A jelenlét jelei, a csodák

A REND ÉS AZ EGYSÉG CSODÁJA

A legnagyobb csoda vallási szempontból az, ami a mérlegelés és méricskélés, azaz a ráció látásmódjával nem is tűnik annak. Ilyen csoda maga a létező világ felfoghatatlan méreteivel és az emberi észt elámító rendezettségével. Ilyen csoda maga az élet is letagadhatatlan törékenységével, sérülékenységével együtt, a vért fáradhatatlan pumpáló szív, az éltető oxigént felvevő tüdő, a táplálékot energiává alakító emésztőrendszer, a betegségektől megvédő immunrendszer, egyszóval az egész működő test a halál elkerülhetetlenül elérkező pillanatáig, de csoda az emberi elme is egyedülálló ajándékaival, az öntudattal és az értelmes gondolkodás képességével. Az önzéselvű látásmódot, a rációt zárójelbe helyező, és ekképpen – Antoine de Saint-Exupéry találó kifejezésével a szívével látni kezdő ember meglátja a csodát mindenben, amiben az abszolút hatalom létbehívó és egyesítő ereje megmutatkozik: a mindent uraló rendben és a mindent összefogó egységben, valamint a rend és az egység felismerési képességében.

A Tao Te King szerint (Weöres Sándor fordításában) „az egyik csodától a másik felé tárul (fel) a nagy titkok kapuja”. A csoda pedig a Lao-cenek tulajdonított könyv bevezető sorai szerint a megnevezhetetlen (túlnani) és a megnevezhető (világi) együttessége.

A LÉLEK KIÁRADÁSÁNAK CSODÁJA

Vallási szemszögből nézve az abszolút hatalom lelkeket egyesítő csodája, közösségeket létbehívó ereje a legfontosabb csoda, amiről szintén elmondható, hogy az önzéselvű mérlegelés és méricskélés, azaz a ráció látásmódjával nem is tűnik annak. A keresztények számára pünkösdkor történt e lelki csoda, amelyet hét héttel húsvét után ünnepelnek a keresztények: a Szentlélek kiáradt, egyesítő erejével közösségbe fonta a lelkeket, és a létbe hívó erejével, megvilágosító szellemével új életre hívta meg őket a hitben és a cselekedetekben. (E napot ezért tekintik a keresztények az egyház születésnapjának.) Ez a legnagyobb csoda, amely az emberrel végbemehet, és nem csak kétezer évvel ezelőtt történt meg egyszer az első pünkösdön Jeruzsálemben, hiszen akkor csak a múlt szép vallási emléke volna. A pünkösdi csoda, a Szentlélek kiáradása bármikor végbemehet a jelenben, ha a hívás összetalálkozik az igenlő válasszal. A bérmálás pontosan ennek a szentsége.

LÁBAK ÉS SZÁRNYAK

A ráció gondolatútja a kételkedés, a szívé, vagyis a léleké pedig a hit. A világban éléshez a meggyőződés mellett a kételkedésre is feltétlenül szükség van, ez a földön két lábbal álló ember ismertetőjegye, de a hittartalmak megéléséhez a kétely sohasem vezethet el, csak a hit, azaz a lélek útja. A hasonlatnál maradva a világban éléshez szellemi szinten két lábra van szüksége a gyakorlatias embernek: az egyik láb a meggyőződés, a másik a kétely. A lelki világba, Jézus szavával az égi királyságba (hé baszileia tón uranón) való fölemelkedéshez viszont képletesen szólva nem lábakra, hanem szárnyakra van szüksége az embernek, ezeket a szárnyakat pedig a hit ajándékozza a keresztény embernek.

Ebből a hasonlattól az is kiderül, hogy a meggyőződés és a hit között ég és föld a különbség, az egyik a földön járást szolgálja, a másik pedig a lélek fölemelkedését az anyagin túlmutató magasságokba. Ez a hit által lehetséges, a meggyőződés az embert a földön tartja, nem engedi elrugaszkodni, a kétely pedig lemetszi a lélek szárnyait.

Ma egy olyan tudomány és anyagelvű látásmód uralta világban élünk, amely a kételyt és a meggyőződést, azaz a két lábon a földön állást tekinti szellemi szinten követendő emberi útnak, a hit lelki útját pedig kételkedéssel, rosszabb esetben gúnnyal és megvetéssel, még rosszabb esetben gyűlölettel teli ellenségességgel szemléli. Pontosan emiatt juthatnak szerephez ma újból azok a csodák, amelyek a racionális magyarázat lehetetlensége miatt az embert anyagelvű meggyőződései megingásához, azzal együtt pedig a hit benne való megszületéséhez vezethetik el.

A KRISZTUSI CSODÁK

Jézust és az apostolokat a világ csodatettei miatti csodálta, tömegek követték őket e rendkívüli cselekedetek hallatán, vallási szemmel látva mégsem a betegek meggyógyítása vagy a holtak feltámasztása volt a legnagyobb csoda, amit véghez vitt a Mester és általa a tizenkettő, hanem az, hogy egy keresztre feszített, tehát világi szemmel nézve legyőzöttnek tekintett tanító és a hagyomány szerint egy kivételével szintén megölt tizenegy tanítvány emberek ezreit vezette el a hithez és a belső életfordulathoz, görög szóval a metanoiához. Majd ezek az ezrek további ezreknek adták tovább a hitet, és három évszázad múlva már rá sem lehetett ismerni a pogány isteneire büszke Római Birodalomra: a legyőzöttnek véltek fegyver nélkül győzedelmeskedtek a kíméletlen hódítókon őket magukat is szolgákká, a hit szolgáivá téve.

Ez volt az igazán nagy csoda, bár kétségtelen, hogy Jézus és a tőle kapott erővel az apostolok azokat a csodákat is gyakran véghez vitték, amelyek az embereket elkápráztatják: ezek azok a csodák, amelyek rendhagyó, megmagyarázhatatlan jellegükkel az önzéselvű gondolkodást, a rációt képesek megrengetni, és ennek nyomán fölébreszteni vagy megerősíteni a hitet. Nem az elkápráztatás volt a Jézus és az apostolok csodatetteinek a célja, ilyet az önmaguk vélt hatalmától megszédült mágusok és jógik művelnek. Csodatetteiknek a célja a jelek felmutatása és a hit felébresztése vagy megerősítése volt. Az evangéliumokban leírt jézusi csodák mindegyike a megváltói műben beteljesülő krisztusi jelenlét jelei voltak, és kivétel nélkül mindig a hit felébresztését vagy megerősítését szolgálták. Jézus ezt meg is követelte, ahol nem érzékelt hitet, ott nem volt hajlandó, illetve nem tudott csodát tenni. (A nem tudott kifejezés nem isteni erejének a hiányosságára utal, hanem arra, hogy a krisztusi csodatettnek két feltétele van: a csodatévő részéről – aki nemcsak Jézus lehet, hanem az ő nevében cselekvő is – az isteni erő (dünamisz), a csoda megélője részéről pedig a hit a krisztusi jelenlétben.)

Fontos tanítói üzenettel bír az az evangéliumi állítás, hogy Jézus csodatetteihez megkövetelte a hitet a krisztusi jelenlétben. Azt üzeni ez, hogy Jézus attól fogva Krisztusként (héber szóval Messiásként) tevékenykedett, hogy Keresztelő János a vízbe merítette őt és az Égből megszólalt a hang: ez az én szeretett fiam.

A krisztusi jelenlét a megváltói mű beteljesülése előtt az evangéliumok tanúsága szerint „még csak” azt jelentette, hogy a betegek meggyógyulnak, a démonok kiűzetnek, a halottak feltámadnak, ha Jézus kiárasztotta istenemberi erejét. Ezek jelezték előre azt a megváltozott valóságot, az égi királyságot, isteni országot, amely a hívőknek adatik a megváltói mű beteljesülése után. A krisztusi mű beteljesülése előtt a messiási jelenlétben való hit mint a csoda megtételének a feltétele ezek szerint „még csak” a Jézus csodatévő erejében való hitet jelentette, amelyek előre láttatni engedik a földön az isteni ország, az égi királyság megvalósulását. Olyan ez, mint amikor az előjelek alapján következtetünk valamely várható esemény megtörténésére, például az esőfelhőkről a közelgő esőre.

Keresztelő János kérdésére, hogy ő-e a Messiás, akit várnak, Jézus úgy adott igenlő választ, ahogy a megváltói mű beteljesülése előtt adható volt: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” (Mt 11, 4-6)

Ez lehet a válasz arra a talányra is, hogy Jézus miért tiltotta meg tanítványainak, hogy Messiásként beszéljenek róla a megváltói mű beteljesülése, a krisztusi áldozat bekövetkezése előtt.

A kánai menyegző, a víz borrá változtatásának a csodáját ábrázolja a festmény