A forradalmi Messiások

Évezredek harcának a beteljesítője ő, aki a forradalmi üdv elhozója, a világ boldogítója. Így tekintenek legalábbis rá, akik a forradalmi messiáshit bűvkörébe kerülnek, és a vallási tartalmak iránt fogékony emberek közül csak kevesen képesek kivonni magukat e hatás alól, mert a messiáshit mágikus erővel uralja el az emberek érzés- és gondolatvilágát, akaratukat pedig teljességgel a felismerni vélt Kiválasztott akaratának rendeli alá.

FORRADALMI ESZKATOLÓGIA

A társadalmi fordulat „gyümölcsöt hozott” ideológiája voltaképpen a nyugati típusú (keresztény és zsidó) messiáshiten alapuló forradalmi apokaliptika és eszkatológia. A keresztény és a zsidó vallás Messiása, a hívők által évezredeken át várt Kiválasztott az üdvtörténelem beteljesítője, és ebből kifolyólag minden értelmes cél végső értelme. Személye homogenizálja a társadalmat, mert megjelenése után csak két választási lehetőség nyílik meg minden ember előtt: vagy felsorakozik mögötte, és fenntartások nélkül alárendeli magát az akaratának, vagy ellene szegül, és azok táborába sorolódik, akiket a vallás képi nyelvén a Messiás el fog törölni a végső, armageddoni nagy csata napján.

A szekuralizált társadalomban mint valláspótlék ugyanez a messiáshit ültetődik át be nem vallottan – és nem is tudatosítottan – az egyébként határozottan vallásellenes forradalmi ideológiába, és válik egyik napról a másikra a legfontosabb társadalomirányító erővé. Az üdvcél tekintetében azonban égbekiáltó különbség van a kettő között: a vallási Messiás – mind a zsidó, mind a keresztény – a vallási üdvöt hozza el, míg a forradalmi a forradalmit. A vallási Messiás isteni akaratot beteljesítő tevékenysége nyomán – a régies, allegorikus hitnyelv üzenetét mai szóhasználattal kifejezve – az ember és a világ megmérettetik a valóság tükrében, miután megmarad az, ami valóságos (isteni) és eltöröltetik, ami valótlan (istentelen). Ezt nevezik az Ítélet Napjának. Ezzel szemben a forradalmi Messiás a forradalmi üdvcélt teljesíti be, azaz a világot az eszme képére alakítja át, másként mondva ideálissá teszi a valóságot eltörölve belőle mindazt, ami ellentmond a nagy és szent eszmének. (Más kérdés, hogy ténylegesen nem egy „ideális”, hanem egy élhetetlen, erőszakkal teli világot hoz el a társadalmi fordulat Kiválasztottja.)

AZ ELLENMESSIÁSOK

A Biblia szóhasználatával a forradalmi Messiás ténykedésére azt mondhatnánk, hogy antikrisztusi, azaz ellenmessiási cselekvés. A vallási Messiás a való győzelmét hozza el a valótlan eltörlésével, a forradalmi Messiás az idea diadalát szeretné elérni a valóság azon részeinek a kíméletlen eltörlésével, amelyek megítélése szerint nem illeszkednek a nagy és szent eszmébe.

A megsemmisítendő kijelölése tekintetében lényeges különbségek lehetnek az egyes helyi forradalmi Messiások között. A baloldaliak közül Sztálin megelégedett a kollektivizálással, azaz a „burzsoá réteg” eltörlésével, amelyhez többnyire elegendő volt a vagyon elvétele, és nem kellett közülük mindenkit a Gulágra vinni vagy éhhalálra ítélni, mint történt a holodomor során, ezzel szemben a kambodzsai Pol Pot magának a városnak mint a burzsoá gondolkodás melegágyának az eltüntetését tűzte ki célul, és emiatt a cél miatt milliók kerültek átnevelő munkatáborba az indokínai országban. A jobboldali forradalmi Messiások között is fennállnak ezek a „látásmódbeli” különbségek: a Duce megelégedett a kommunista elemek eltakarításával a közéletből, a Führer ezen felül már egy egész nép, a zsidók világból való eltörlését is célul tűzte ki, szó szerint értve az ember törlését az élők sorából.

A VALLÁSPÓTLÉKI SZEREP

Hangsúlyozni kell, a forradalmi messiáshit valláspótlékként működik, ezért szó sincs átgondoltan véghezvitt tudatos átültetésről a fő-fő ideológusok részéről. A valláspótlékok használói egy pillanatig sincsenek tudatában annak, hogy valamely elfojtott, elhallgattatott vallási igényüket elégítik ki az erre alkalmasnak bizonyuló világias tartalommal. Mihelyt ezt tudatosítják, azonnal elillan a varázs.

A felvilágosodás után Nyugatról kiindulva Európában általános szerepvesztésen megy át a két meghatározó európai vallás, a kereszténység és a judaizmus. Mindinkább a társadalom háttérpozíciójába kerülnek, szellemi rangjukat átveszi a tudomány, amely materialista és vallásellenes irányultságú, és nem tud, de nem is célja létértelmet adni az embereknek.

A XIX. században az európai filozófia, élén a német idealista bölcselettel, a fejlődéselméletek különféle változataival megpróbálta ugyan a vallás létértelmet adó bölcsességi szerepét átvenni, de sikertelennek bizonyult a kísérletében. A művészet szerepét romantikus hévvel idealizáló XIX. századi gondolkodásmód a maga zsenikultuszával szintén képtelen volt helyettesítést adni az ember vallási igényére a közösségnek életvezetési útmutatást adó szentemberek iránt. A civil vallásként működő, hatalmas tömegeket megmozgató és mind pompázatosabb állami, nemzeti ünnepségek sem helyettesíthették a liturgia és a körmenetek közösségi egységélményt nyújtó, ugyanakkor a közönségességen kívül helyező és túlléptető, lelket felemelő érzését. A hideg logikájú, pragmatikus tudomány sem volt képes a lét nagy rejtelmeinek a feltárására, amit korábban a misztika meg tudott adni a titkok keresésébe elmerült vallási különcöknek.

A KONZUMTÁRSADALOM VALLÁSPÓTLÉKAI

Ma már ezek a XIX. században feltalált valláspótlékként működő módszerek kivétel nélkül kimentek a divatból, bár a szellemi tartalmakat átörökítő hagyományhűség nyelve a zsenikultuszt visszafogott formában átörökítve még mindig úgy mutatja be a művészeket a hiányos padsorú irodalmi és zenei rendezvényeken, mint kivételes képességekkel bíró és kivételesen értékes alkotói tevékenységet végző embereket, a régi tömegeket már csak emlékezetből ismerő állami és nemzeti ünnepségeket ma is ugyanazzal a pompával és emelkedettséggel igyekeznek megtartani, mint a nacionalizmus fellángolásának a nagy századában, időnként az érthetetlen nyelvet beszélő filozófusoknak is megengedik, hogy megszólaljanak a televízióban és a rádióban, de csak kisebb a médiafigyelemre fenntartott, különc fogyasztóknak szánt műsoridőkben, ugyanez a megtiszteltetés kijár néhány tudósnak is, de azzal a határozott elvárással, hogy közérthetően, a népszerű tudomány nyelvén fogalmazza meg a mondanivalóját.

A divatjamúlt módszerek helyét a XX. században az ekkor megerősödő konzumtársadalom sokkal hatékonyabb módszerei vették át, amelyek az új társadalomrendezői elv materialista jellegéből következően már a szellemi kifinomultságot teljesen nélkülöző, anyagias, fogyasztói irányultságú valláspótlékok.

A tömegtájékoztatási eszközöknek köszönhetően a konzumtársadalom újfajta „bölcselőket”, szakértőknek mondott, sztárolt megmondó embereket léptetett a XIX. századi filozófusok helyébe, akik a médián keresztül az élni tudás és az érvényesülés „bölcsességeire” okítják az embereket, a nevelői és útmutatói feladat betöltésére kiválasztott bölcs ember iránti igény valláspótléki szerepe tehát ebben a leszegényített formában ma is jelen van. A XIX. századi művészzsenik, írók, költők, zenészek helyét a szórakozás XX. században feltalált új módszereinek, a filmiparnak és a könnyűzenének a sztárjai vették át, akik még mindig játszani képesek, különösen a fiatalok körében, társadalmi mintaadásra kiválasztott valláspótléki szerepüket. A közönségességen kívül helyező, kollektivitásban elmerítő dionüszoszi érzést a XX. századi konzumtársadalom nagy találmánya, a versenysport kiemelt eseményei vagy a könnyűzenei tömegrendezvények képesek megadni az embereknek. A közönségességen kívülhelyező és túlemelő apollóni érzés megélése már nem számít az elanyagiasodott konzumtársadalom emberének a célkitűzései közé, bár van egy ma már tiltott tömegcikké váló, de a régi korokban csak a sámánok és jósok által használt tudatmódosító emberi találmány, amely anyagias formában képes kikényszeríteni a közönségesen kívülhelyező és túlléptető apollóni élményt: ez a széles körben szintén a XX. században elterjedt droghasználat. A tudomány mindenhatóságába vetett pozitivista hit sem veszett ki mint valláspótléki szerep, de ez már nem a tudományos világkép létrejtelmeket tisztázó nagyszerűségének a csodálata, mint volt a XIX. században, hanem a a pénzen megvehető technológiai vívmányokkal való elkápráztatottság, amelyek mágikus erejű valláspótléki tárgyként működve teljesen képesek uralmuk alá vonni birtokosukat, ugyanúgy, ahogy régen egy talizmán vagy egy varázsszöveg.

A NIHIL ŰRJE

Ez a helyzet ma a XXI. század elején, de egy évszázaddal ezelőtt – a konzumtársadalom kibontakozása előtt – még csak a régi, ma már divatjamúlt valláspótlékok szerepéről beszélhetünk. A XX. század elején már teljesen egyértelmű volt, még a nyugatiak részéről Európa hátsó szegletének tartott Oroszországban is, hogy azok a (vallás)pótlékok, amelyekhez a XIX. században még oly nagy társadalomépítő reményeket fűztek, hosszú távon nem működnek. Mivelhogy az ember eredendően végső létértelmet kereső vallási lény, azaz homo religiosus, ezért Európának a felvilágosodás százada után fokozatos lépésekben végigmenő vallásvesztése általános hiányérzetet, valami megfogalmazhatatlan, betöltésre váró általános űrt hagyott maga után emberekben. Ez az űr leginkább a XX. század elején volt érezhető, amikor a régi (vallás)pótlékok már csak keveseket tudtak kielégíteni, az újakat pedig még nem találták fel. Ahol az Európa nyugati feléből kiinduló szekularizáció, azaz a vallásvesztés már mindenre kiterjedően elhatalmasodott, ott az űr – mint a létértelem hiányát elfogadó nihilista életérzés – előbb-utóbb beköltözött az emberek lelkébe. Az ilyen lelki célt vesztett embert, amely már csak az anyagi örömökben lelheti meg „élete értelmét”, többé nem lehet messiáshittel fellelkesíteni. Neki már nincsenek, nem is lehetnek létértelmet adó Kiválasztottjai, hacsak vissza nem tér régi önmagához. Neki már csak az ősi vallási gondolkodást – a politeizmust, a mágiát, az animizmust, a mana-hitet, a totemizmust stb. – egy szinkretikus elegyben elvilágiasító nézetrendszer lehet a messiáshit nélküli valláspótléka.

Ezt a valláspótlékot mint anyagi-gazdasági működést úgy nevezik, hogy fogyasztói társadalom; mint az ént szolipszista módon középpontba állító, elvileg ideológiákon túli világképet pedig úgy, hogy posztmodern.

Ha nem is azonos intenzitással és életszínvonallal ma már egész Európa, és kiterjesztett hasonmása, az egész Nyugat a posztmodern és a fogyasztói társadalom bűvkörében él, de ez még nem volt így a XX. század első felében. (Jelen írásban a Kelettel – Ázsiával – és Déllel – Afrikával – szembehelyezhető, tágabb értelemben vett Nyugat fogalmába Európa mellett Amerika, Ausztrália és Szibéria is beleértendő, tehát minden olyan földrész, amelyet egyelőre még az Európából származó, felvilágosultnak mondott, posztmodernbe átváltó modernista gondolkodásmód ural.) Ez a magyarázata, hogy a I. világháború zűrzavara teremtette kedvező légkörben a baloldali messiáshit, a kommunista forradalom Európa keleti és középső felében indulhatott útjára a győzelem valódi esélyével.

ALKALMASSÁG A FORRADALMI MESSIÁSHITRE

Az elanyagiasodott Nyugat-Európa lakosainak többségét az I. világháború után már semmiféle Kiválasztottba vetett hittel sem lehetett mozgósítani, még a forradalmi messiáshittel sem. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ilyen benső szellemi célt hiányoló emberré vált volna a kontinens nyugati felében, mint ahogy ma sem mindenki a fogyasztói társadalom lelkes híve és a posztmodern életérzés alanya Nyugaton. Az egyénekből összeálló társadalomra nem szabad homogén masszaként tekinteni. Helyesebb tehát, ha úgy fogalmazunk, hogy a társadalmi túlsúly ekkor már eltolódott abba az irányba, amely esélytelenné tette a forradalmi messiáshit uralkodóvá válását ezekben a nyugati társadalmakban. Ellenben a jól ismert történelmi fáziskésés miatt a közép-európai és a kelet-európai emberek, különösen az utóbbiak nagy többsége még mozgósítható volt a nagy és szent eszme szolgálatának. Ma már erre semmi esély sem volna, de akkor a kelet-európai és a közép-európai emberek többsége még nyitott volt a messiáshitre. Különösen a szegényebb rétegek körében volt ez így, mert e nincstelen és valamiképp még mindig vallásos osztály tagja továbbra is létértelmet keresett az életének, és miután elvesztette vagy elvették tőle a vallási Messiásba vetett hitet, ezért képletesen szólva boldogan futott a forradalmi Messiás, a szeretett Vezér karjaiba, aki egy másfajta, és nem mellékesen anyagi előnyökkel is kecsegtető új létértelmet kínált fel neki.

Szellemi értelemben ismét csak a jól ismert, nyugatról kelet felé mozgó fáziskéséssel magyarázható, hogy az első világégés után Közép-Európában, még a földnélküli béresekkel, a „parasztproletárokkal” teli Magyarországon sem tudott győzedelmeskedni a baloldali messiáshit, a kommunista forradalom. A szekularizációban előrehaladottabb Közép-Európában ugyanis a Nyugatról begyűrűző, materialista életvitelre és érdekelvű gondolkodásra ösztönző nihilista életérzés elhatalmasodása miatt ekkor már nem lehetett a forradalom győzelméhez szükséges elegendő embert megmozgatni egy olyan kifejezetten idealista eszme számára, mint amilyen a minden ember jogi, hatalmi és vagyoni egyenlőségét hirdető kommunista forradalmi eszme. (Mindenütt megfigyelhető, hogy a szekularizáció első szakaszában idealista gondolkodásmód uralja el a vallását elveszítő társadalmat.) A II. világháború után is csak kívülről ráerőltetve, a szovjet katonai megszállás árnyékában „győzedelmeskedhetett” a baloldali forradalom a Moszkvából hazájukba visszahozott emigráns kommunisták orosz érdekeket és szándékokat gátlástalanul kiszolgáló tevékenysége nyomán. (Egyáltalán nem mellékes, de szellemi értelemben nem döntő tényező, hogy a mindig despotikus berendezkedésű Oroszországgal szemben a közép-európai társadalmakban hatványozottabban jelen voltak a demokratikus hagyományok is.)

A XX. század első felében a kontinensen valójában csak Kelet-Európa volt hosszabb távon is alkalmas a végletesen idealista célokat kitűző kommunista forradalom „befogadására”. Megkönnyítette a baloldali messiáshitet képviselő bolsevikok győzelmét az I. világháború után az a tény, hogy Kelet-Európa akkor egyetlen nagy orosz birodalmat jelentett.

A szekularizációban előrehaladottabb Közép-Európa az első világégés után, különösen annak a nyugati fele az idealista széplelkűséget mellőző fasiszta és a nemzetiszocialista forradalomra válik különösen fogékonnyá. Nyugat-Európa a történelem órájának az előrehaladása miatt ekkor már erről a jobboldali forradalomról is lekésett. (Ironikusan mondva panaszra azért a nyugatiaknak sem lehet okuk, hiszen a francia forradalomban és a napóleoni háborúkban nekik is megvolt a maguk milliókat legyilkoló nagy forradalmi időszakuk, az istenített Bonapartéval pedig a forradalmi messiáshit szépségeibe is belekóstolhattak. Nyugat szerencséje az, hogy mindez száz évvel előbb, a XVIII-XIX. század fordulóján volt, amikor a lakosság tömeges legyilkolására alkalmas fegyverek még nem álltak rendelkezésre és a nemkívánatos elemeket átnevelő és megsemmisítő táborokra záró módszert sem fedezték még fel, így ők kevesebb áldozattal megúszhatták.)

Mi volt az oka Nyugat forradalmi messiáshitre való alkalmatlanságának a XX. század elején? Az, hogy a történelemi órája a szekularizáció tekintetében Nyugaton előrébb jár. Onnan indult útjára az európai vallásvesztés, és terjedt tovább idővel keleti irányba. Az ok nem abban kereshető, mint gondolhatnánk, hogy a konzumtársadalmat éppen ekkor kiépítő nyugati emberbe kevesebb önzés szorult volna, mint a németbe vagy az olaszba. És nem is abban – miként az általánosan elfogadott, Nyugatot idealizáló történelmi narratíva oktatja a mai napig –, hogy a demokratikus hagyományok ezekben a társadalmakban megakadályozták volna a szintén nagy számban jelen levő nemzetiszocialisták hatalomátvételét. Ez is szerepet játszott, de nem döntőt, ami jól látszik abból, hogy a parlamentarizmusnak a hagyománya Németországban vagy Olaszországban is éppúgy élő volt.

A fél világot gyarmatosító nyugatiak XX. századi utódainak a többségében jelen lévő önzés túlsúlyában már csak puszta, magába forduló egoizmus volt, amely megelégedett az anyagi élvezetek és a hiúságot kielégítő örömök megszerzésével, a közép-európai emberek többségében azonban ekkor még – leginkább a nyugat-közép-európaiakban – a vallási korszak utolsó maradványaként hátramaradt idealista tenni akarás hatotta át túlsúlyában az önzést, amely ebből kifolyólag egyénileg és nemzetileg kiteljesedni vágyó, és a célért áldozathozatalra is kész egoizmusként nyilvánult meg. (Ezt az önzésformát nietzschei kifejezéssel a hatalom akarásának nevezhetjük.) Az I. világháború utáni zűrzavaros történelmi időszakban ez a hatalom akarására való fogékonyság tette Nyugat-Közép-Európát a leginkább alkalmassá a jobboldali forradalmi messiáshit győzelmére.

Pol Pot parancsára hárommillió embert lakoltattak ki a kambodzsai fővárosból, a deportálások során háromszázezer ember vesztette az életét

Szellemvárossá vált Pnom Penh

A cikk első része itt olvasható.

A cikk második része itt olvasható.

A cikk harmadik része itt olvasható.

A cikk negyedik része itt olvasható.

A cikk ötödik része itt olvasható.