Európa harca önmaga ellen

Kétközpontúsága ezerötszáz éven át, vagyis a civilizáció megszületése óta fennáll, azzal, hogy a középkor első felében a központok még délen voltak, a nyugati Rómában és a német-római császárok székhelyén, a keleti pedig Konstantinápolyban. Ma viszont az Egyesült Államok részéről szorgalmazott Oroszországgal való szembenállással és a Nyugat-Európát elözönlő migrációval kézzelfogható közelségbe került Európa végleges kettészakadása, ami egyúttal a civilizáció végét is jelentené. Ez a kívülről erőltetett és a civilizációs identitás félreértése miatt belülről is támogatott szétválás Európát ismét a mellékszereplők közé sorolná a világtörténelem színpadán: annak a nyugati felét az Egyesült Államok vezette atlanti civilizáció perifériájává züllesztené le, Oroszországot pedig a felemelkedő keleti nagyhatalom, Kína befolyási övezetévé tenné. (A civilizációs önazonosság félreértésének a lényegi eleme, hogy az európai identitást a nyugat-európai identitással azonosítják, vagyis egypólusúként szeretnék látni Európát kizárva abból mint önálló kultúraalkotó tényezőt a keleti elemet.)

Ez a szétválási folyamat Nyugat-Európából kiindulva már a II. világháború óta zajlik, de most jutott el abba a stádiumba, hogy visszafordíthatatlanná válhat amennyiben Európa rövid időn belül nem változtatnak önpusztító hozzáállásán és öngyilkos célkitűzésén. Ilyenkor érdemes a történelmi példákhoz nyúlni, hogy képet kaphassunk arról, mi okozza a kétpólusú civilizáció leépülését. Egyetlen ilyen világtörténelmi szerepet játszó kultúrkört ismerünk a történelemben, az európai civilizáció elődjét.

A KÉTPÓLUSÚ MEDITERRÁN CIVILIZÁCIÓ

A Földközi-tenger medencéjében létrejött, a rómaiak által egyesített ókori civilizációs közegnek – éppúgy, ahogy a belőle kifejlődött, az iszlám hódítással területileg északabbra tolódott európai civilizációnak – a Kr. előtti 1. évezredben két egymással szoros összefüggésben lévő központja alakult ki. Ekkor született meg az első nagy kétpólusú civilizáció az általunk ismert történelemben.

A történet úgy indult, hogy a Kr. e-i első évezredben a görögök (főként) a Földközi-tenger medencéjének keleti felét hálózták be kereskedelmi telephelyekkel, beleértve a Fekete-tenger partvidékét is, a föníciaiak pedig annak a nyugati felét. A kulturális befolyást terjesztő kereskedelmi telephelyek, idővel városokká fejlődtek, közülük egyesek államalkotó, sőt – mint keleten az önállósult föníciai gyarmat, Karthágó – birodalomépítő erővé váltak. A Kr. előtti III. századtól már csak az volt a kérdés, hogy ki fogja uralni a Mediterráneum nyugati felét, délről Karthágó vagy északról Róma. Tudjuk, ki nyerte a pun háborúkat.

A Földközi-tenger keleti felében, amely bővelkedett az önálló civilizációkat kiépítő ókori államokból, a kereskedelmi telephelyek, az úgynevezett görög gyarmatok nem voltak elegendőek ahhoz, hogy kiterjesszék a hellén kulturális befolyást, ehhez Nagy Sándor hódítására, és az ezután kialakult hellén államalakulatok létrejöttére volt szükség Egyiptomban, Szíriában és Kis-Ázsiában.

Róma győzelmével Karthágó fölött a Kr. előtti III. század utolsó éveiben véglegesült a Földközi-tengeri civilizáció kétpólusú jellege. Keleten a hellén, nyugaton a latin befolyás volt a meghatározó. Miután a rómaiak meghódították a Mediterráneum keleti felét is, azután ez a belső szembenállással terhelt civilizációs egység a birodalmi egység formáját öltötte föl.

Később, a IV. században ez a semmiképp sem lebecsülendő belső civilizációs szembenállás szakítóereje osztotta latin és görög részre az egységes Római Birodalmat A végkifejlet gyorsan bekövetkezett, a germán törzsek bevándorlása hamarosan felbomlasztotta a Nyugat-Római Birodalmat, a Kelet-Római Birodalom azonban, amit ma Bizánc néven ismerünk, még ezer évig fennállt.

A PERIFÉRIÁK HARCA

A sajátos képződmény, a kétpólusú civilizáció belsőleg szembenállással terhelt, külsőleg viszont egységes egész. Épp ellenkező a helyzet az olyan egyközpontú civilizációk esetében, mint amilyen például a kínai. A kínai kultúrkörre földrajzi és kulturális értelemben belsőleg az egység a jellemző, ezt birodalommá szerveződő, egységes belső magot mondják kínai önelnevezéssel Középső Birodalomnak vagy Középső Országnak (Csung-kuo). A kultúrkör szélső, külső részei (Japán, Korea, Vietnam, Tibet, Mongólia, az ujgurok földje), amelyekben az egységes belső mag szellemi és anyagi befolyása már kevésbé érvényesül, viszonylagos állami és kulturális önállóságra tehettek szert, és emiatt a különállóságuk miatt politikailag kezdettől fogva független viszonyt próbáltak fenntartani a belső maggal, olykor nyíltan szembe is kerülnek azzal. E szembenállás a történelem során rengeteg háborút eredményezett már Kína és az egypólusú civilizáció perifériális államai között.

A kétpólusú civilizáció esetében a külső, szélső részek – a periféria, azaz a provinciák – nem állnak ellentétben a civilizáció belső magjával (amelyből a kétpólusúság folytán kettő is van), ellenkezőleg, minden erejükkel azon vannak, hogy kövessék, utánozzák azt. Ebből a jól ismert sajátosságból született a provincializmus szavunk, amely arra a kétpólusú civilizációra jellemző sajátosságra utal, hogy a szélső részek, a provinciák lakossága legfőbb törekvése utánozni, azaz lehetőség szerint minél teljesebben visszatükrözni a belső mag valamelyik központja, Róma vagy Konstantinápoly polgárainak az életvitelét. A civilizációs válságidőszakokban azonban felborul ez a rend, akkor a provinciák szembefordulhatnak a központokkal és politikailag, szellemileg is leszakadhatnak. Ez a folyamat a kétpólusú civilizáció felbomlásával zárulhat. Az egyközpontú civilizációk esetében a válságidőszakokban nem a civilizációs centrumtól való leszakadás, függetlenedés a fő cél, hanem a központ megszerzése. Ilyenkor a periféria valamely népe a központ ellen támadhat, elfoglalhatja azt, majd ott megtelepedve újból helyreállíthatják a civilizációs centrum hatalmát. Kína történelmében ez már sokszor végbement.

Kifelé nézve, az őt környező kultúrkörökkel összevetve a kétpólusú civilizáció egységes egésznek tűnik. A megosztottsága belső megosztottság, amely abból származik, hogy két belső magja van, az egyik keleten, a másik nyugaton. (Mint a profán és a szakrális belső megosztottsága, szellemi értelemben is jellemző rá a kétpólusúság, de erre most nem fogunk kitérni.)

Mai példával élve könnyebben érthetővé válik ez a kettőségen alapuló különleges egység. A szomszédos iszlám kultúrkör tagja számára a tágabb értelemben vett Nyugat fogalmába Oroszország, az ortodox civilizáció is beletartozik, hiszen ha kisebb különbségekkel is, de ugyanaz a keresztény hit, ugyanaz a szabados életvitel, ugyanaz a politikai berendezkedés, Dosztojevszkijjel és Balzackal, Csajkovszkijjal és Mozarttal pedig ugyanaz a kulturális nyelv jellemzi az oroszokat, mint az amerikaiakat, a németeket és a franciákat. Belülről, az európai és az amerikai ember szemével nézve viszont ég és föld különbség különíti el a kultúrkör nyugati és keleti felét, az amerikaiakat, a nyugat-európaiakat és az oroszokat, olyannyira, hogy a nyugatiak közül a legtöbben két különálló civilizációnak, nem pedig az egységes nyugati kultúrkör két összetartozó pólusának tekintik az ortodox és az atlanti kultúrát. Kicsiben ugyanez a helyzet Európában is.

AZ ÖNGYILKOS CÉLKITŰZÉS

A mai elmérgesedett politikai viszonyok közepette határozott törekvések tapasztalhatók arra nézve – ha nem sikerül az atlanti kultúra részévé (de inkább gyarmatává) tenni –, hogy végleg kitaszítsák Oroszországot a nyugati kultúrkörből, amit ezután már joggal nevezhetnénk önálló atlanti civilizációnak. Nyugat részéről öngyilkos célkitűzés ez, a keleti pólus kizárásával ugyanis egyúttal a nyugati kultúrkört is megszüntetnék, mivelhogy a nyugati civilizáció kétpólusú civilizáció, és csak addig létezhet, amíg megőrzi e kettősségét.

Ugyanez volt a helyzet Római Birodalommal kapcsolatban is, a mediterrán civilizáció addig működött harmonikusan, szellemileg termékenyen, amíg a két pólusa önállóan, szabadon virágozhatott. A Földközi-tengeri civilizáció akkor került mély, hosszan tartó válságba, amikor Róma, azaz a mediterrán civilizáció nyugati központja meghódította a keleti, hellén államalakulatokat is. Ezzel voltaképpen kísérlet történt a kétpólusú mediterrán civilizáció egypólusúvá (rómaivá) formálására, amely végeredményben – igaz, csak évszázadok múltán – az ókori Római Birodalom megszűnéséhez és a Földközi-tengeri civilizáció végéhez vezetett. Elapadt ugyanis a szellemi és az anyagi teremtőerő, válságba került a vallási és a gazdasági élet, ezek nyomán pedig mindinkább gyengült a védelmi képesség, a hadsereg is. A korábban birtokolt szellemi és anyagi előnyök nélkül a hellén és a latin kultúra elveszítette vonzerejét az arab hódítókat felszabadítókként üdvözlő nem hellén és nem latin népek körében, a leépült hadsereg pedig már nem volt képes visszatartani a limeseknél a beözönlő hunokat és germánokat, avarokat és szlávokat.

A mediterrán kultúrkör helyét két másik civilizáció vette át, az egypólusú iszlám és a kétpólusú keresztény civilizáció. Kétpólusúsága folytán az utóbbi tekinthető a mediterrán civilizáció utódjának. Az iszlám – bár kialakulásakor kétségkívül mély hatással volt rá a görög-latin mediterrán kultúrkör is – a Nagy Sándor-i hódítással megszűnt ókori civilizációk helyébe lépett mint az iszlám vallás által vezérelt egyközpontú civilizáció.

A kétpólusú civilizáció addig tud szellemileg és anyagilag termékeny maradni, amíg két pólusa önállóan, szabadon működhet, aminek eredményeképp az egyik és a másik kölcsönösen megtermékenyítheti egymást. A mediterrán civilizáció esetében – mint ahogy a nyugati kultúrkör esetében is – ez azt jelentette, hogy hol a keletről jött hatás termékenyítette meg szellemileg és anyagilag a Nyugatot, hol a nyugatról jött hatás a Keletet. Miután nyugati pólus bekebelezte a keletit, azután a mediterrán kultúra elveszítette megtermékenyítő erejét, az előző korszakokban felhalmozott hatalmas szellemi és anyagi tőke ugyan még évszázadokig életben tudta tartani, de a megállíthatatlan szellemi és anyagi leépülés elkerülhetetlenné vált, s csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a vég.

A görög és a föníciai gyarmatosítás

A Theodosius császár által két részre osztott Római Birodalom