Aki kilógott a felvilágosodás közgondolkodásából

A felvilágosodás képviselőit többnyire mindenki ismeri, egy valakit azonban kihagynak a tankönyvek a felsorolásból. Nem másról, mint Emanuel Swedenborg svéd tudósról, filozófusról, teológusról van szó. Bár az élete úgy indult, hogy ma a felvilágosultak nagyjai közt tarthatnánk számon, később mégis olyan fordulatot vett, ami miatt nem illett tovább e korszak híres szereplőinek körébe. Pedig életműve igencsak óriási hatással volt kortársaira és a későbbi korok hírességeire.

A felvilágosodás volt az a kor, melynek jelmondata a következőképp hangzott: „Merj gondolkodni!” Ez a korszak egy olyan szellemi mozgalom kora volt, ami Angliából indult útnak a XVII. század végén, de Franciaföldön teljesedett ki, és egészen a XIX. század elejéig tartott. Kibontakozásának hátterében két fő tényező állt, egyrészt a polgárság - gazdasági térnyerésével - a politikai hatalom gyakorlásának részévé kívánt lenni, másrészt a reformáció által kikezdett, de még mindig túlzott befolyással bíró egyházat szerették volna háttérbe szorítani a világi hatalmat gyakorlók. Ehhez egy, a dogmatikus egyházi nézetekkel szembenálló ideológiát kellett kitalálni, megteremteni, hogy a hatalomátvétel és a polgári társadalom megteremtése minél előbb valóra válhasson.

A felvilágosodás képviselői a következőket hirdették: az egyház hatalmát vissza kell szorítani, meg kell szüntetni az emberek közötti különbségeket, biztosítani kell a törvény előtti egyenlőség, a hit és vallásosság helyett a tudományok fejlesztését kell elsődlegesen elősegíteni. Jellemző volt rájuk az optimizmus, hiszen úgy gondolták, hogy a világ megmagyarázható, nem kiismerhetetlen többé. Kétféle gondolkodásmód alkalmazásával igyekeztek ezt megtenni: az egyik az empirizmus, a másik a racionalizmus elve volt. Az előbbi a tapasztalati úton való megismerést vallotta, az utóbbi elv viszont az észt, a logikus gondolkodást tartotta a világ felfedezésnek alapjául.

A felvilágosodás kiteljesedését az újkori gazdaság és társadalom hátterének átalakulása tette lehetővé. Ez a XV. századtól kezdődően abból fejlődött ki, hogy az európai polgárok látótere kitágult a gyarmatokkal tartott kapcsolataik által. Az emberek mobilitása megnőtt. Rugalmasabban kezelték a változásokat. Az új növények elterjedésének köszönhetően nem csak a mindennapi élet vált élhetőbbé, hanem megnőtt az átlagéletkor és a népesség is gyorsabban növekedett. A mennyiségi átalakulás pedig minőségi változásokat is eredményezett. Nem csak az értelmiség körében alakult ki akkoriban egy lelkiismereti válság az Istenhez való viszonyban, hanem az írás és olvasás terjedésével ez egyre szélesebb rétegeket érintett. Egyszeriben mindenhol törvényszerűségeket láttak, vagy véltek látni, de nem csak a természeti jelenségek megfigyelésénél, hanem a társadalomtudományok területén is. Mindezeket a változásokat egységbe kellett foglalni, és magyarázatokkal illetni. Ezt tették meg a felvilágosodás képviselői.

A felvilágosodás képviselőit többnyire mindenki ismeri: Bacon (empirizmus), Descartes (racionalizmus), Newton (mechanikus mozgás, gravitáció), John Locke (a tapasztalás, érzékelés), Adam Smith (a modern közgazdaságtan), Rousseau (társadalmi szerződés), Montesqieu (a hatalom megosztása), Voltaire (egyházellenesség), Diderot és d'Alembert (Enciklopédia). Egy valakit azonban kihagynak a tankönyvek, a szakirodalmak a felsorolásból. Nem másról, mint Emanuel Swedenborg svéd tudósról, filozófusról, teológusról van szó. Bár az élete úgy indult, hogy ma a felvilágosultak nagyjai közt tarthatnánk számon, később azonban olyan fordulatot vett, ami miatt nem illett tovább e korszak híres szereplőinek körébe. Pedig életműve igencsak óriási hatással volt kortársaira és a későbbi korok hírességeire. Olyan emberekre hatott, mint: Immánuel Kant, William Blake, Charles Baudelaire, Yeats, Carl Gustav Jung, Jorge Luis Borges, Samuel Taylor Coleridge és Honoré de Balzac.

Mindjárt meg is magyarázom, hogy Swedenborg miért lett másmilyenné, beilleszthetetlenné a felvilágosodás képviselőihez viszonyítva? A felvilágosodás korában az Istenhez való viszony folyamatos átalakuláson ment keresztül, de mégis bizonyos keretek között mozgott. Elfogadott volt ekkoriban a deizmus istenképe, miszerint az Isten teremtette a Földet, de a világot ezt követően magára hagyta. Elismert nézet volt a panteizmus, amely az Istent a természettel tette egyenlővé, továbbá az ateizmus, mely tagadta Isten létezését, és amiből a szintén ekkoriban terjedő materializmus merített, ami csak az anyagi valóságot fogadta el a világ működésének magyarázataként. Swedenborg viszont egyik kategóriába sem volt sorolható. Az ő tudományos gondolkodásában ugyanis összefért a racionalitás a szellemvilággal, a miszticizmussal és a túlvilági életben való hittel és a vallásossággal. Ez volt az, ami őt megkülönböztette a többiektől.

Swedenborg a matematika, a paleontológia, a biológia, a magnetizmus stb. terén tevékenykedett. Több algebrával foglalkozó könyvet írt. Sokrétű munkássága, tanulmányai és találmányai elismeréséül nemesi rangot kapott. XII Károly svéd király szenátora és tudományos tanácsadója volt. Rendkívüli hatással volt kortársaira, ám élete delén látomások kerítették hatalmába, és ezek hatására felborította addigi életvitelét, elvonult a világtól. A számára ekkor megnyílt szellemvilág tanulmányozásába, tudományos leírásába fogott. A racionális gondolkozás módszerével igyekezett tudományossá tenni a látomásai által szerzett túlvilág ismereteit.

Sokan kétségbe vonták állításainak hitelességét. Swedenborg maga is tisztában volt ezzel, de mindez nem érdekelte. A tapasztalatai, az általa leírtak alapján sokan megbizonyosodhattak látomásai igazáról. Főleg azt követően, miután olyan dolgokról is beszámolt, amit csak a már elhunytak közeli ismerősei tudhattak. Más médiumokkal ellentétben Swedenborg a szellemvilággal való kapcsolatából nem kreált sem látványosságot, sem megélhetést. Sőt, a világtól való elvonulását követően feladatául tűzte ki, hogy a túlvilággal kapcsolatos tudását, megfigyeléseit, tapasztalatait megossza embertársaival, hogy megmentse őket önmegrontó életüktől.

Az általa előre megjósolt, 1772-ben bekövetkezett halálát követően megalakultak a magukat swedenborgiánusoknak nevező közösségek, amelyek mind a mai napig ápolják Swedenborg szellemi örökségét. Ennek ellenére kevesen ismerik. Szemben a felvilágosodás más tudósaival, gondolkodóival alig lehet hallani róla. Az Angliában élő svéd tudós az előrelátásai, a szellemvilággal ápolt kapcsolatai ellenére a felvilágosodás tipikus értelmiségije volt, aki a felmerülő teológiai kérdések megvilágításában, a szellemvilággal kapcsolatos megfigyeléseinek leírásában a „ratio” korának észjárását használta. Ez kiviláglik az alábbi idézetből is.

„Csodák és jelek: Hitetlen szellemek, akik ilyen jellemű emberek voltak a testi életben, nagyon sürgették követeléseikben, hogy csodákat láthassanak, és hogy ismerhessék a rejtett és jövendő eseményeket, kinyilvánítva azt, hogy ilyen jelek nélkül ők nem tudnak hinni. Azt felelték azonban nekik, hogy azok számára, akiknek nincs hitük, a csodák egyáltalán nem jelentenek semmit, ellenben azoknak, akiknek van hitük, a csodák szükségtelenek. Az oka is megállapítható volt ennek, nevezetesen, hogy a hit nem ültethető be csodák által, hanem csak megerősíthető valamelyest, és hogy ez világos az Igéből. A Fáraó, például, noha ő sok csodát látott, mégis megkeményítette a szívét. Jákob fiai szintén, a sok csoda ellenére, amit láttak Egyiptomban, nem hittek, amikor néhány nappal később a Vörös-tengerhez értek, és a Sínai hegyen történt sok csoda ellenére egyetlen hónapon belül az aranyborjút imádták. Naponként kapták a mannát, és mégis morogtak állandóan, a hit hiányából eredően.”