Tudta-e?
A repülőhalak képesek akár 6 méter magasan 300 métert is repülni a víz felett.

164. szám - 2018. május

Párhuzamos társadalmak

Sokat hallani manapság a nyugati nagyvárosokban kialakult párhuzamos társadalmakról.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

Egyes helyeken – mint például Nagy Britanniában állami jóváhagyással – már saríja-bíróságok is működnek. PC-körökben erről még manapság sem ildomos beszélni, de Brüsszel Molenbeek nevű kerülete nevének ismertté válása után – ahonnan több párizsi merénylő származott – a párhuzamos társadalmak kiépülésének a tényét már elhallgatni sem lehet.

Mi az oka annak, hogy az iszlám párhuzamos társadalmakat hoz létre Európában? Könyveket lehetne írni erről a témáról. Aki részletesebben meg szeretne ismerkedni a témával, annak ajánlhatók a közel-keleti származású Henri Boulad jezsuita szerzetes ezzel foglalkozó előadásai, könyvei.

A következőkben csak néhány alapkérdést szeretnénk tisztázni az iszlám és a keresztény civilizáció különbségével kapcsolatban, Európában és Amerikában ugyanis a legtöbb félreértés, tévképzet, hiú ábránd vagy bigott gyűlölködés a muzulmánokkal kapcsoltban abból származik, hogy a keresztény civilizáció alapfogalmai alapján próbálják értelmezni az iszlám civilizáció tagjának az eltérő gondolkodásmódját és viselkedését. Ez a két kultúrkör közötti alapvető különbségek miatt teljes céltévesztésnek mondható. Ezen az úton haladva csak tovább mélyíthetjük az ellentéteket. A másik fél megértésével kellene kezdeni a megismerést.

A VILÁGI ÉS A VALLÁSI EGYSÉGE

Minden civilizáció a vallási és a világi gondolkodásmód valamiféle összeegyeztetésével teremti meg a maga létrejöttének az alapjait. Ez az összeegyeztetés a civilizáció megszületésének első évtizedeiben, évszázadaiban ölt konkrét formát, a későbbiek során erre az alapra fektetődik az egész civilizációs építmény.

Az európai, keresztény civilizáció magvát kialakító összeegyeztetés szöges ellentéte az iszlám civilizációt létrehozónak. A kereszténység egy erős, világias gondolkodásmódot képviselő szervezett államban, a Római Birodalomban hozott létre új civilizációt és a konstantini fordulattal bezárólag. A megszülető keresztény civilizáció a császárok és a püspökök kompromisszumkészségének köszönhetően egy olyan egyedülálló rendszert alkotott meg, amelyben az egyházi és az állami, a vallási (szakrális) és a világi (profán) egy sajátos, kétpólusú egységet alkot. Ezt nevezték el Európában a későbbiekben az állam és az egyház szétválasztásának.

Az iszlámban ez elképzelhetetlen, és azért az, mert a muzulmán civilizáció létrejöttekor Mohamedre, a vallásalapítóra visszavezethetően egy olyan szintén sajátos rendszer alakul ki, amelyben a vallási és a világi gondolkodás elválaszthatatlan egységet alkot. Ugyanilyen egypólusú egységet képez az egyház (voltaképpen az umma) és az állam is. Akkor dőlt el, hogy az iszlámnak ilyen lesz az alapvetése, amikor Mohamed és követői menekülni kényszerültek Mekkából, Medinában pedig élethalál harcot kellett vívniuk a mekkaiakkal a megmaradásukért. A Mohamed által vezetett közösség ebből adódóan egyszerre volt katonai és hitbéli szervezet, aminek a mintájára rögtön a próféta halála után kialakult az iszlám kalifátus, amely pedig egyszerre volt a muzulmán hitet kiterjesztő vallási és az arab hódítást szolgáló állami szervezet.

ISZLÁM REFORMÁCIÓ ÁS FELVILÁGOSODÁS?

Az iszlámban a vallási és a világi ettől fogva elválaszthatatlan, és ez így is fog maradni, amíg önmaga marad az iszlám. Ebből kifolyólag nincs értelme egy a keresztény reformációhoz vagy a francia felvilágosodáshoz hasonlítható iszlám megújulásban reménykedni, amelynek vágyott eredményeképp az iszlám civilizációban is végbemehetne a világi és a vallási szétválasztása.

A reformáció és a felvilágosodás az európai kultúraalakulás fejleménye, amit az tett lehetővé, hogy a keresztény civilizációban a szakrális és a profán kezdettől fogva egy sajátos, kétpólusú egységet képez. Ezt a kétpólusú egységet állandó belső harcként kell elképzelni, melyben a világi és a vallási hatalom szüntelenül arra törekszik, hogy megszerezze a korlátlan dominanciát a másik fölött. Ennek a belső harcnak keretében értelmezhető mind a reformáció, mind a felvilágosodás. Az előbbi válaszreakció volt arra, hogy az újkor beköszöntével a középkori vallásias szemlélet- és életmódot a reneszánsz és a humanizmus vezérletével kezdte felváltani egy világias látásmód és életvitel. A profán eleinte csak a gondolkodásmódban vette át a dominanciát a szakrális fölött, erre való reakció volt a reformáció, amely a nyugat-európai embernek e megváltozott, világias gondolkodásmódhoz alakította hozzá a keresztény tanítás értelmezését és megélési módját.

A felvilágosodás idején a világi elem már a vallási fölötti totális dominancia megszerzését tűzte ki célul, sőt – az európai ember önpusztítói hajlama első ékes példájaként – az elvakultabbak a francia forradalom idején egyenesen az egyház és a kereszténység elpusztítására törtek. (Mivel az európai civilizáció a vallási és a világi elem kétpólusú egysége, ezért a kereszténység kiirtása a kontinensről, egyúttal az európai civilizáció végét is jelentené.) A felvilágosodás célja a XIX-XX. században teljesült be, a profán ettől fogva már nemcsak új gondolkodásmódként és életvitelként, hanem (a világi állam képében testet öltve) társadalomszervező erőként is teljesen átvette a hatalmat a vallási-keresztény elem fölött. Az egyházi hatalom némi túlzással visszaszorult a templom falai közé, a hitmegélés pedig magánüggyé vált.

Még egyszer ki kell hangsúlyozni: a kultúraalakulásnak ezek a fejleményei a reformációtól és felvilágosodásig és onnan tovább a XX. századi totalitárius diktatúrákon át a ma tomboló posztmodernig mind az európai civilizációs alapvetésből származó fejlemények: kivétel nélkül az tette lehetővé a létrejöttüket, hogy ez a sajátos arculatú kultúrkör kezdettől fogva a vallási és a világias elem (állandó belső harcokkal terhelt) kétpólusú egysége.

Ahogy a növénynek is a magból kell kisarjadnia, úgy a civilizációs sajátságok is a civilizációs alapokból fejlődnek ki mint adottságok az adottságokból.

Az iszlám egypólusú civilizáció, ezért értelmetlenség az európaihoz hasonlítható iszlám reformációban vagy felvilágosodásban reménykedni. Az iszlám egypólusúságából következik, hogy ebben a civilizációban a vallási „reformáció” egyúttal világi „újjáalakítás” is, és megfordítva. Az egyházat és az államot szétválasztó iszlám felvilágosodásról pedig azért hiábavaló álmodozni, mert ez az iszlám civilizáció önmegsemmisítését jelentené.

Ebből természetesen nem következik, hogy a mai globalizálódó (amerikanizálódó) világ keretei között az iszlámban ne találkozhatnánk az elvilágiasodásnak a jelenségeivel, ezeket a jelenségeket azonban a civilizációs egypólusúság keretében kell értelmezni. A muzulmánnál a világiasabb életvitelhez egy szabadabban kezelt, a saríjához kevésbé ragaszkodó vallási felfogás párosul elválaszthatatlanul, amely a muzulmán közegben sokszor már csak a vallási előírásokat külsőleg betartó látszatvallásosság, nem muzulmán közegben pedig mindössze a muzulmánság-tudat formájában él pislákoló lánggal. A megbonthatatlan egység a vallási és a világi között azonban még ebben a törékenynek látszó formában is mindvégig fennáll a muzulmán ember lelkében. E pislákoló láng pedig külső hatásra és/vagy belső igényre bármikor lángoló tűzzé alakulhat, amelyre számtalan példát láthattunk a vallásukkal látszólag minden kapcsolatukat elvesztett nyugat-európai másod- és harmadgenerációs bevándorlók között. Belőlük lehetnek a legkeményebb dzsihadisták.

Az egypólusú szerveződés logikájából következik, hogy a muzulmánnál az elvilágiasodás lelkileg nem úgy nyilatkozik meg, mint az uralkodó vallás, az iszlám elleni dühödt és kényszerű küzdelem. Ha a körülmények engedik és az ember maga is ezt kívánja, akkor lehet világiasabban élni, ha nem, akkor – legalábbis külsőleg – be kell tartani a vallási előírásokat. A civilizáció egypólusúságából következően személyes és társadalmi konfliktust a muzulmán közegben nem az elvilágiasodás okozza, hanem a valláselhagyás. Ez a lehető legnagyobb bűn az iszlámban mind személyesen, mind társadalmilag. Az utóbbi lehetőség, a tömeges valláselhagyás az iszlám civilizáció önmegsemmisítését jelentené.

A kétpólusú keresztény civilizációban ezzel szemben törvényszerűen vallásellenességet szül a szekularizáció: innen származik a keresztény vallás és a keresztény civilizációs alapokon nyugvó értékek elleni egyre kíméletlenebb támadás Európában és Amerikában a világias ideológiát képviselők részéről. Ez a harc ma már a keresztény civilizáció önmegsemmisítésével fenyeget. (Ebben az önmeghasonlott civilizációs közegben a valláselhagyás és a keresztényellenesség már nem bűnnek, hanem egyenesen erénynek számít.)

ISZLÁM EGYHÁZ?

A szó valódi értelmében iszlám egyházról beszélni is értelmetlen, mert a muzulmán vallásban nem létezik egy a világtól elkülönült, hierarchikus – az egykori római állam mintájára kialakított – vallási szervezet, amit mi (keresztény) egyháznak nevezünk. (Itt összezavarhat a rendszerváltás után meghonosodott magyar jogi szóhasználat, amely egyháznak nevezett minden vallási közösséget.) Valójában csak muzulmán közösségről (ummáról) beszélhetünk, amely egyszerre vallási és világi közösség, és amelyben nincs külön világi jog azokon a területeken, amelyeket a vallás szabályoz. Ez az iszlámban elképzelhetetlen, hiszen az isteni törvényt (saríja) semmiféle emberi törvény nem írhatja felül. (A nyugati hatásra egyes helyeken létrejött szekuláris iszlám államot a maga világi törvénykezésével egyedül diktatúrával lehet fenntartani a muzulmán világban, az úgynevezett arab tavasz erre világosan rámutatott.)

Ez az oka annak is, hogy az Európába, ebbe a számukra érthetetlen, szemükben istentagadónak és romlottnak tűnő világba érkezett muzulmánok, ha identitásukról nem akarnak lemondani, akkor párhuzamos társadalmakat kell létrehozniuk, muzulmán medinákat a nyugati városokban, amelyekben az egypólusú iszlám civilizáció szabályai szerint élhetnek. Ezekben a városrészekben magától értetődően egyre nagyobb szerepet kap a muszlim életvitel szabályrendszere, a saríja is.

A kezdeti állapotokat természetesen meg kell különböztetni ettől. Az elenyésző kisebbséget jelentő első muzulmán bevándorlók még az integrációra törekedtek, gyerekeik közül a legtöbben egyfajta identitásnélküli állapotba kerültek, se franciának, se arabnak, se németnek, se töröknek nem tarthatták magukat. Ahogy azonban nőtt a számuk, megépítették a mecsetjeiket és megkapták a Közel-Keleten tanult imámjaikat, ezek a városrészek fokozatosan muzulmán öntudatra ébredtek – velük együtt a identitásnélküli második és harmadik generációs bevándorlók tömegei is –, ezután pedig törvényszerűen működésbe lépett az iszlám civilizációs szervezési alapelv, amely lassú lépésekben medinákká, párhuzamos társadalmakká alakítja ezeket a jobboldali sajtóban no-go zónáknak nevezett, többségében bevándorlók lakta városrészeket. Ennek kellett következnie az iszlám civilizációs alapokból.

Az ő civilizációjuk alapvetése szerint ugyanis másként nem lehet, másként nem is szabad élni, csak az isteni törvények szerint, amelyek ugyanakkor világi törvények is.

Hogyan lehetne civilizációs értelemben is integrálható egy annyira más alapokon nyugvó civilizáció tagja? Ha integrálódna, akkor lemondana civilizációs identitásáról, márpedig miért tenné ezt, amikor – a Korán, tehát Isten szava is tanúsítja – az ő hite és életmódja felsőbbrendű, mint a „vallásukat meghamisító keresztényeké és zsidóké”.

(2016, 2018)


A saría bíróság épülete London Leyton nevű kerületében, amelyet a kettős jogrend látszatát elkerülendő Saría Tanácsnak neveznek


Már több min 30 saría bíróság működik Nagy Britanniában

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2018 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor