Az új tudomány

Szerény tudósemberként úgy halt meg, hogy maga sem volt teljesen tudatában korszakalkotó műve jelentőségének, amely számos területen a gondolkodás új útirányait jelölte ki: a történelembölcselet mellett a nyelvtudományban, a jogfilozófiában, a vallástudományban, a tudományfilozófiában, a hermeneutikában.

Karl Löwith írja Vicoról: „Nemcsak Herder, Hegel, Dilthey és Spengler alapvető gondolatait előlegezi meg, hanem Niebuhr és Mommsen rendkívüli felfedezéseit is a római történelem területén, Wolf teóriáját Homérosszal kapcsolatban, Bachofen mitológia-interpretációját, az antik élet rekonstrukcióját, ahogy Grimm etimológiájában találkozunk vele, Savigny történeti jogfelfogását, Fustel de Coulanges Cité Antique-ját, valamint Marx és Sorel osztályharcról szóló tanítását.” Eredeti gondolataival megelőzte korát, de talán helyesebbnek tűnik úgy jellemezni őt, hogy olyan magányos személyiség volt, aki kívüle vagy fölötte állt kora eszméinek. Ez a mindenkori zseni ismertetőjegye.

Elismerésének az útja, akárcsak művének megértése, hosszú, kalandos utat járt be, és valószínűleg a mai napig sem zárult le véglegesen, mivel mint minden zseniális, jövőbe látó alkotás állandóan újraolvasásra és újraértelmezésre kínálja magát, és minden ilyen alkalommal új szempontokkal gazdagodhat megértése és befogadása.

Az Itáliába látogató Goethe vitte el a történelemfilozófus és műve hírét Nápolyon túlra, később Herder és Karl Marx is elismerően írt Az új tudomány-ról. Az igazi áttörést a La nouva scienza Michelet-féle francia fordítása jelentette, ennek az átültetésnek köszönhető, hogy végre elismerték őt és művét, mégis igazi fölfedezésére egészen a 20. század elejéig kellett várni, amikor Benedetto Croce megírta a róla szóló monográfiáját.

Descartes kritikusa

Giambattista Vico gondolatait kora szellemi áramlatainak a tükrében lehet értékelni. A nápolyi történelembölcselő újragondolta Descartes eszméit, és vitába száll velük. A korszakot uraló karteziánus szemlélet szerint csak a természettudományok – a matematika és a geometria – a voltaképpeni tudományok, a humán tudományoknak nem elégítik ki a tudománnyá válás mércéit. Descartes szerint egy korabeli római szakács több ismerettel rendelkezik a római történelemmel kapcsolatban, mint amennyit egy mai történész tudhat róla. Vico visszaköveteli a humán tudományokat megillető tekintélyt, és ehhez a descartesi filozófiai alapvetéssel vitába szálló filozófiai érvet is megalkotja. A nápolyi történelembölcselő szerint csak azt tudhatjuk biztosan, amit mi magunk hoztunk létre. A természetet Isten teremtette, ezért azt igazából csak ő ismerheti, az ember nem. A matematikai, geometriai tényeket is azért ismerhetjük meg, mert azokat is mi hoztuk létre az elménkben. Ebből az alapállásból kiindulva Vico furcsának találja, hogy kora filozófusa természeti, teremtett világ megismerését állítják a középpontba. A történelemről ugyanakkor rendelkezhetünk biztos tudással, ugyanis az az emberek műve, mi magunk hoztuk, hozzuk létre azt. Ezt a vicoi elvet – „factum et verum converturtur” – nevezik a factum (tény) és verum (igazság) fölcserélhetőségének, vagyis csak azt ismerhetjük meg biztosan, ami belőlünk származik.

A történelem alapelveit, annak a megalkotója, az emberi szellem módosulásainak, magatartása törvényszerű változásának a megismerésével tárhatjuk fel. Az emberi természetet vizsgálva egy hármas felépítésű, ciklikus történelemszemléletet rajzol föl Vico, amelyet az isteni gondviselés irányít. Ez alatt a központi vicoi fogalom alatt azonban nem az „Isten kezének a közvetlen belenyúlását” kell érteni a történelem menetébe, a vicoi gondviselés természetes módon hat, szinte azonos a történelmi fejlődés polgári törvényeivel, merthogy a mindenható Istennek nem szükség külön beavatkozásokat végrehajtania.

A nápolyi történelembölcselő az emberi civilizáció fejlődését három szakaszra osztja. Az egyiptomiak korszakolására hivatkozva az első korszakot az istenek, a másodikat a héroszok, a harmadikat az emberek korának nevezi.

1. Istenek kora (teokratikus állam időszaka, amelyben a pogányok isteni uralkodók hatalma alatt éltek. Az időszakot a mitikus tudat és a költői nyelvhasználat, valamint a hieroglifákat használó szent írásmód jellemzi.

2. Héroszok kora (az arisztokratikus alkotmányok időszaka, melyet az erősebb joga a gyengébb felett és a heroikus nyelvezet, valamint a szimbolikus írásmód jellemez).

3. Emberek kora (az emberi természet egyenlőségének a hite tölti be, az ennek megfelelő demokratikus államformák, a szabad köztársaságok és monarchiák, valamint a racionális gondolkodásmód és a profán írásmód jellemzik.)

Az istenek korában minden hatalom az istenek és földi képviselők kezében van. Az erkölcsök durvák, a kultúra alacsony színvonalú. A héroszok korában a félistenek uralkodnak és viszik véghez hőstetteiket. Ekkor alakul ki a költészet. Az emberek korában az emberek öntudatra ébrednek, igyekeznek az istenektől és héroszoktól megszabadulva a saját lábukra állni. Ekkor jön létre a prózairodalom.

A történelem útja, akárcsak az emberé, haladás és hanyatlás. A felemelkedést (corso) a barbárságba való visszaesés (ricorso) követi. Vico szerint az egy ilyen teljes ciklus már végbement, a római civilizáció utáni kort, amit ma sötét középkornak ismerünk, Vico a barbárságba való visszaesés koraként írja le.

A vicoi újmítoszok

Vicot a múlt intuitív megértése, mélységes empatikus képessége vezette el oda, hogy a régi korok emberének gondolkodását az adott kor viszonyai alapján, rekonstruálni próbált gondolkodási rendszerén belül közelítse meg, nem pedig anakronisztikusan, saját korának viszonyai és gondolkodásmódját visszavetítve. Ez a kivételes eredményeket felmutató beleérző képesség azonban, amikor kora, a XVIII. század kezdete racionalizmusának hatása alá került, akkor meseszerű, gyerekesnek ható magyarázatokat szül. Ilyen meseszerű újmítoszt fogalmaznak meg az emberiség homályba vesző legelső korszakáról írott fantasztikus elgondolásai.

A kezdetekről szóló vicoi újmítosz a bibliai történetből, a vízözönből indul ki, amelyet ő történelmi tényként, és minden további történés kiindulópontjaként tár elénk. Sém, Khám és Jáfet utódai a lassan felszáradó föld hegyi erdőségeibe kényszerülnek, itt aztán óriásokká válnak. Ezt a következőképpen magyarázza a szerző: elvadultságukban az „…anyák elhagyták gyermekeiket (…) A gyermekeknek pedig ott kellett poshadniok, a saját piszkukban, amely nitrátsóival csodálatosan kövérré tette a talajt. Nagy erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy bejussanak a vízözöntől rendkívül buja erdőségbe. Ezek az erőlködések bizonyos izmokat megfeszítettek, másokat szükségképpen kitágítottak, úgyhogy a nitrátok mindig jobban behatoltak az emberek testébe. Így (..) húsuk és csontjuk bizonyára aránytalanul gyarapodott, testi erejük hatalmasan megnőtt, s óriásokká váltak.” (Giambattista Vico: Az új tudomány. Akadémiai Kiadó, Bp., l963. 248. Továbbiakban Ú.T.)

Vegetatív fejlődéssel tehát, akárcsak a trágyázott föld növényei, gigászi méretűek lettek. Ez az alapgondolat az első korszak óriásnemzedékével kapcsolatban megváltozott formában újból visszatér, amikor arról beszél, hogy ezek az első emberek testi indulataiktól vezérelt, nyelvükben néma, természetes jelekkel értekező emberek voltak. Viconál a hármas tagolás minden fölosztásnak az alapja. A jogtól kezdve, a valláson át a társadalomszerkezetükig minden e hármas tagozódás szerint értelmeződik.

A kezdetekről szóló vicoi újmítosz ezzel még nem ér véget. Itt vesz fordulatot. Kétszáz évvel a vízözön után – merthogy „…ennyi idő kellett ahhoz, hogy a föld az egyetemes árvíz nedvessége után kiszikkadva száraz kigőzölgéseket áraszthasson, vagy hogy gyúlékony anyagok legyenek a levegőben a villámok kialakulásához (Ú.T. 254).”– elkezdett villámlani és dörögni. A gyermeki gondolkodású óriások megrettenve az új jelenségtől, természetes vallási érzéküktől hajtva a villámokban az isten jelét ismerték föl. „A villámoktól lesújtva” abbahagyták addigi tevékenységüket, hogy az erdőkben az asszonyokat üldözzék, barlangokba költöztek, s hogy az istenek ne láthassák testi vágyaik kielégítését, szemérmükben az asszonyokat a barlangok rejtett zugába hurcolták. Így jöttek létre az első családok, az emberi társadalom alapsejtjei.

Ez az elmesélt vicoi újmítosz képezi a keretét az emberiség első korszakáról szóló állításoknak Az új tudományban. A továbbiakban viszont a hiánypótló víziókat felváltják az analógiákon nyugvó gondolkodásnak az érvei. Figyelemreméltó már az is, amit e maga gyártotta mítosz keretében mond a villámok által földre sújtott óriások láncairól. Tityos és Prometesusz láncai az isteni tekintélyt jelképezik, vagyis a megalázkodó félelmet az isteni hatalomtól. Ez az, ami a bolyongó óriásokat letelepítette. A szívüket tépő sas pedig Vico szerint az auspícium, a madárjóslás madara, vagyis a jupiteri vallás szimbóluma (Ú.T. 259). Ezek a mítosz allegorikus értelmezésének a mintapéldái. Amit viszont Jupiternek a képzeletben való megszületéséről elmond, az már a kereszténységnek a politeista vallások elleni valláskritikája hangján szólal meg, megelőlegezve egyben a materializmus valláskritikáját is. Miként a gyermekek, ezek az első emberek a csodált, őket félelemmel eltöltő dolgoknak hatalmas képzelőerejük hatása alatt valóságos létet tulajdonítottak. Ekként született meg bennük (elsőként) a leghatalmasabb (hamis) isten, Jupiter képzete, akit az egész éggel azonosítottak. Mivel ezzel az élénk gyermeki képzelettel mindent élőnek tartottak, ezért a természeti megnyilatkozásokban isteni néma beszédet, nekik szóló jeleket ismertek föl. Így született meg az auspíciumok, az orákulumok, vagyis a jóslás vallása, melyhez hozzákapcsolódott az áldozatbemutatás szokása. Ettől remélték az isten „megszólalását”. A vallás ezen az úton vált, miként Vico mondja, az isteni gondviselés akaratából az emberek legfontosabb közösségépítő elemévé.

A nápolyi történelembölcselő a történéseknek ezt a sorát általános emberi folyamatnak tekinti, ezért szerinte (az ókori szerzők gondolkodásával összhangban) minden népnek megvolt a maga Jupitere és a maga Heraklésze. Szerinte „a mitológiák nem egyebek, mint az első népek társadalmi története” (Ú.T. 238).

Viconak azonban minden (hamis) görög-római istenséggel kapcsolatban megvan a maga „társadalmi története”. Ezekbe a magyarázó történetekbe az allegorikus interpretációt is bevonja: így például Héphaisztosz, Arész és Afrodité egyrészt a héroszokat, másrészt a plebejusokat jelenítik meg, Romulus azonos Quiriniusszal, Nesszosz a kettős természetű plebsz jelképe, a bachánsok feldühödött plebejusok.

A költői bölcsesség

Specifikus értelmet kap Az új tudomány-ban a a költői bölcsesség fogalma. Vico a szókapcsolat alatt nem a költői zsenialitást érti, sőt a költők kapcsán sem a mai értelemben vett költőkre, a versfaragással foglalatoskodó művészemberekre gondol. A költői jelzőt megkülönböztetésképpen használja, szerinte ugyanis az első és a második korszak gondolkodása egy jelképes nyelvezet volt. „A költői jellemek – mondja a mitológiai alakokra utalva – azzal a természetes szükségszerűséggel jöttek létre, hogy az emberek képtelenek elkülöníteni a formákat és a sajátságokat a tárgyaktól.” Vagyis még nem fejlődött ki a fogalmi, a konceptuális gondolkodásuk. Ebben az értelemben volt költő az első és a második korszak minden egyes embere. Másként az első, és másként a második korszaké: az előbbi természetes nyelvvel, hieroglifákkal értekezett, az utóbbi (a természetestől már elvonatkoztatva) jelképekben kommunikált.

Vico szerint minden egyes korszaknak sajátos nyelve, joga, írása, társadalmi felépítése, erkölcse, tudománya stb. létezett. Minden egyes korszaknak megvolt a maga jellegzetes (élet)bölcsessége is. A költői bölcsesség fogalma alatt az első korszak embereinek (élet)bölcsessége értendő. Mivel rendszerében az első korszak áll a legalacsonyabb, a harmadik a legmagasabb fokon, ezért Vico ostobaságnak nyilvánítja azt a hagyományos vélekedést, amely szerint a kezdeti korszak bölcsessége felülmúlta volna a mait.

Egy modern (élet)bölcsesség kontúrjai rajzolódnak ki akkor, amikor Vico a költői bölcsesség keretében a tekintélyekről beszél. Itt fejti ki, hogy az isten tekintélye magával vonja az emberi tekintély megjelenését is (Ú.T. 259-260). Isten tekintélye annak korlátlan teremtői hatalma, az emberé viszont saját szabad akarata. Ha isten elvenné a lényegét képező szabad akaratot, akkor azzal magát az embert is megsemmisítené. Vico ebből kiindulva a világot úgy próbálja elképzelni, mint amiben a két akarat, az isteni és az emberi egymás kizárása nélkül szabadon megvalósulhat. Ez a világ távol áll a szélsőségektől: a sztoikusok determinizmusától ugyanúgy, mint az epikureusok véletlenbe vetett hitétől. Vico filozófiájának az alapgondolata ennek az örök teológiai paradoxonnak a megoldási kísérlete. Az önellentmondás feloldandó föltételezi, hogy Isten teremtői hatalmát a világ folyásában pusztán mint gondviselést alkalmazza. A gondviselés fogalma alatt pedig azt érti, hogy az isteni bölcsesség mindvégig a háttérben maradva, egyedül a föltételek megteremtésével foglalatoskodik. Ez azonban sohasem jelent konkrét beavatkozást a világ történéseibe, a valós történések a szabad akaratú emberi cselekedetek következményei. A világtörténelem alakításának „munkamegosztásában”, a corso és ricorso egymást váltó korszakaiban Isten a passzív, míg az ember az aktív tényező. Ezzel a gondolattal Vico úgy szabadítja föl saját világa szabad alkotójaként a középkor emberét, hogy eközben nem kellett istentagadásba esnie. A legújabb kor antiklerikalizmusa és ateizmusa-deizmusa az emberi emancipációt már csak Isten nélkül volt képes elképzelni. Nietzsche csak a XIX. században mondta ki, hogy meghalt az Isten. Az újkor embere ezeket a botrányos szavakat még nem merte kiejteni a száját, ennek ellenére kezdettől fogva úgy viselkedett, mintha az Isten rég nem élne már.

Giambattista Vico