A főbűnös és a felmentett

Ez a forradalmi erőszak totális uralma alá akarja vonni az anyagi, a lelki és a szellemi szférát.

A közös vonások mellett azonban a különbségek is szembetűnőek, így például a legtöbbet emlegetett jobboldali történelem-beteljesítő forradalom a faji eszme nevében cselekedett és a kommunisták mellett a zsidókat, egy másik nemzet tagjait tekintette az elsők között kiirtandó elemnek, ezzel szemben a baloldali, bolsevik forradalom a munkásosztály nevében követte el, amit elkövetett, és a fasiszták mellett az uralkodó osztálynak mondott tőkés réteget, a vagyonosokat kiáltotta ki eltávolítandó elemnek. Az aktuális valóságnak más részét gyűlölte az egyik és a másik.

Ezen két történelem-beteljesítő forradalmi típus megkülönböztetésére a politikai szóhasználatban meghonosodott, a parlamenti ülésrendre utaló kifejezést használjuk, jobboldali (náci, fasiszta) és baloldali (bolsevik, kommunista) társadalmi fordulatokról és az élükön álló jobboldali és baloldali forradalmi Messiásokról írtunk már az előző részekben is. A politika szótárából vett kifejezés kiválasztását az indokolja, hogy ezek a totalitárius rendszereket kiépítő forradalmak voltaképpen politikai vallásokként működtek és vallásként hirdetett politikai célok fűtik mai posztmodern forradalmi utódjaikat is.

Elkülönítetten, pusztán csak önmagukban szemlélve nagyon nehéz ezeknek a sokoldalú történelem-beteljesítő XX. századi rendszereknek a lényegi ismertetőjegyeit, általános vonásait felsorolni, a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére, amelyek fennállnak például az olasz fasizmus, a német nemzeti szocializmus, a spanyol falangizmus, a portugál Salazar diktatúrája, a horvát usztasa rendszer, a Szálasi vezette magyar hungarizmus, a román legionarizmus stb., vagy a másik oldalon az orosz bolsevizmus, a kínai maoizmus, Tito, Kádár, Fidel Castro, Ho Si Min vagy Pol Pot kommunista rendszerei között. A szembetűnő rokon vonások ellenére egyetlen biztos közös pont van köztük, az általánosan elfogadott gyűjtőnevük: a XX. századi történelem-beteljesítő rendszereket a Marx és Engels által még 1848-ban megírt, de mindvégig alapprogramnak számító Kommunista kiáltvány alapján kommunista rendszereknek nevezhetjük, a rövidebb életű jobboldali totalitárius berendezkedéseket pedig a kommunisták által meghonosított gyűjtőnévvel fasisztáknak mondhatjuk.

A mindenkori fasizmus

A nagy olasz író és irodalomtudós, Umberto Eco nagyszerűen megírt esszéjében, Mindenkori fasizmus címmel (Öt írás az erkölcsről, Európa, Bp., 1998.) megpróbálkozik a fasizmus általános ismertetőjegyeinek a felsorolásával. Írásában az ősfasizmusnak vagy mindenkori fasizmusnak nevezett jelenségnek 14 lényegi vonását gyűjti össze, olyanokat, mint például a hagyománykultusz, a modernizmus elutasítása, az öncélú cselekvés kultusza, a másságtól való félelem, a frusztrált középosztályokra támaszkodás, az idegengyűlöletet tápláló összeesküvés-elméletek terjesztése stb.

A lényegi vonások megállapítása egyedül az emberi elme általánosító képességének a segítségül hívásával lehetséges, az általánosító gondolkodásban azonban két nagy veszély rejlik: az, hogy a részletekben rejlő fontos különbségekre nem lehet tekintettel, valamint az, hogy a túlzó és nem hajszálpontosan fogalmazó leegyszerűsítésekbe fogalmilag úgyszólván minden belegyömöszölhető. Vegyük példaként Eco első két állítását! Eszerint minden hagyománytisztelő tradicionalista gondolkodó René Guenontól kezdve Hamvas Bélán át a fasisztákhoz sok tekintetben valóban közel álló Julius Evoláig igazából ősfasiszta volt. Ha pedig a modernizmus elutasítása is a mindenkori fasizmus általános ismertetőjegyének számít, akkor a modernizmustól ösztönösen idegenkedő műveletlen paraszt és a modernizmus túlhaladását legszofisztikáltabb eszközökkel kifejező posztmodern értelmiségi egyaránt azok csoportjába tartozik, akik körében a fasizmus elültetett magva egy napon szárba szökkenhet. Arról nem is beszélve, hogy ezen az alapon egyaránt az ősfasiszták nagy táborába kerül a tradicionalista gondolkodó és a posztmodern entellektüel, holott ég és föld a különbség a világlátásuk között.

Az általánosítás sokkal hatékonyabban működik, ha ellentétpárokban fejezzük ki magunkat, így ugyanis az elme a fogalompár másik tagjával összevetve világosabban be tudja azonosítani a vizsgált tartalom lényegi ismertetőjegyeit. Ebből kifolyólag a lényegi vonások föltérképezését célzó általánosításnál a nem ősfasizmusként felfogott tényleges fasizmust ellentétpárjával, a szintén nem eredendő kommunizmusként felfogott, tényleges kommunizmussal kell összevetni.

Ez az összevetés tőlünk nyugatabbra problémákba ütközik, ott ugyanis különböző okokból még az az értelmiségi vélekedés uralkodik, amely nem képes a fasizmus és a kommunizmus bűneit egyazon mércével mérni, és így azt sem képes felismerni, hogy ez a két történelem-beteljesítő, totalitárius berendezkedést létrehozó XX. századi rendszer ikertestvér. Egymást gyűlölő ikertestvérek, akiknek a legfőbb jellemvonása az erőszakos természet. Emiatt testvérük elpusztítására törekszenek, mint ahogy a birodalomalapító mítosz szerint a farkastejen fölnevekedett két iker közül egy napon Romulus is megölte Remust.

A kommunizmus bűneinek relativizálása

Melyek azok az okok, amelyek miatt nem hajlandók elismerni a Nyugaton a kommunisták által elkövetett bűnök súlyosságát? Szerteágazóak, ezek közül most csak négyet próbálunk felsorolni.

Az első ok a „barbár és műveletlen” keleti népek felsőbbrendűségi érzésből, gyarmatosítói mentalitásból fakadó lenézése és a szenvedéseik közönnyel való szemlélése ennek a gőgös látásmódnak a következményeként.

A második ok a nyugatorientált történelemszemléletben keresendő, amely mindent, ami nem Nyugat-Európával és a gyarmatosítás utáni Amerikával történt – az ötezer éves kínai és indiai civilizációk történelmét is beleértve – csupán mellékfejezetként tárgyal. Mivel a Nyugatnak nem kellett megtapasztalnia a kommunizmus nehéz igáját, csak a fasizmusét és a nemzetiszocializmusét néhány éven át, ezért – a témáról szóló szakirodalmat nem számítva – a kommunizmus csupán egy mellékfejezet lehet a nyugatiak többségének a gondolkodásában.

A harmadik ok, hogy a maoista, marxista, trockista, minden tekintélyt elutasító, olykor pedig anarchista elveket is valló ’68-as lázadók mint politikusok és értelmiségiek ma domináns pozíciókat töltenek be Nyugaton, és a régi elvek nyomvonalán haladva közülük sokan még mindig úgy gondolnak a kommunizmusra, mint nemes és szép eszmére, amelynek csak a megvalósítását rontották el a Keleten kísérletező diktátorok. A kommunizmus kíméletlen pusztítása miatt ez a szemlélet nem a baloldali halálos eszmét vagy az abba foglalt téves célkitűzéseket hibáztatja, a „mértéken felüli” erőszakért a keletiek született barbár természetét teszi felelőssé.

A negyedik ok a nácizmus főbűne, a holokauszt vallási ihletésű szemlélete, amelyet egyedülálló, felülmúlhatatlan bűntényként látva mintegy kiemelnek a történelem (a világi) menetéből, ebből következően pedig e „történelmen kívüli vagy túli” bűnnel semmi sem mérhető össze, természetesen a kommunisták gaztettei sem. Amint a bibliai áldozatra utaló világszerte meghonosodott kifejezés szó szerinti jelentése is üzeni, a holokauszt teljesen elégetett áldozatként magasodik a bűnös világ fölé. Az áthallás az egyedülálló bűntényként szemlélt világias értelemben használt szó és a megszentelt vallási áldozat között letagadhatatlanul nyelvi aktussá válik, a szó kimondói részéről természetesen nem tudatos cselekedet a módszeres kegyetlenséggel elkövetett emberiesség elleni náci bűnténynek – az áldozatok oldaláról látott – vallási színbe öltöztetése, de ez mit sem változtat a tényen, a valláspótléki motivációk, amelyekről a politikai vallások kapcsán már sokat írtunk, pontosan ebben a nem tudatosított formában képesek kifejteni meghatározó erejű hatásukat. Ha tudatosak lennének, akkor azonnal erejüket vesztenék.

A nácizmus főbűnének és a kommunizmus gaztetteinek a nem egyenlő mércével való mérése azt üzeni, mintha az egyik ember erőszakos halála és a másik ember erőszakos halála között minőségi különbséget lehetne tenni. Egyedül a nem is tudatosított (ál)vallási nézőpont indokolhatja ezt a különbségtételt két ember erőszakos halála között, vagy ami ennél is rosszabb, a rasszizmus és a nemzeti sovinizmus látásmódja.

Umberto Eco

A sztálinizmus előidézte ukrajnai éhezés, az úgynevezett holodomor (ukránul golodomor, azaz éhhalál) gyermekáldozatai