelt – ember megvilágosodásának köszönhetően. Az elvonatkoztatás, a szellemi absztrakció abszolút fokán ezek az emberek fölismerik, hogy a világ jelenségei mögött a háttérben valójában egy(etlen) rendteremtő hatalom uralkodik.

A passzivitásra hajló, a csendes elmélyülésre fogékonyabb keleti ember ezt a mindent irányító hatalmat személytelen hatalomként élte meg, és ettől fogva arra összpontosította minden képességét, hogy miként kerülhet összhangba, válhat eggyé ezzel a mindent uraló Renddel (taoizmus, konfucionizmus), vagy arra, hogy miként szabadulhat meg a világ kötelékeiből, amelyet e Rend uralma a karma (a tettek visszahatásainak a) törvényével az örökösen újjászülető szenvedés terepévé tesz (buddhizmus, dzsainizmus).

A másként gondolkodó, aktív beállítódású nyugati ember a szellemi absztrakció abszolút fokán a sokistenhit tagadásáig jut el, megvilágosító rádöbbenésében fölismeri, hogy a világot a háttérben valójában egy(etlenegy) mindenható és mindentudó isten irányítja. Ebből a fölismerésből születik a három nagy monoteista világvallás: a zsidó, a keresztény és a muzulmán. Elsőként a zsidó próféták kezdik hirdetni ezt a hitet, a kereszténység Jézus tanítása nyomán és Szent Pál teológiájára épülve a zsidó vallásból válik ki mint külön hitrendszer, az iszlám pedig a zsidó és a keresztény vallási tanok hatása alatt „a próféták pecsétjének”, Mohamednek a hithirdetésével veszi kezdetét a Kr. utáni VII. században. Ez volt az új vallási típus, az üdvtanok kialakulásának a záró szakasza, amely történet a Kr. előtt a VII-VI. században vette kezdetét (Buddha, Mahavir Zarathusztra, Lao-ce, Konfuciusz, egyistenhitet hirdető zsidó próféták), és Mohameddel zárul 1200 év múltán.

A teljesség kedvéért ne feledkezzünk meg a két összetett üdvtanról sem, amelyek az előbb ismertetett két vallási típust egyeztetik sajátos módon a tanításukban: ezek a hinduizmus és a zoroasztrizmus. Az előbbit Indiában ma is sok százmilliónyian követik, az utóbbi, egykor egész Perzsiában elterjedt vallást viszont szinte teljességgel eltörölte az iszlám hódítás, ma már a párszikkal csupán néhány százezres közössége létezik e nagy múltú és egykor kiterjedt hatású vallásnak. A hinduizmus valójában keleti típusú hitrendszer, amely a világtörvény (a dharma) mindent uraló hatalmát tanítja, de ezzel a hittel sajátos módon képes összeegyeztetni az istenhitet is annak minden lehetséges formájában (a vallási irányzattól függően úgy is mint monoteizmust, de úgy is mint politeizmust vagy henoteizmust). A zoroasztrizmus ezzel szemben egyistenhit, alapjában véve tehát nyugati típusú vallás, de tanítása ezt az egyistenhitet a Jó és a Rossz harcaként ábrázolva úgy tárja elénk, mint a világot uraló isteni Rend érvényesítéséért folytatott, végkifejlet felé tartó eszkatologikus küzdelmet.

A VALLÁSTAGADÓ VALLÁSOK KIALAKULÁSA

Az üdvtanok kialakulásával a Kr. előtti VII. századtól kezdődően a vallások teljességgel világi kereteken túlmutató célkitűzések felé fordultak. Nemcsak a vallási közösség életét, hanem a világi létezés minden szegmentumát és szervezeti formáját – a családtól kezdve egészen az államig – ennek az üdvcélnak a szolgálatába próbálták állítani, a hitrendszertől függően különböző módokon és különböző eredményességgel. Így volt ez ezerötszáz-kétezer éven át. Az újabb jelentős változás a vallási gondolkodás terén a nyugati társadalomban következett be a XVIII. és XIX. században. Európában ekkor került hatalomra egy olyan antiklerikális és vallásellenes irányzat, amely önmagát a vallást túlhaladandó gondolkodásmódnak tekintette.

Ez a sorrendben negyedik fordulat a vallási gondolkodás terén már nem a szellemi absztrakció további elmélyülését jelentette – ami az üdvtanok kialakulásával egyébként is elérte az abszolút fokát –, hanem az összes előbbi, vallásokat létrehozó szellemi elvonatkoztatásnak a megtagadását. A materialista ideológiák hatása alatt Nyugat ekkor érkezett el ateista, istentagadó korszakába, amely egy nagyon veszélyes úton indította el a szekularizálódó, elvilágiasodó nyugati társadalmat.

Az ember mint vallási lény (homo religiosus) igényli a vallási megnyilatkozásformákat, mivel azok létének értelmet adnak, s belehelyezik őt a közösségbe, a világba. Emiatt a vallási szerepkört továbbra is ugyanúgy igényelte az ember a vallási tanok elutasítása után is. A nyugati hitrendszer, a kereszténység veszített közösségformáló jelentőségéből a szekularizálódó közegben, visszaszorult a társadalom háttérpozíciójába, ám a vallási szerepkör kielégítése iránti igény ugyanolyan fontos kérdés maradt, mint amilyen korábban volt. Sőt, növekedett a jelentősége.

A kereszténységből kiábrándult, vallást elhagyó emberek – tudatosan vagy tudattalanul – új utakat kerestek maguknak a vallási szerepkör iránti igényük kielégítésére. A valláselhagyás tömegessé válásától fogva a nyugati társadalom egyik központi kérdésévé vált e hiányérzet megszüntetése.

A vallási tant más tanokkal, filozófiai eszmefuttatásokkal helyettesítették. Ezek a bölcseleti nézetek alkalmasnak mutatkoztak a vallási szerep betöltésének a feladatára. Nemcsak létértelmezést kínáltak az embereknek, hanem a létértelemmel kapcsolatban is határozott állásfoglalást fogalmaztak meg a bennük hívő embereknek. Ettől a kettős – részben filozófiai, részben pedig vallási – szerepvállalástól váltak ezek a filozófiai tanok ideológiákká. A tény, hogy az ideológiában ugyanúgy hinni kell, mint egy adott vallási tanításban, mindennél világosabban a tudomásunkra hozza, hogy az ideológiák a vallások módján működnek (funkcionálnak), s ezért kiválóan felhasználhatók a vallási szerepkör iránti emberi igény kielégítésére.

A XIX. és XX. században uralkodó ideológiák a vallási hiánypótlék szerepét töltötték be. A politikai színtérre áttevődő ideológiák közül a legjelentősebbek a kommunista ideológia orosz változata, a bolsevizmus, a német nácizmus valamint az olasz fasizmus voltak. A XIX. században a tudomány mindenhatóságát hirdető ideológia, a pozitivizmus volt a vezető eszmerendszer. Az említett nézetrendszerek (ál)filozófiai rendszerekre épültek és/vagy politikai célkitűzéseket szolgáltak, ám teljességgel a vallások módján működtek. Ezzel magyarázható, hogy ugyanazt a rendkívüli mozgósító erőt voltak képesek fölmutatni, mint amit korábban a vallások. A bolsevizmusról és a nácizmusról ezen túl még az is elmondható, hogy az egyházi szervezet mintájára építették föl a maguk totalitárius, diktatórikus berendezkedését.

Ma már elhaltak, csupán csökevényeikben léteznek ezek az ideológiák. Már csak a tagadás maradt meg mozgósító erőként ezekből az ideológiákból: például a nemzetellenesség, a keresztényellenesség, a hagyományellenesség. A pozitív tartalom, a hit az általuk teremthető szebb világban már elveszett. Az ideológiák azonban – jelenleg, a menekültválság idején ez szembetűnően kiviláglik – még ebben a tagadó formájukban is elemi erejűek és sokakat képesek mozgósítani a vallási érzelmek hevességével megszólaló tagadásban és a másként gondolkodók dogmatikus hévvel történő megbélyegzésében.

FOGYASZTÓI TÁRSADALOM MINT MATERIALISTA ÚJVALLÁS

Mai világunknak mégsem az ideológiák, a nagy elbeszélések a fő mozgatói. Egy másfajta helyettesítési mód vette át a homo religiosus igényét kielégítő vallási szerepkört. A legjelentősebb változás a XVIII. és XIX. század fordulójától kezdve, hogy az emberek többsége elveszítette a vallások által hirdetett világon túli célba vetett hitet. A többség ma már csak az evilági célokra figyel. Mondhatnánk, hogy az emberiség modernizált formában visszatért az ősember meghatározó létélményéhez, a világi kereteken belül maradó cselekvés- és gondolkodásmódhoz, amelyben azonban helyük volt a mágikus élményeknek is. Van azonban egy lényeges különbség. Az ősembernek állandóan a puszta létéért kellett küzdenie, ideje és lehetősége sem igazán volt világon túli dolgokról elmélkedni, és a nyelvi-fogalmi keretek sem állhattak akkor még azon a szinten, hogy ezt rájuk hagyatkozva megtehette volna, legalábbis nem a mai elvonatkoztató nyelvezettel, a modern embert viszont az anyagiasság, a jólétbe való belefeledkezés a világi célok felé fordította, és ugyanez fordította el az áldozatokat és belső átalakulást követelő világon túli célkitűzésektől. A fogyasztói társadalom ennek az eltávolodásnak egész embervilágot átszövő kifejeződése.

Ma már az eszmék, a filozófiák nem képesek lelkesíteni az „átlagembert”, sokkal anyagiasabbá vált a világ, az emberek többségét nem érdekli a bölcselet, vagy előző csalódásai nyomán – a megtévesztett lény tapasztalatával – nem hisz többé a filozófia hirdette világias üdvösségcélokban: a fejlődéselméletekre, a haladáshitre épülő nagy elbeszélésekben. Egyetlen gondolkodásmód, a materialista gondolkodásmód képes még mozgósítani a tömegeket, talán az ideológiáknál, sőt, talán a vallásoknál is hatékonyabban, hiszen az ember ősi mozgatóerejére, az ösztönökre, pontosabban az ösztönök üzleti, materialista célokra való fölhasználására alapozza rendkívüli motivációs erejét.

A fogyasztói társadalom a múlt század húszas éveiben Amerikából indult hódító útjára, mára szinte az egész világon uralkodóvá vált. Látszólag semmi köze a valláshoz: tiszta, „romolhatatlan” anyagiasság. Ebben a mivoltában a vallás világon túlmutató célkitűzéseinek egyenes ellentéte. A vallás által betölthető szerepnek viszont tökéletesen megfelelhet. Az ember életének, evilági létének a fogyasztói társadalom is célt szolgáltat. Az efféle anyagias, világias cél távol áll az elmélyült gondolkodástól, annak épp az ellentéte, az embert feledésre, belefeledkezésre, szerzési vágyra tanítja, ám a vallási funkció betöltésére így is alkalmas. (Természetesen csak az ember rövid világi létének képes értelmet adni.)

Ezért állítható, hogy a jelenkor, a XXI. század „materialista vallása” a fogyasztói társadalom gondolkodásmódja. Egy külön, mélyreható elemzést kívánna e pénzt bálványozó, a bennünk szunnyadó őskori, mágikus vallási élményeket új alakban felélesztő anyagelvű vallás természetrajzának a leírása.