Egy új erkölcs vázlata

Gondolkodói pályája nemcsak az intellektuális hátteret biztosította számára, hanem vélhetően e filozófusi pálya irányát és megállapodott végcélját, központi gondolatát is előre vetítette. A gnózisról, a gnosztikus irányzatokról szólt a doktori disszertációja, maga viszont a gnózissal szemben, a biblikus antropológia, emberkép talaján állva határozta meg gondolkodói alapállását.

A gnosztikus irányzatok közös ismertetőjegye volt, hogy a szellemet, az emberi tudásképességet előnyben részesítették a testtel, az emberi létképességgel szemben, s így egy testellenes és létezésellenes, (másként kifejezve) életellenes és világellenes gondolkodásmódot és vallási törekvést fejlesztettek ki. A biblikus antropológiában ezzel szemben a test és a szellem, vagy a test és a lélek organikus, elválaszthatatlan egységet képeznek: az ember nem oszlik föl e gondolkodásmódban egymástól elszakítható kettősségekre.

Az elmondottak tükrében értelmezhető Hans Jonas etikai nézeteit összegező filozófiai tanulmánya, Az emberi cselekvés megváltozott természete. Az írás bevezető gondolataként Hans Jonas leszögezi, a hagyományos erkölcsi beállítódások egy zárt, örök időkre szóló etikai rendszer létezését föltételezték. Az újkori antropológiai fordulatot megelőző látásmódban a természetre mint a kozmosz örök rendjének a kifejeződésére tekintettek. Az ember „élete a maradandóság és a változás között játszódott le: maradandó a természet volt, változó pedig mindaz, amit az ember maga művelt. A legnagyobb emberi mű a város volt, amelynek bizonyos mértékű állandóságot tudott nyújtani azáltal, hogy törvényeket gondolt ki számára, és elhatározta, hogy azokat tisztelni fogja” – írja Hans Jonas.

Hans Jonas tanulmányában a természet és a társadalom (a polisz, a város) közti viszonyra, annak 20. századi megváltozására helyezi a hangsúlyt, de eközben pontosan meghatározza a hagyományos erkölcsnek a legfontosabb jellemzőit is. Ezek az antropocentrikus és a szituációs jelleg. Az antropocentrikus jelleg alatt az értendő, hogy a hagyományos erkölcsnek mindig az ember az alanya és a tárgya. A hagyományos erkölcs sohasem lép át az emberen túli világba, a természet, az élő vagy az élettelen világ nem lehet a tárgya, de az emberi cselekvéshez kapcsolódó dolgok, eszközök sem. A szituációs jelleg az erkölcs itt-re és most-ra való irányultsága. „A jó és a rossz, amire a cselekvésnek ügyelnie kellett, a cselekvés közelében volt, vagy magában a gyakorlatban, vagy annak közvetlen hatósugarában, és nem hosszú távú tervezésen múlott. A céloknak ez a közelsége vonatkozott mind az időre, mind a térre” – írja erről Hans Jonas.

Ha a hagyományos etikát a kozmikus rendbe való visszacsatolásként határozzuk meg, akkor arra is magyarázatot adhatunk, hogy miért kellett annak antropocentrikus és szituációs jellegűnek lennie. Antropocentrikusnak, emberközpontúnak azért kellett lennie, mert a természetből kiszakadt lényt, az embert kellett visszavezetnie – egyénileg és közösségileg – a megfelelő cselekvéssel a kozmikus rendbe. A természetet, a természettel együtt létező élő és élettelen világot (állatokat, növényeket, ásványokat) a természetből kiszakadt ember kivételével, nem kell visszavezetnie sehova, hiszen azt ebben a látásmódban a természetet és a szervesen hozzá tartozókat eleve áthatja a kozmikus rend. A természet működése ugyanis a kozmikus rend világi megtestesülése.

Szituációsnak azért kellett lennie az erkölcsnek, mert csakis az itt-en és a most-on keresztül létesíthető kapcsolat az örökkévalóval, a változatlannal. A természetnek ilyen jellegű kapcsolatteremtésre nincs szüksége, hiszen képtelen kilépni az itt-ből és a most-ból. Erre, emlékezői képessége és az elvont gondolkodásra való hajlama révén, egyedül a természetből kiszakadt lény, az ember lehet képes.

Hans Jonas a természet és a polisz megváltozott viszonyán keresztül vázolja föl a paradigmaváltó etika szükségességét. Gondolatmenete röviden így összegezhető: egészen az újkorig, a technológiai fejlődés jelentkezéséig, az emberi társadalom (a polisz) pusztán csak egy elszigetelt része volt a természetnek. A természet hatalmas erejének az emberi lakóterület, élettér nem tudott ártani, éppen fordított volt a helyzet: az ember volt kiszolgáltatva a természet erőinek. Mára, a technológiai fejlődésnek köszönhetően mindez teljesen megváltozott: az ember eluralta a természetet. „Megszűnt ugyanis a határ állam (polisz) és természet között: az ember városa, amely valaha enklávé volt a nem emberi világban, kiterjeszkedik a földi természet egészére, és bitorolja helyét.” Most már a természet is sebezhető az ember által, nemcsak az ember a természet által.

Ennek a ténynek komoly erkölcsi vonzata van. Mivel az ember az ökológiai egyensúly felborításával, a bioszféra elleni támadással a saját maga és utódai életét is fenyegeti, ezért a cselekedete erkölcsileg elítélendő. Ez a megállapítás még belefér a hagyományos etika keretrendszerébe, azonban a környezetpusztítás egy olyan hosszú távon ható, eddig ismeretlen jelenség, amely a hagyományos erkölcsi szabályokkal már nem kezelhető. Hans Jonas több sajátos szempontra is fölhívja a figyelmet: a környezetpusztítás sokszor irreverzibilis, visszafordíthatatlan következményeket eredményez; hatásai majd csak a jövőben lesznek igazán érzékelhetőek, ráadásul e hatások kumulatívak, összeadódnak, fölerősítik egymást; elkövetője sem határozható meg pontosan, kollektív cselekvés, sok emberi tett együttes eredménye. Ezek a szempontok tarthatatlanná teszik a hagyományos etikát. A fölsorolt sajátosságok épp a hagyományos erkölcs kiindulópontjait támadják: annak antropológiai és a szituációs jelleget.

Hans Jonas emiatt egy új etika vázlatát rajzolja fel. Ez az új etika a felelősség elvére épül. A felelősségben ismeri fel azt az elvet, amellyel az erkölcsi cselekvés az emberi túli dolgokra, a természetre is kiterjeszthető. Világosan meghatározhatók az általa javasolt erkölcsi paradigmaváltás elemei. A hagyományos antropológiai jelleget feladva már nemcsak az emberben kíván erkölcsileg minősíthető önértéket látni, hanem az egész természetben, a természet minden egyes létezőjében is. A szituációs jelleget feladva, a most-ra, a jelenre irányultságot kibővítené egy a jövő időhatárait is szempontul vevő erkölcsi hozzáállással, és az itt közeli, az emberi horizontra leszűkített terét, egy tág, messze ható összefüggésekben gondolkodó, globális horizonttal egészítené ki.

Ezek a változások az erkölcsi indíttatás kiegészítését is szükségessé teszi. Korábban az erkölcsi indíttatáshoz elegendő volt a lelkiismeret (kereszténység), az ész belátása (Szókratész, Kant) vagy az okosság (Arisztotelész), most viszont a jövőbe látáshoz és a globális horizonthoz nélkülözhetetlen lesz a tudomány is. A felelősség környezetkímélő erkölcse a tudományra hagyatkozó erkölcsi cselekvés.

Az etikai paradigmaváltásra két lehetséges változatot kínál fel Hans Jonas az említett tanulmányban, de csak nagyvonalakban. Az egyik javaslat egy tudományra épülő környezetetika vázlata, a másik javaslat a nyugati vallások biblikus alapállásába a keleti vallások etikai alapelvét, az áhimszá (erőszaknélküliség) elvét is beépíti. A kettő között nem húz határozott választóvonalat, inkább nyitva hagyott választási lehetőségként tárulnak elénk azok a szövegből.

A döntést ránk bízza.